Genius Loci címmel a komáromi Monostori Erõdben 2001. augusztus 21. és 25. között elsõ ízben rendezték meg a (a tulajdonképpen nemzetközinek is tekinthetõ) ArtFort Fesztivált. Az öt nap - ami, valljuk meg, nem sok egy ekkora, szinte egy budapesti kerületnyi területû erõdben való tevékenykedéshez - kigondolt és megalkotott performanszok, valamint installációk bemutatójára augusztus 25-én délután került sor.

A fesztivál résztvevõinek többségét a Vécsi Nagy Zoltán mûvészettörténész által meghívott performansz-mûvészek alkották, kiegészítve az általam kiválasztott és felkért fiatal szobrászokkal, „installátorokkal" (akik egyben mûvészettörténész hallgatók is voltak). Az elõbbi csoportba a környezõ országok neves mûvészei, performerei tartoztak: Szombathy Bálint, Nenad Bogdanovic és Radoslav B. Cugaly a volt Jugoszlávia (Újvidék és Szerbia) területérõl; Juraj Bartusz György (elsõsorban szobrász és egyetemi professzor) fiatal tanítványaival, Nicolas Podprockyval, Dusan Zahoranskyval, Pavla Scerankovával és Barbara Bodnarovával Kassáról; az Ütõ Gusztáv és Vajda Éva performansz-páros Erdélybõl, Sepsiszentgyörgyrõl. A második csoport szobrász-mûvészettörténész hármasa Elõd Ágnes, Szabó Ádám és Szász György volt Budapestrõl.

Az ArtFort Fesztivál célja - Vécsi Nagy Zoltán kurátor és „program-koordinátor" elképzeléseinek megfelelõen -, hogy egy rendszeresen, évente megrendezendõ „összmagyar" performansz- és új médiumok találkozóvá váljon. Az idei, elsõ alkalom „hívószava" a „Genius Loci" volt, amelyhez kapcsolódóan a képzõmûvészeken kívül - megfigyelõ és információszerzõ pozíciójukon túllépve - a meghívott szakemberek (mûvészettörténészek, kurátorok és kritikusok) is elmondhatták észrevételeiket és tapasztalataikat.

A Genius Loci fõszereplõje, a komáromi Monostori Erõd a 19. században épült. A tökéletes szakértelemmel megépített erõdítmény azonban, a befejezésének idejére - a dinamit, a TNT feltalálásának köszönhetõen - stratégiai és hadmérnöki szempontból egyaránt idejétmúlttá és elavulttá vált. A sajátos, inverz módon összehordott homokkupacba épült hatalmas építménybe „hol látványosan bevonultak, hol csak menekültek, legutóbb Kelet-Európa lõszerrel legmegtömöttebb titkos szovjet raktáraként õrizték".

A fesztivál koncepciójába jól illeszkedett az erõd sajátos topográfiájú helyzete: „Duna-mentisége" - Trianon óta két város és két ország határán való léte -, rejtõzködõ, de egyben monumentális jellege, s ezeken túlmenõleg pedig egyidejûleg offenzív és defenzív, konvex és konkáv konstrukciója; egyszerre kifelé és befelé forduló mivolta.

Kora délután indult el a kb. 30 fõbõl (többnyire képzõmûvészekbõl, fiatal, autodidakta rendezõkbõl-színészekbõl, mûvészettörténészekbõl és más szakmabeliekbõl, illetve egy komáromi operatõrbõl) álló „felderítõ osztagunk", hogy szép sorjában szemügyre vegye az erõd területén elhelyezett, elrejtett installációkat, valamint a különbözõ idõpontokban elõadott performanszokat.

Elõd Ágnes Homokvár

Az elsõ állomás Elõd Ágnes, Szabó Ádám és Szász György alkotása volt az erõd - a fõbejárattól számított - második kapuja környékén. Az erõd belsejébõl bebújva az említett kapu-lejáróba, kétoldalt, az apró ablaknyílásokban áttetszõ, fénnyel telt, halványlila, zöldes és rózsaszín krepp-papír függönyöcskék lengedeztek, finoman reflektálva az erõd belsõ tereinek vöröses, narancsos tónusaira.

Szász György Átfedés

Innen továbbhaladva, az erõdítmény külsõ és belsõ fala közt elhelyezkedõ vizesárok szabad terében Elõd Ágnes Homokvárát, valamint Szász György Átfedés címet viselõ homok-építményét tekinthette meg „delegációnk". Az utóbbi a várfal mellé helyezett, azzal szinte megegyezõ felületkezelésû homokplasztika volt, csak épp tömbszerû sátorformája mondott ellent a fal fogalmának és tulajdonképpeni megjelenésének.

Ebbe a várárokba lehetett betekintést nyerni abból a felsõ terembõl is, amelynek négy ablaknyílása/lõrése közül kettõt (ABAB ritmusnak megfelelõen) Szabó Ádám alufóliával vont be. A terembe a fénynyílásokhoz képest oldalról lépett be a látogató, így elõször a belsõ tér fényviszonyait érzékelte, majd tekintete a fényforrások irányába, vagyis a meleg sárgás, illetve a hidegebb, ezüstös fényû alufóliával bevont fény- vagy lõrések irányába terelõdött; az ablakokra, ahonnan meleg-hideg ritmusban látta a helyiség összfényét, atmoszféráját két komponensû alkotóelemeire válni.

Az erõdítmény következõ kapulejáratán áthaladva egy füves belsõ udvarra érkeztünk, ahol Szombathy Bálint mutatta be Kémények. Elfújta a szél címû performanszát. Szombathy elõhúzott egy volt Jugoszlávia térképet a táskájából, a közönség felé fordulva körbemutatta, majd maga elé helyezte a földre. Az ezt követõen elõvett hat darab hamutartót rátette a térkép egy-egy régiójának területére. Elõkerült hat különbözõ cigarettás doboz is: egy szlovén FILTER 57-es, egy horvát DRÁVA, egy macedóniai PARTNER, egy montenegrói LOSTYEN, egy bosznia-hercegovinai DRINA, végül egy szerb SRBIA. Miközben hordozható magnójából egy végtelenített, vidám, optimista hangvételû dal szólt - „Az ablakok tárva vannak / És tárva vannak a szívek / Szabad madár hasít az égen / Tegnapja ma nincs senkinek / Rakéták futnak minden reggel / Napsugár rajtuk ragyog / Egymás kezét fogjuk vígan / Fiú a lányét szorosan / Közben melegen szorítjuk / Tito kezét mindannyian…" -, a teljességgel absztinens Szombathy, akirõl tudvalévõ, hogy nem is dohányzik, mindegyik dobozból elõvett egy szál cigarettát, sorban rágyújtott, majd mindegyiket a neki megfelelõ hamutartóba helyezte. Ezt a mozdulatsort (egy slukk-hamutartó-egy slukk-hamutartó, stb.) meg-megtörve egy-egy inkább nagyobb, mint kisebb fulladásos köhögés-rohammal, mindaddig folytatta, amíg nem végzett mind a hat, lightnak épp nem mondható cigarettával, és el nem nyomta azokat a részeire szabdalt ország(ok) feletti hamutartóban. Mindezeket követõen, midõn bizonyossá vált, hogy Szombathy életben maradt, és légzése ismét egyenletessé vált, egy hamutartóba öntötte és - miután szellõ sem rebbent a 40 fokos nyári hõségben - szétfújta az „országok hamvait".

Szombathy Bálint Kémények. Elfújta a szél • fotó: Beke Zsófia	Ütõ Gusztáv Szökés • fotó: Stima Klára

Következõ helyszínünkre egy újabb kapulejárón át érkeztünk, ahol a szerzõk, Dusan Zahoransky és Pavla Scerankova az Ismeretlen szovjet katona utolsó 170 napja címet viselõ, performansszal egybekötött installációját fedezhettük fel. Az egyikünknek megsúgott útvonalon, egy keskeny és sötét folyosón - cellasoron - keresztül hatoltunk a megfelelõ szárny mélyére. Csak fokozatosan fedezte fel tekintetünk a sûrûn elszórt, áthúzott rovátkákat, amelyekkel az ismeretlen katona utolsó napjait, heteit számlálta. Mindegyik cellában balra fent egy gyertyacsonkkal megvilágított fénykép volt elhelyezve, a nézõvel szembenézõ, (rövidülésben) fekvõtámaszozó Dusan Zahoranskyról (vagy ismeretlen katonáról). Itt beavatott informátorunkra hallgatva megállásra kényszerültünk. Ekkor, a szûk, sötét nyíláson bekémlelve a végtelen hosszúnak tetszõ „cellasoron", messzirõl felsejlett egy, majd egy második szaladgáló figura, el-eltûnve az ajtónyílások mögött. Egyre közelebbrõl hallatszott lábdobogásuk a homokban, de mire kivettük Dusan Zahoransky és Pavla Scerankova ruhátlan alakját, s még mielõtt frontálisan nekünkfutottak volna, cikázva visszavonultak a sötét enyészpont irányában, majd miután futásuk zaja is elhalkult, végleg eltûntek a szemünk elõl. Hosszabb idõt töltöttünk rejtekünkön, mivel nem hallottuk meg az egyezményes jelszót. Végül bátortalanul elindultunk abba az irányba, ahol a két alak eltûnhetett a szemünk elõl. A cellasor végén található helyiségekben gyertya körül táncoló papírfigurák vetítették hatalmas - és igen esztétikus - árnyaikat az ablaktalan falakra. Végül, kiérvén egy nagyobb terembe, libasorban haladó társaságunk elsõ fele balra, egy csigalépcsõn távozott a bunkerból, míg mi, „avatottabbak" egy téglával félig elbarikádozott nyíláson átkelve egy nagyobb helyiségbe jutottunk, ahol megpillanthattuk a címszereplõ „ismeretlen szovjet katona" eredeti, 1958-ban kelt cirill betûs kézírását a terem közepére állított faajtón: „Még 170 napom van hátra, ha megérem…" Megfogyatkozott létszámú kis csapatunk kiérve a föld alól a szabad ég alá, várakozó álláspontra helyezkedett, mígnem, kb. 5 perc elteltével, a hátunk mögül egymást kezét fogva elénk szaladt a szerzõpáros.

Szász György Szökés

Miközben átmasíroztunk a következõ performansz helyszínére, tetten értük Szász György Szökés-ének árulkodó tanúbizonyságát: egy, az erõd nagy méretû, földszinti (sic!) ablaknyílásából kihívó barokk díszletként, hanyag esztétikummal kiáramló, elõkígyózó habfehér lepedõ-köteget; egyben a „Géniusz Lóci", avagy a grandiózus (de nem épp bevehetetlen) Monostori Erõd és várbörtön groteszk paródiáját.

A pontosan három órára tervezett, Szökés címû performansz helyszínére minden igyekezetünk ellenére késve érkeztünk. Ütõ Gusztáv és Vajda Éva performansza ugyanis abban a pillanatban vette kezdetét, amikor az ablakon betûzõ napsugarak a cella rácsos ablakába horror vacui erõsített, 42 darab luftballonon keresztül beszöktek a cellába; ennek pedig a - sors iróniájaként - csak két, véletlenül arrajáró turista volt a szemtanúja, akik, mintha illetéktelen és szemérmetlen módon pillantottak volna bele valami belterjes és titkos dologba, szemlesütve és sietve távoztak a Szökés helyszínérõl. Az érkeztünkre váró performerek kétoldalról (Éva az ablakra erõsített lufik 42 db zsinegéhez fentrõl lefelé „láncolva", Guszti pedig a szemközti fal aljában sorakozó, 42 db, téglához megannyi spárgával, lentrõl felfelé kötözve) egymás irányába kezdtek feszülni, ágaskodni. Ennek - s a lufik, valamint a téglák visszahúzó erejének - következtében a lufik egymás után pukkantak ki, a téglák meg Guszti lábához kötve elindultak az ablak irányában. Az ablakon a durrogás (és a téglák súrlódása) közepette egyre több természetes fény hatolt be, pillanatról pillanatra veszítve a lufik színes komponenseibõl, mígnem a két fekete szökevény elérte egymást, lefejtette magáról kötelékeit, s azokat, zsinegeiknél fogva egymásba gubancolta, ami végül lett: natura morta.

A fiatal Mikulas Podprocky fáklyával kezében vezetett bennünket egy gyilokfolyosón át, amelynek a keskeny lõrésekkel szemközti falán tompa fényû, sejtelmes fényképek voltak kiállítva. A képek gyakorlatilag a camera obscura eljárásával készültek, illetve azt szemléltették; az erõd sötét celláiban a mûvész zseblámpa fényével rajzolta körbe magát, a szûk kis lõrésen beszüremkedõ fény által megvilágítva. Podprocky hosszú expozíciós idõvel egy-egy fényképre vetítve több felvételt is készített önmagáról; hol egymás mellett, hol egymás mögött állva, hol absztrakt, szabálytalan mozdulatok (egyenként, mint mozgásfázisok) végzése közben.

A nemzetközi hírû szerb Nenad Bogdanovic Embergalériájában is szerepelhettünk. Bár a fesztivál performerei és installátorai egymástól teljesen függetlenül készültek bemutatkozó elõadásukra; érdekes módon a Man Gallery Nenad Bogdanovic is (Szombathyhoz hasonlóan) a Cigarettán keresztül kommunikált a nézõkkel, vagyis velünk, akik egyben résztvevõi is voltunk test-galériájának és performanszának. A mélyen ortodox Bogdanovic galériáját saját - kollektívvé tett - teste (gyakran testnedvein, izzadságán, nyálán, stb. keresztül) alkotja; egyszerre válik az emberekkel való bensõséges érintkezés és kommunikáció színterévé, alanyává és tárgyává. Test-galériáján keresztül közvetlen, interaktív kapcsolatot hoz létre a mûvész és a közönség között.

Bogdanovic elõvett egy doboz BEST márkájú cigarettát, mindenkit megkínált egy szállal és egy hozzáfûzött jókívánsággal: „Smoke the best"; majd egy polaroid fényképezõgéppel a kezében, mint egy fényképautomata, megvárta, míg mindegyikünk egyenként a szájába rakja a saját cigarettáját, szívatott vele egy slukkot, õ pedig megörökítette ezt a gesztust. Mivel aznap épp országos véradási nap volt, Bogdanovic eredeti elképzelése saját vérének ontása, kollektivizálása lett volna. Ez azonban ápolónõ hiányában meghiúsult.

Radoslav B. Cugaly - aki Nenad Bogdanoviæhoz hasonlóan ortodox vallású - Az utolsó védõ címû performanszával a katonafreskókkal borított, boltíves, emeleti teret „szakralizálta". Miután fehér pólót öltött magára, egy hatalmas körívet rajzolt maga köré a homokba, „Don't cross the line" feliratot írva bele. Majd nekünk háttal, az ablakkal szemben leült egy íróasztalhoz, imádkozott, megáldotta a kenyeret, kettétörte, a belébõl egy emberkét gyúrt, majd egy üveg (szentelt?) vízbõl ivott egy kortyot. Az asztalon található papírra pedig felírta: „Bread + Water = Life" és „Artist + Audience = Art". Ezt követõen a körívre írt szövegbõl letörölte a „Don't" szót, s így a homokban csak a felszólítás - „cross the line" - maradt arra, hogy lépjük át a vonalat, bejutva így a felszentelt térbe.

Szabó Ádám Pajzs

Végül az utolsó installáció Szabó Ádám és társai Pajzs címû alkotása következett. Az erõdöt körbejárva jutottunk el egy félköríves fülkéhez, melyben földre helyezett gyertyák égtek. Lángjuk, illetve az alufóliával bevont falról visszaverõdõ, melegen tükrözõdõ fényük világította be a szakrális hatású teret, „szentélyt".

A fõkapu épületéhez, az irodákhoz érkezve Juraj Bartusz és Barbara Bodnarova performanszairól készült fényképeket tekinthettük meg. Az elsõ sorozat talán épp a Duna partján készült: partravetett nõi holttest sejtelmes - haláleset (gyilkosság?) - történetét örökítette meg; a második dobozokra ragasztott felvételei kettejük dobozolásos akcióját, happeningjét regisztrálta.

Juraj Bartusz Visszhang címû performansza zárta a bemutatót. Az erõd által körülölelt füves területen felállt egy dombra, amelyen egy betonlap fedte a földalatti pincerendszer egyik szellõzõ aknáját. Kezében egy kaszára emlékeztetõ fabotot tartott, s a lábával a nem tökéletes illeszkedésû betonlapon dülöngélt. A performansz a dülöngélésre, majd a Himnusz ismétlõdõ elsõ sorának („Isten áldd meg…") egyre erõteljesebb és indulatosabb visszhangjára épült, ennek ünnepélyessége a megilletõdött közönségre is hatással volt.

Juraj Bartusz Visszhang • fotó: Beke Zsófia

Így kerítette hatalmába a Genius Loci az ArtFort Fesztivál résztvevõit és közönségét egyaránt, s remélhetõleg hasonlóképpen évrõl-évre egyre kiterjedtebb, összmagyar és határokon túli aurát von majd maga köré a Komáromi Monostori Erõd is.