Juhász Anikó tarka társulata a magyar kortárs táncban összetéveszthetetlen formanyelvet használ. Számon kérhetõ rajtuk technika és logika, dramaturgia és ritmus – hiszen ízlésünk is olyan üdítõen sokféle – de karakteresség, felismerhetõség tekintetében nem találni rajtuk fogást. A fiatal gárda – biztos karmesteri munka mellett – hozott anyagokból dolgozik: színészi játék és utcatánc, vendégeik technikákra alapozott érzékenysége és kreativitása izgalmas mozgásanyaggá ért össze, a Civil Negyed rövid múltja során.

A kritikus mindig boldog, ha valami újdonságra, felfedezni, megismerni, megszeretni valóra hívhatja fel az olvasói figyelmet. A Civil Negyedre mindez áll: munkáik eddig jórészt nem voltak könnyen láthatók; „utánuk kellett menni", össze kellett gyûjteni õket, mint egy elpattant lánc szanaszét gurult szemeit.

Civil Negyed: Avondo, 2000 fotó: Gálos Viktória

A Varázskör, ez a furcsán misztikus, töredezett tánc-rítus, hang- és fényjáték gyorsan megérinti nézõjét. Három szereplõje (a Lány, a Fiú és a Démon) mintha egy középkori legenda, vagy Hermann Hesse-töredék mozgásszínházi adaptációját játszaná.

Az elõadás elsõ másodpercében felcsapó és nagy ügyességgel végig színpadon tartott rejtelmes feszültséget egyszerû eszközök hordozzák, amennyiben az emberi testet annak lehet nevezni. Az üres, és az áthatolhatatlan sötét miatt be sem látható térben az izmokból és bõrbõl, hajból és bábszerûen fénytelen és merev tekintetbõl felépített mikrocsendéletek, villanásnyi sötétekkel elválasztott mozdulati szkeccsek sorakoznak. A Varázskör, a „címszereplõ" egyetlen fénypászmával bevilágítottan, a néptelen színpadon hever: a gyönyörû, hatalmas anyag (Fehér Ferenc, a Fiú munkája) afféle textil-mandala elillan a színrõl, utóbb már csak megvilágított hûlt helye tûnik fel olykor újra.

A három táncos nem ábrázol személyiségeket: álmokat visz a színpadra, amelyekben – jól tudjuk – minden szerep viszonylagos. Bárki átalakulhat bárkivé. A három személy akár egymás álma is lehet. A darab elején a Fiút látjuk és a Démont: az elillant kör peremén kúszva mászva igyekeznek egy, a padlót is végigszántó, szûk fény felé. A Démon kezében nyitott könyv, amelybõl mormolva halandzsát olvas fel. Társa az õ árnyékába bújva, nyüszítve mászik utána, mikor pedig az megáll, szinte a hátára torlódik.

A Démon vezet mert a szerepe ez: ereje viszont el-elszáll.

A Varázskör különös háromszög-helyzet: hõsei magányosak, néha úgy tûnik, érzelmeik nincsenek, vagy már nem tudják megmutatni: szorongó három alakot látunk, akik rég elmerült, vagy sose volt kultúrák misztikus zenéire mozdulva, a maguk tempójában keresik az elveszített rendet. Nem segítenek nekünk történetmeséléssel, nem tisztáznak viszonyokat: villanásokig látható, feszes jelenetekben mutatnak meg aktuális helyzetet, viszonyt. Rafinált fény világította testük egy-egy percre dereng fel a sûrû sötétségbõl. A Lány (Bodnár Ágnes) törékeny testével megvédi a Fiút. Az õt behálózni igyekvõ Démon egy gyönyörû kettõs során felkapaszkodik rá, hogy magával rántsa, de alig bír vele. Ereje vesztett, ernyedt áldozatát aztán szomorú, furcsa játszadozással próbálja megmozdítani, mint egy drótjairól lehullott marionett-figurát.

Civil Negyed: Varázskör, 2000 fotó: Tóth Péter

A testek e furcsa elõadás fõszereplõi, amelyeket hit és tudat mozgat meg. Nem látjuk õket locsogni: komoly közlendõik vannak. Akkor is, ha az csak annyi: „szép vagyok". A Varázskör komoly esztétikai élményt nyújt, a mozgó ember, a mozgás szépsége által is rabul ejti figyelmünket. A – keleties hangulatot kölcsönzõ – lassulás, lassítás során, álomszerû képekben követhetjük egy-egy gesztus felépítését, felépülését, másikká alakulását. Bodnár Ágnes törékeny, mégis szuggesztív gesztusait, Fehér Ferenc felezett, harmadolt tempójú utcatáncosi mozdulatait, amelyeket alkalmasint váratlan, sodró lendületbe hoz, Porkoláb Antal testének pulzálását, az általa befogott tér kitágulását és összeszûkülését, mozdulatlan teste csendjét.

Az elveszett kör helyét kijelölõ rítus szálai a mágikus felület helyén csomóba köttetnek: a szertartás résztvevõi egy pillanatra összekapaszkodnak, egymásba fonódnak, hogy aztán maguk is eltûnjenek.

A Graffiti Orpheus címû, legújabb Civil Negyed produkción sokan kérték számon Orfeuszt és Eurüdikét. De jusson eszünkbe a graffitik kibogarászhatatlan betûszövedéke. Az alkotásban újból hármas: a középkorias atmoszférájú Varázskör után egy jóval jelenidejûbb, ám hasonlóan ág-bogas viszonyépítmény a színpadon. Fehér Ferenc és Porkoláb Antal társa most Ladjánszki Márta, a kortárs tánc karakteres és sugárzó táncosnõje, izgalmas elõadások társszerzõje és táncosa. A Graffiti Orpheus elsõ változatát a májusi Inspiráció fesztivál közönsége már láthatta, teljes változata nem sokkal késõbb, az Artus Stúdióban került színre.

Laza, a Sztregova utcai hatalmas térnek zömmel a hátsó traktusában zajló elõjátékkal egészült ki az elõadás. Mintha hatalmas lombú fa árnyékában hûsölõ ragadozókat látnánk, akik (amik) bármelyik pillanatban nekiiramodnának a szavannának, ha feltûnne valami a látóhatáron. Öltöznek és vetkõznek, jönnek és mennek. Megadják az alaphangütést.

Hármójukat az igazi antré során szinte közülünk látjuk érkezni: a lány és a két fiú szembe jöhetne velünk a belváros bármelyik utcasarkán. Divatos ruháik, kiegészítõik mintha egy Andrássy úti butik próbabábúiról emeltettek volna le. Van mobil, van horgászsapka, dizájnos táska, ujjatlan póló: hasznos-szép, trendi-visszatetszõ kollekció: a „na, mi nem volt még divatban" profitvadászi válogatottja. A nyegle, de legalább is cool trió lépcsõzetesen alakul át öltözetben, mozdulatban. A kicsomagolt hármak a jellegzetes mozgásanyagból építkezve újabb illékony, szándékosan tisztázatlanul hagyott viszonyrendszert építenek fel a szemünk elõtt.

Megrendítõ gesztusok omlanak porrá, apróságokból hirtelen elõfénylik egy-egy felejthetetlen mozdulat. Napszemüveg és gesztus jár körbe, mint egy spangli, átcsoportosul az erõ és a hatalom. A Graffiti Orpheus hõsei folyamatosan mozgásban vannak, akárcsak egymáshoz képest elfoglalt szerepeik. A virtuóz mozdulatok, szilaj kitörések úgy futnak végig testükön, mint az elektromosság a soros kapcsoláson. A darab egyfajta mai kivonata is lehet a bármely korban érvényes nagy tragédiáknak, de itt sem találkozunk történetmeséléssel. Legfeljebb a technikáit, fordulatait követhetjük nyomon, táncban, mozgásszínházban. Címe legfeljebb kód, felhívás képzettársításra.

Az elõadás rendszere a rendszertelenség, amelynek azonban megvan a maga dramaturgiája: a Civil Negyed mûhelyének mûvészei jól értenek hozzá, hogy egészen apró, hétköznapi gesztusokat alkalmazzanak bonyolult leírások, tolakodó táncszínházi lengedezések helyett. Testnyelvük jelei közt számos a civil világból kölcsönvett: beleszõve az is a kipróbált, megtapasztalt anyagba. Különös, hogy egy-egy mozdulat milyen kegyetlenül színre idézi a megéltet. De pont ez a tánc lényege: egy kifacsart láb, egy furcsa szögbe hajlított kar láttán könny szökhet az ember szemébe, vagy röhögésben tör ki a láttán.

A Civil Negyed táncosai, akárcsak jól megválasztott, remek vendégeik, az átíratlan, hamisítatlan, eredeti életükkel uralják a színt. Üres terekben, rogyó brokátok, fanfár, és reflektorparádé nélkül ábrázolnak, egyre kiforrottabban valami olyat, amihez tényleg közünk van.

A Graffiti Orpheus végén nem jönnek ki tapsrendre: láttunk már ilyet, de valahogy mégis szíven üt, hogy nincs kinek tapsolni. De aztán eszébe jut az embernek a számtalan idomított pukedli, padlósúroló rogyadozás és elõadásnál jobban megkoreografált tapsrend és tetszik a hárításuk.