Régi idõk meghittsége hatja át a szemlélõt Bátai Sándor kaposvári grafikusmûvész munkáinak láttán. Letûnt kultúrák hangulatfoszlányai csapódnak le a képzési felületen, elfeledettnek hitt, a mai ember tudatából immár sokszorosan kifakult relikviák ütnek át a történelemmé vált idõ rétegeibõl. A múlt lenyomatokként projektálódik a jelenbe, hogy megtalálja helyét a morzsolódó idõ tartós értékei között.

Bátai egyik legfrissebb alkotói leleménye, hogy papíröntvényekbe ágyazza azokat a motívumokat, amelyek eredeti formájukban maguk is bemélyedések vagy kidomborodások voltak egy korabeli építmény architektonikus állagában, vagy – ha úgy akarjuk – az emberi kultúra asztalán. Például a szentendrei szerb temetõ hantjai közt kutatva papírmasé-negatívokat készít az idõ által kikezdett kõlapok és -keresztek szétroncsolt mintázatairól, szövegmorzsáiról. A negatívot merített papírra viszi át, melynek széleit úgy formázza, hogy az maga is egy töredezett élû kõtábla vagy palalap benyomását adja. Ha azt mondjuk, hogy a fénykép a felületet és az emlékezést jeleníti meg, akkor itt nyilvánvalóan többrõl van szó, hiszen Bátai nyomatainak élettere azonos a valóságos térrel.

A síkban létezõ emlékezés a reális, tapintható térben emlékezetté nemesül, az emlékezet pedig nem csak láthatóvá, hanem érintés útján is érzékelhetõvé válik, a minõségnek egy olyan szintjét revelálva, ami sokkal több, mint a fotográfiai dokumentarizmusban rejlõ beleélési szándék.

Hiba lenne azt hinni, hogy a mûvész valamilyen tudományos kutatást – például régészetet – szimulál azáltal, hogy képi-dombormûszerû foglalatba ötvözi sajátos leleteit. Ellenkezõleg: nagyon is gondosan bánik a mûvekbe merevült titkokkal, nagyon is ügyel rá, hogy ne taszítsa õket a racionalitás szilárd, kopogós talajára. Hiszen tudja, hogy a titok körüli erõtér, de magának a titoknak a lelkülete is mennyire sérülékeny, mennyire kényes, sõt érinthetetlenül szent. Ezek a mûvek pedig rendre titkokat õriznek magukban. Titokként is éppen csak felvillannak, megrezdülnek, de mégsem nyílnak ki teljesen, akár a gyöngykagylók a tengerfenéken, amikor éppen hogy csak megcsillantják drága kincsüket. Itt-ott egy-egy szövegfoszlány, képi ornamens, jelképszerû ábra, de sehol az értelmezés olvasatát feltételezõ teljesség, a leplezetlen kitárulkozás. Bátai számára is nyilvánvaló, hogy a poézis, illetve a mûvészet igazi közege törvényszerûen éterikus, megfoghatatlan, bizonytalanságot keltõ, sõt gyakran ki sem mondható, vagyis ellentétes azokkal az attributumokkal, amelyek a racionalitást jellemzik. Ezen a vészküszöbön Bátai Sándor soha sem lép át, mert csak így tudja egy szintre hozni a saját spiritualitását a múlt spirituális világával.

Bátai Sándor Rétegek, 1999, újrahasznosított papír, fapác

Ennek értelmében mesterien kerüli annak a kelepcéjét, hogy begyûjtött leletei a kultúrtörténeti tudomány kürtõjében darálódjanak fel és afféle bizonyítékokká degradálódjanak a múltkutatás boncasztalán. Õt inkább és kifejezetten az õsiség képi lelkületének természetrajza foglalkoztatja, ez a törekvés pedig egyértelmûen a láttatás poézise felé viszi. Ennek a nehezen megközelíthetõ lelkületnek azt a képességét fürkészi, hogy az – emléknyomatok formájában – hogyan teheti magát vonzóvá egy korszerû alkotó számára, méghozzá egy olyan szituációban, amelyben a mûvész a ó- és jelenkor, illetve a különbözõ kultúrák emlékei közötti szellemi átjárás közvetítõ médiuma s egy sajátos átmentés ihletett aktõrje.

A papíröntvényeken nem csak a képi absztrakciók izgalmasak, hanem a felületi textúrák is esztétikai töltéssel bírnak. A kõlapok, tégladarabok és házfalak érdesen reliefes vagy éppen finoman porhanyós állaga, a repedések kusza hálózata, a felpattogzott foltok, majd a sárgás-barnás-feketés színezés a szakrális felemelkedettség hangulatában teljesedik ki. A mû és annak látványa a kíváncsiság felkeltésével egyidejûleg tiszteletet ébreszt a szemlélõben, hiszen érzi: ezek a nyomatok az eredet, vagyis a tisztaság forrásához viszik közelebb.

Bátai Sándor Írás I-III., 1997_1998, újrahasznosított papír, növényi festék

A tárlat eklatáns és ritkán tapasztalható példája annak, amikor az alkotó egy adott tér fizikai-szellemi állagát maximálisan átérezve tervezi meg és telepíti be az anyagot. A dzsámi falainak vizuális kondíciója – az itt-ott még érzékelhetõ török kori szövegmaradványokkal egyetemben – és a Bátai-féle nyomatok egyrészt a nyelvi strukturáció kompatibilis, összeillõ rendszerévé álltak össze, másrészt különbözõ kultúrákat feleltettek meg egymásnak. Mivel a néhai szentély falai védettség alatt állnak, Bátai a papíröntvényeket a dzsámi belsõ ablakaiba lógatta be, alájuk pedig a szakrális hangulatot még inkább fokozó gyertyafényt helyezett. A kiállított anyag olyan hatást keltett, mintha mindig is az épület belsõ terének az eleme lett volna.

Az ikonikus foszlányok és töredékek révén Bátai a részen át mutatja be az egészet, egy olyan helyzetet statuálva, amely mindenki számára tanulságos lehet. Tudniillik magára az emberi érzékenységre apellál, arra a képességre, amely csíráiban mindenkiben megvan, csak éppen szunnyad. Azt a területet fürkészi, amely a mûvészettörténetben a talált tárgy problematikája körül terül el. Közvetetten pedig arra céloz, hogy nem elég meglátni és dokumentálni egy titkai révén vonzó világ, történetesen az archaikum tartós nyelvállagát, hanem meg kell találni a szubjektív nézõpontot és módszert, ami a tényeket a tényszerûségen felülemeli. Õ éppen nem tárgyakkal, hanem ikonikus entitásokkal foglalkozik, úgymond vizuális jelenségeket, szemiotikai alakzatokat kutat, azoknak legszebb példáit meríti ki a nagy általánosságból, magából az enyészetbõl. Így próbálja megidézni a mindenséget átfogó emberi emlékezetet, amely egyenlõ a civilizációval s amely nélkül sem múltunk, sem jövõnk nem létezhet. Mindezt a maradandóság igényével teszi.