Nem tudni, hogy a magyar részrõl hivatalosan javasolt kortárs képzõmûvészeti programok nem voltak-e kellõen vonzóak, vagy a franciák fogadókészségével volt-e baj, mindenesetre Párizsban egyetlen múzeum vagy kiállítási intézmény sem vállalkozott arra, hogy mai magyar mûvészek munkáiból rendezzen tárlatot. Az viszont már sokszor bebizonyosodott, hogy hozzáértõ és lelkes emberek egyéni kezdeményezései nagyobb sikerrel járnak, mint az íróasztal mellett kitalált ötletek, és ez szerencsére most is így történt. Párizs 3. kerületében, az Espace Commines hatalmas, üvegmennyezettel borított csarnokában, az ACAVA-társaságnak (Association pour un Centre de l'Art Vivant - Társaság az Élõ Mûvészet Központjáért) ) köszönhetõen Re-conciliations címmel tizenöt magyar mûvész mûveibõl nyílt kiállítás[1].

• Mikor alakult a Társaság és milyen céllal?

• Az ACAVA, amelynek én vagyok az alapítója, 1997-ben jött létre. A képzõmûvészet területén végzett munkám és a mûvészcsoportokkal, városi kulturális felelõsökkel és különféle vállalatokkal folytatott együttmûködésem során szerzett több, mint tizenötéves tapasztalat adta számomra az ötletet, hogy létre kellene hozni egy, az élõ mûvészettel foglalkozó társaságot. Nem véletlenül használtam az „élõ mûvészet" kifejezést a kortárs helyett. Számomra ugyanis jelentõs különbség van a két fogalom között. Szakmai körökben, a galériákban, mûvészeti központokban, múzeumokban szinte mindig ugyanazok a mûvészek, ugyanazok a tendenciák szerepelnek, másrészt a mûveket a kreáció környezetétõl elválasztva mutatják be. Ezzel szemben amit én fontosnak tartok, és ami miatt a társaságot megalapítottam, az a mûvész, annak szociális, gazdasági környezete, és a létrejött mû, valamint a közönség között létrehozandó kapcsolat. Az élõ mûvészetben az alkotás folyamata és a mû születésének körülményei legalább annyira fontosak, mint a létrejött eredmény. Tevékenységünket három fõ területre lehetne osztani: információkkal segítjük terveik megvalósításában azokat, akik más mûvészeti ágakkal összekapcsolódó alkotásokat hoznak létre. Segítséget nyújtunk a képzõmûvészek, költõk, koreográfusok, táncosok és zenészek egymásra találásában. Második feladatunknak azt tarjuk, hogy a hagyományostól eltérõ megközelítésben valósítsuk meg a közönség és a mûvész találkozását, és míg a galériákban, kiállítási központokban csak a kész mû kerül bemutatásra, addig mi a közönséggel olyan munkákat is megismertetünk, amelyek megvalósulás alatt állnak vagy még csak tervek. A harmadik terület a kiállítások rendezése.

• A magyar képzõmûvészeket bemutató Re-conciliations címû kiállítás megfelel az élõ mûvészet kritériumának?

• Teljes mértékben. A válogatás egy francia pszichológus, Jacques Salomé nevéhez fûzõdik. Azért választottuk õt, mert olyan területen dolgozik, ahol a kapcsolatoknak, találkozásoknak nagy jelentõsége van, és munkája révén jól ismeri az egyénekbõl összetevõdõ nagyközönséget. Ezért javasoltuk számára a feladatot, hogy Magyarországon, találkozva a mûvészekkel, õ válogassa ki a kiállítás anyagát. Természetesen ez kockázatos döntés volt részünkrõl, mivel nem tudhattuk, mennyire tud majd megfelelni elvárásainknak, hiszen teljesen más területen dolgozik. De hát a mûvész is kockázatot vállal, amikor alkot! Elõször Sabine Fazekassal utaztunk Magyarországra, aki három éven keresztül a budapesti Francia Intézetben dolgozott, és jól ismeri a magyar képzõmûvészeket. Körülbelül ötven mûvésszel találkoztunk, közülük harmincat választottunk ki, akiket azután Jacques Salomé látogatott meg Budapesten, Szentendrén és az ország más vidékén. Közülük került ki az a tizenöt, akik a mostani kiállításon szerepelnek. Az a véleményem, hogy Salomé úr teljes mértékben megfelelt a kihívásnak, és ennek eredményeképpen valóban az élõ magyar mûvészetet mutathatjuk be.

• Milyen problémákkal találkoztak a szervezés során?

• Az egyik nehézség a magyar szervezõbizottság meggyõzése volt, a másik, ennél sokkal komolyabb harcot igénylõ, a terv elfogadtatása a franciákkal. Amikor mindezen sikeresen túljutottunk, megfelelõ kiállítóhelyet kellett keresnünk, ami Párizsban nem könnyû, ha nem a hagyományos, intézményes keretek között dolgozik az ember. Végül sikerült bérbe vennünk az üvegtetõs, természetes fénnyel megvilágított, nagy térrel rendelkezõ Espace Commines-t, amely minden tekintetben tökéletesen megfelel kiállításunk céljainak, és ahol valamennyi mûvész számára kellõ terület jutott.

Re-conciliations, Párizs, 2001 • részlet a kiállításról fotó: Nagy Tamás

• Ha nem lett volna a MAGYART, akkor is megrendezték volna ezt a kiállítást ?

• A Re-conciliations létrejötte tulajdonképpen a véletlenek szerencsés egybeesésének köszönhetõ. A magyar kiállítás elõtt ugyanis - hasonló elvek alapján - egy francia filozófus választására bízva a válogatást, kínai mûvészeket mutattunk be, és arra gondoltunk, hogy figyelembe véve a munka során szerzett kedvezõ tapasztalatokat, érdemes lenne folytatni a külföldi mûvészek bemutatását. Ekkor keresett meg bennünket a párizsi Magyar Intézet egy, a MAGYART keretén belül rendezendõ kiállítás ötletével, s ez azonnal felkeltette az érdeklõdésünket.

• Figyelembe véve a többszöri utazást Budapestre, a mûvek Párizsba szállítását és a résztvevõ mûvészek vendégül látását, a kiállítás megrendezése egy magántársaság számára nehezen fedezhetõ költségekkel járhatott. Milyen anyagi források álltak rendelkezésükre?

• Elsõsorban mecénásunknak, a francia Axon'Cable-nak köszönhetõ, hogy a kiállítás megvalósulhatott. A cég már korábban is szívesen támogatott képzõmûvészeti eseményeket, sõt az anyagi hozzájárulás mellett egyéb módon is segíti a képzõmûvészet népszerûsítését, például úgy, hogy telephelyei területén állít ki egy-egy alkotást, sõt olykor az üzemcsarnokokban, a gépek mellett. Az emberek legnagyobb része valamelyik vállalat alkalmazottja, és közülük sokan csak akkor találkoznak a képzõmûvészettel, ha azt cégük a szó szoros értelmében elviszi hozzájuk. Örömmel mondhatom, hogy Franciaországban egyre több vállalat kapcsolódik bele a képzõmûvészeti életbe, mert felismerték annak fontosságát, és ha az állam ezt nagyobb adókedvezménnyel támogatná, számuk biztos, hogy megsokszorozódna.

Re-conciliations, Párizs, 2001 • részlet a kiállításról fotó: Nagy Tamás

• A kiállítás megnyitása óta kapott-e visszajelzést arról, hogy milyen a fogadtatás ?

• A kiállításnak nagyon jó a visszhangja. Annak ellenére, hogy a francia kritikusokat nagyon nehéz kimozdítani a megszokott keretek közül, sajnálatos módon többnyire csak ismert galériák mûvészeirõl, múzeumi kiállításokról írnak, sikerült néhány újságban hírt adnunk az eseményrõl, és a várakozásainkat jóval meghaladó érdeklõdést tapasztalunk.

• Lát-e valami különbséget a mai magyar és francia élõ mûvészet között?

• Az évek során alkalmam nyílt megismerni a kelet- és közép-európai mûvészetet, többek között dolgoztam lengyel, román, kelet-német és jugoszláv mûvészekkel, így nyugodtan állíthatom, hogy a magyarok munkáiban van valami sajátos. Fontos kérdésekre keresnek választ, egyúttal nagyon személyes, nagyon érzékeny módon és meglepõ szelídséggel, szemben más kelet- és közép-európai országokkal, ahol az alkotásokban gyakran jelenik meg erõszak. Magyarországon például nem láttam sem morbid, sem erõszakot kifejezõ mûveket. Amin ugyancsak csodálkoztam, és amiben a francia mûvészekkel összehasonlítva különbséget látok, az az, hogy szinte egyáltalán nem foglalkoznak a szexualitással, ami pedig olyan téma, ami nálunk mindenhol jelen van. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyarokat nem érdekli a szerelem, csak valószínûleg sokkal inkább az érzelmek vizsgálata, mint maga a szexualitás foglalkoztatja õket.