Éppen befejezõdött az ezredforduló okán XX-XXI. század zenéjének átkeresztelt ciklus a rádió immár évtizedek óta legnagyobbszabású kortárs zenei vállalkozása (szerkesztõje: Lázár Eszter). Két okból lehet fontos és érdekes elgondolkodni a dolgon. Egyrészt, mert ez az egyetlen olyan rendszeresen visszatérõ ciklus, amely valóban és céltudatosan a kortárs zene bemutatását tûzte és tûzi ki céljául, másrészt minden bizonnyal ténylegesen elfogadható tükröt ad a kortárs zene állapotáról – persze elsõsorban hazai vonatkozásban. Mindjárt sietek megjegyezni, hogy nem minden zene kortárs zene, amely napjainkban keletkezik. A kortárs szó tehát megtévesztõ, mert olyasmi is hozzá sorolható, aminek semmi köze sincsen, vagy ha van, hát az inkább hátráltatja a kortárs zene fejlõdését és recepciójának kialakulását.

Divatossá vált azt mondani, hogy a kortárs zene, vagy az avantgarde- illetve a modern zene befejezõdött, a huszadik század kitermelt valamiféle emészthetetlen zenei katyvaszt, ami ráadásul ezerféle nyelven szól, de ennek vége, vissza kell térni a bevált dolgokhoz, dallamhoz, harmóniához; mások úgy mondják: a szépséghez, az érzelmekhez stb. Nem lehet visszatérni! Amit egyszer már megcsináltak, azt nem lehet újra megcsinálni, vagy ha igen, azt epigonizmusnak, majmolásnak, – vagy más megközelítésben – tömegízlést szolgáló üzletnek nevezném igazán. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a mûvészetnek – így a zenének – története általában úgy alakult, hogy egyik dolog követte a másikat és nem fordítva...

Azért érzem fontosnak e néhány egyszerû gondolat ismétel felemlegetését, mert a magyar médiában az újat felmutató kortárs zene nem jelenik meg. Majdhogynem azt mondhatnám, hogy szinte esetlegesen sem, de ezt cáfolni látszik néhány olyan eset, amikor például egy-egy külföldi koncert közvetítésébõl nem lehet kihagyni a mai kompozíciót a programból. Meg aztán vannak olyan alkalmak, amelyeket nem lehet megkerülni, például egy-egy neves magyar komponista születésnapi koncertje, bár „kedvezõ lehetõséget" biztosít a megkerülésre, ha a jogdíjnehézségekre hivatkozunk.

Nem gondolom meglepõnek ezt, inkább egy negatív fantasztikus gondolattal azt merem mondani, hogy Beethoven zenéjét a kortárs rádió – ha lett volna – aligha közvetítette volna...

Mármost közelítsük meg a hazai médiumokat. Meggyõzõdésem, hogy napjainkban, amikor egyre nagyobb rétegek már csak anyagi okokból is kimaradnak a zenei eseményekbõl, a rádiónak és a televíziónak (elsõsorban a közszolgálatinak) szent, kötelezõ erejû feladata, hogy ezeknek az embereknek valamit közvetítsen a kultúrából. Még akkor is így van ez, ha az emberek nem követelik a dolgot. Fokozottabban áll ez a mai zenére, hiszen ezzel nem foglakozik senki, a rádióban szinte nincs kortárs zene, s a közízlés állapota teljesen elmaradott. De mitõl lenne más, amikor fogalma sincs arról, hogy mitõl marad el!

A kortárs zene ismerete teljesen esetleges és elképesztõen hiányos még az ún. szakemberek körében is. S ha õk sem ismerik, vagy elõítéletesen ismerik csak a huszadik század második felének és

a jelen valóban izgalmas zenéjét, akkor ugyan mitõl oldódnék az elõítélet, amely szerint a kortárs zene hallgathatatlan. A zenét „a magunk gyönyörûségére csináljuk, mert hiszünk benne" – mondja Ligeti György, s itt a gyönyörûség és a hiszünk szót húznám alá... A kortárs zene megismerése erõfeszítést, fáradtságot és hallatlan elszántságot követel, ugyanis ismeretlen. Dinamikus kíváncsiság kell ahhoz, rengeteg idõ és sajnos elég sok pénz is, hogy az ember gyönyörûségét lelje a mai zenében. Nem igaz, hogy vissza kell térni azokhoz a nyelvekhez, amelyeken már nagyszerûen beszéltek az elõdök. Persze, ha csak az üzlet szempontjai, ha csak az elmaradott köz- és szakízlés szolgálatáról van szó, akkor nagy hatással mondható: a modern zene ideje lejárt...! Jobban hiszek Ligetinek, Bouleznek, Stockhausennek vagy Kurtágnak, mint a retardált fanyalgóknak!

És itt következik a rádió kortárs zenei sorozata, a Hangversenyciklus 2001. Hét koncert.

Ha Lázár Eszter célja az volt, hogy az objektív állapotot mutassa be, akkor ez sikerült. Ha az, hogy a kortárs zenét idézze meg, akkor nem.

Maradéktalan élményt az elsõ koncert jelentett, amikor három remekmû hangzott el. Kurtág György 12 mikroluduma, Alfred Schnittke Zongoraötöse és Ligeti György II. vonósnégyese. Három nagyszerû kompozíció világszínvonalú elõadásban, a Keller Vonosnégyes és Csalog Gábor közremûködésével.

A második koncert (május 2.) már jóval vegyesebb volt. Láng István Capriccio metronomico címû metronómokra írt kompozíciója nagyon érdekes, ámbár nekem folyvást eszembe juttatta Ligeti György száz metronómra írt szimfonikus költeményét. Ez persze nem baj, hiszen a Ligeti mû másként szól, talán az okozza az asszociációt, hogy metronómra viszonylag kevés mûvet komponáltak eddig. Dubrovay László bemutatója, a Parafrázis szomorúvá tett. Hátra arc ez a kompozíció, Dubrovay sokkal ígéretesebb mûveket komponált korábban. S ez akkor is igaz, ha a zongorista, Holics László igazán mindent megtett a mûért. Örültem Faragó Géza Négy lélegzet Usuinak címû mûvének, amely stílusosan meditatív, helyenként zen-érzetet keltõ, máshol pedig népzenei hangulatokat hordozó részletekbõl hömpölyög elénk. Nincs hely itt minden mû megemlítésére sem, mindenesetre tetszett, hogy a portugál Oliviera mûvét (A escada estreita) Sárvár után a rádió 6. stúdiójának közönsége és a Bartók Rádió hallgatói is megismerhették. (Sárváron egy másik, alig hosszabb mûve is elhangzott, amely talán érdekesebb is volt.) Berio Mûve (Opus Number Zoo) kedves játék, a tavalyi választásnak jobban örültem (Glosses), s itt az elõadás is hagyott némi kívánnivalót...

Május 9-én – hogy a végén kezdjem – ismét egy remekmûvet ismerhetett meg a közönség. Gubajdulina Hét szó címû kompozíciója a kamarazene remeke. Vidovszky László Machaut kommentárok címû munkája kifejezetten izgalmas hallgatnivaló, sajnos az énekes diszpozíciója nem volt jó – állítólag beteg volt Patai Péter –, így csak találgatni lehetett a pontos hangzást illetõen. Rettenetesen nehéz ezt a több, mint 13 perces mûvet egy szuszra elõadni, jó volna felvenni stúdióban, mert megéri. Orbán György Sonata grande címû kompozíciója újra csak szomorúsággal töltött el. Ez a kitûnõ komponista ugyan miért fordul vissza, nehéz megérteni...

Ianis Xanakis

A május 16-i koncertbõl két mûvet említek. Xenakis nagyszerû, ütõkre írt kompozícióját (Rebonds) még 1991-ben mutatta be hazánkban az Amadinda együttes, de nagyon jó, hogy ez a mû elhangzott Joó Szabolcs és Fábry Boglárka elõadásában. Az est nagy élménye Balassa Sándor 1986-ban írt kórusmûve, a Legenda volt (Dzsida Jenõ Hamelni legenda nyomán címû versére). „Elõkotornám, megríkathatnám kicsi furulyámat varázslatosan, szomorúan, szépen" – mondja az Eltûnõ vonalak címû ciklus versének szövege. Azért idézem e szavakat és címeket, mert szimbolikus üzenetük van Balassa zeneszerzõi pályájának vonatkozásában. Vajon errõl a mûrõl is azt gondolja-e a szerzõ, hogy a „sznob elitnek készült, spekulatív, már-már többszörösen kifáradt avantgárd zene", hogy négy évvel ezelõtti nyilatkozatára utaljak. Vagyis: ezek a mûvek, mint a Legenda is, de gondoljunk akár a Requiem Kassák Lajosért címû mûre, vagy az Irisre, vagy a Borchert szöveg nyomán készült operára (Az ajtón kívül), valóban a huszadik század második felének kortárs mûvei. Sajnos az ezeket követõ mûvek már csak árnyékai ezeknek, nem kortárs zenék, mindössze sajnálatosan maiak.

A következõ koncertek azután ezt a képet árnyalták, egészítették ki. Öröm volt Szöllõsy András Musica concertateját hallgatni, jó volt Serei Zsolt Partitája, viszont Fekete Gyula Csárdása akkor sem gyõzött meg, ha a zeneszerzõ a hagyományok és a modernség valamiféle ötvözeteként harangozta be.

Az összkép tehát – természetesen nincs mód, hogy valamennyi mûrõl szóljak – ugyancsak vegyes. Remekmûvek sorjáztak tisztes kísérletek és szomorú visszafordulások között.

Az utolsó koncert, amely teljes egészében Schönbergnek adózott, talán éppen ezt üzeni: mégiscsak kell a zene, amit Boulez, Kurtág vagy Liget ír – hogy éppen Ligeti közelmúltban adott interjújára hivatkozzam, vagy Boulezt idézzem „Egy kalap alá vesznek mindent. Miért? mert nem hallgatnak elég mai zenét. Alig van érintkezésük a kortárs zenével. megváltoznék ez, ha többet hallgatnának." – Hát akkor? rajta...!