Elõzmények
Beke László 1995 õszétõl, Keserü Katalin leváltását követõen lett a Mûcsarnok fõigazgatója. Ekkorra már, úgy tûnt, tisztázódott, hogy mi az ország elsõszámú kiállítási intézményének, illetve az intézmény vezetõjének a feladatköre. E szerint, mint minden hasonló költségvetési intézménynél, a Mûcsarnok esetében is az alapító okirat, a szervezeti és mûködési szabályzat és a feladati jogkör szerint a fõigazgató az egyszemélyi felelõs a kiállítási döntésekért. Tehát Beke szavaival a fõigazgató olyan „kurátor, aki kiállításokat koncipiál és rendez". Azonban 1996 õszére ennél az elképzelésnél már nyomósabb érvek is elõtérbe kerültek: a Magyar Képzõ- és Iparmûvészek Szövetsége ugyanis jogot szeretett volna kapni kiállítások szervezésére, illetve szerette volna – a Millecentenárium és Millennium jegyében – a magyar mûvésztársadalom jelentõs részét kiállításhoz juttatni. Beke elképzelése viszont más volt, és harca ekkor kezdõdött el a mûvészeti szervezetekkel, mely háborúskodás fõigazgatói tevékenységét végig követte.[1] A vita egyébként a kiállítási jog körül zajlott, tehát arról, hogy kik állíthatnak ki a Mûcsarnokban, ki dönti ezt el, illetve lehet-e egyáltalán „össznépi" módon kiállításokat rendezni. Az MKISZ 1996 novemberi hírlevelének bevezetõ gondolatai is ezt támasztják alá: „… mi tudjuk, hogy ez (t.i. a Mûcsarnok – Sz. G.) az önálló mûvek és szuverén mûvészek csarnoka, melynek lapátjai az alkotók szellemi ereje és energiája nélkül meg sem mozdulhatnak, és melyet a magyar képzõmûvészetnek ajánlottak és építettek eleink", ezért „létre kell hozni a magyar mûvészek egyenrangú részvételével azt a demokratikus rendszert, mely megteremti az egyensúlyt a Mûcsarnokban, a magyar kortárs kiállítások érdekében."[2] Beke ezzel szemben már ekkor megfogalmazta álláspontját, melyet késõbb egy interjúban ki is fejtett: e szerint a mûvészet kérdéseiben nem lehet demokratikus módon dönteni.[3]

Saját programján belül Beke – folytatva elõdje, Keserü Katalin tervét – évenként egy-egy mûvészeti ág bemutatását tartotta fontosnak. Így került sor a még Keserü Katalin koncipiálta Helyzetkép címû szobrászati kiállítás után a Magyar Fotómûvészek Szövetsége által 1995 telén az Ernst Múzeumban szervezett fotós, és 1997 nyarán az Olaj/vászon kiállításokra. Beke elképzelései közé azonban a külsõ nyomásoknak engedve 1996-ban beékelõdött az a Magyar Szalon, mely a 2000-2001-es millenniumi kiállítás-sorozat elõképének tekinthetõ, és amelynek befogadását máig fõigazgatói tevékenysége legnagyobb hibájának tartja. Szerinte a minisztérium „nem tudta megfelelõen kezelni az ügyet, értetlenül és ügyetlenül állt hozzá, a miniszter (Magyar Bálint) pedig nem tudta, kikkel áll szemben, nem tudta áttekinteni a valós érték- és érdekviszonyokat, ezért adhatott helyt a követeléseknek."[4]

A Millecentenárium után egyeztetések folytak a mûvészeti szervezetekkel a szalon-jellegû kiállítások folytatásáról, majd a millenniumi kiállítási elképzelésekrõl. Beke a szalonok tekintetében továbbra is ragaszkodott álláspontjához, a szervezetek viszont kiállítási lehetõséget követeltek. A helyzetet tovább színezte, hogy 1998-ban kormányváltás történt. Az új kabinet és a kulturális vezetés a mûvészeti szervezetek és a Millennium ügyét látványosan felkarolták, majd késõbb – a Magyar Millenniumi Képzõ-, Ipar- és Fotómûvészeti Kiállítások keretében – össze is kapcsolták.

Beke elképzelése a Mûcsarnok 2000-es millenniumi kiállításaival kapcsolatban azonban más volt, mint a hivatalos elképzelés. Tervei szerint két nagy kiállítás megrendezésére került volna sor: egy történelmi víziókat felvonultató kelet-közép-európai tárlatra és egy magyar találmányokat bemutató kiállításra. A történelmi víziókat eleinte Hámori József miniszter is pártolta, ám kisvártatva levélben értesítette a fõigazgatót, hogy a kiállítást „profilidegennek tartja, ezért nem támogatja". A találmányok kiállítás sorsa ismertebb: 2000-ben Intuíció, innováció, invenció címen kiállítás nyílt a Mûcsarnokban[5] (az eredetileg elképzelt költségvetés töredékébõl). Bizonyos értelemben ez inspirálta a II. kerületi Ganz telep helyén felépült Millenáris Parkban ez év õszétõl megnyíló, magyar találmányokat bemutató nagyszabású tárlatot is.[6]

A Mûcsarnok millenniumi kiállításairól folytak tehát az egyeztetések, és egy ideig úgy tûnt, eredményesen. Beke László számára – eredeti álláspontját megváltoztatva – végül is elfogadható kompromisszumot jelentett az az öt kiállítás, amelyet tervbe vettek (intermédia, festészet, szobrászat, grafika, iparmûvészet), de szempontjai között a kiállítások idejének csökkentése is szerepelt, ezért összevonásokat is kilátásba helyezett. A fotót pedig, ugyanezen oknál fogva, önálló megjelenés helyett a különbözõ kiállításokba illesztette volna bele. Ezt az elképzelést egyébként nem könnyû megérteni, hiszen végsõ soron a fotográfia autonomitását vonja kétségbe. Kérdés tehát, miért is lett volna erre szükség?

A kiállítások szervezésével kapcsolatos elképzelés is kialakult. E szerint a különbözõ kiállításokra felkért felelõs kurátorok – kiállításonként egy MAOE-t képviselõ és egy mûcsarnoki személy – koncepciót dolgoznak ki, és ahhoz kiválogatják az anyagot. „Ebben állapodtunk meg a vezetõkkel, ebbe mindenki beleegyezett" – állítja Beke. Ám végül semmi nem így történt.

A kiállításokat beharangozó kiadványt a fõigazgató tudtán kívül jelentették meg.[7] A kurátori koncepció helyett körlevelet intéztek a mûvészekhez, hogy megadott határidõre és feltételekkel küldjenek be munkákat vagy pályázzanak a részvételre. A meghívott mûvészek munkáit a beküldött anyagból, a pályázókét egy zsûri döntése szerint válogatták és állították ki. A kiállítások között a fotós kiállítás is szerepelt, noha errõl a megállapodás szerint nem volt szó. Beke ezek láttán, a körlevél megjelenése után, 2000. augusztus 3-án tiltakozó levelet írt Bauer István MAOE elnöknek, Bakonyváry M. Ágnes titkárnak és az összes érdekeltnek.
A levélre soha nem kapott választ.

A fõigazgató helyzetét és tárgyalási pozícióját az is nehezítette, hogy 2000. augusztus 31-ével lejárt megbízatása, és a poszt betöltésére kiírt pályázat zsûrijének összetételét közvetlenül a döntés elõtt megváltoztatták. Bekét így 5-2 arányban kiszavazták a fõigazgatói székbõl, egy indoklás szerint azért, mert eljárt felette az idõ. A Mûcsarnok élére Fabényi Júliát választották meg. Az új fõigazgató elõdjéhez képest barátságosabban viszonyult a szalon-jellegû kiállításokhoz: „nem kell sokat spekulálni a Mûcsarnok dolgán" – nyilatkozta egy interjúban. „Ez kiállításokkal foglalkozó intézmény, amelynek a feladatot a mûvészet mindenkori mozgásai, irányai adják. Azokat kell kitapogatnia, fölismernie a mindenkori igazgatónak. Ha a mûvészet azt mondja, hogy polgári társadalomban élünk és kis, keretes képek készülnek, akkor az szalont kíván. …A Mûcsarnok sajátossága az, hogy elsõ számú kiállítóhely az országban, tehát elsõnek kell reagálni arra, ami a mûvészetben történik."[8]

A közvetlen elõzmények és a kiállítás
A millenniumi kiállítási sorozatból elsõként – még Beke László távozása elõtt – az intermédia valósult meg. A további tárlatok decembertõl követték egymást. A minket most leginkább érdeklõ Fotómûvészet megrendezésének idõpontja azonban homályban maradt, pontos dátum helyett a kiállításokat beharangozó kis füzetben is csak 2001 elsõ felét jelölték meg, helyszínként pedig a Palme-házat tüntették fel.

A kiállítást tehát bizonytalanságok sorozata lengte körül: a Beke által is helyeselt programban még önálló kiállítás sem szerepelt, a megállapodások ellenére beharangozott kiállításnak nem volt pontos idõpontja, és néhány hónappal a körülbelüli megnyitó elõtt még a pénzügyi feltételek is hiányoztak. Fabényi Júlia felajánlására pedig a kiállítás helyszínét a Mûcsarnokba helyezték át.

A kiállítást szervezõ MAOE részérõl Módos Gábor alkalmazott fotográfus, aktfotós vezetésével megalakult a kuratórium, melynek tagja volt még Szalay Zoltán a Magyar Fotóriporterek Társasága, és Szûcs Tibor a Magyar Fotómûvészek Szövetsége részérõl. A negyedik kurátor a Mûcsarnokot képviselõ Gelencsér Rothman Éva, a kiállítás rendezõje volt, aki a megállapodás ellenére – és a kurátorok döntése szerint – nem szólhatott bele a koncepcióba.

A leginkább aktuális probléma a pénzhiány volt. Erre az egyik megoldást a Nemzeti Kulturális Alapprogram fotós kuratóriumához benyújtott pályázat jelentette. A pénz megszerzésére a biztosíték az volt, hogy az NKA kuratórium elnöke és a kiállítás fõkurátora egy személy, Módos Gábor volt. A pályázatot mindenesetre – a félreértések elkerülése végett – a Fotómûvészek Szövetségén keresztül adták be, és késõbb a pénz is rajtuk keresztül folyt (az igény 1 millió 850 ezer forint volt a kiállításra, és 2 millió a katalógusra). A Mûcsarnoknak saját forrásból 750 ezer forintja volt a kiállításra és katalógusra összesen. A katalógusra egyébként a miniszteri különkeretbõl is pályáztak, és kaptak 2 milliót. A minisztériumi támogatás az NKA döntés napján viszont már tudott volt, ezért az NKA a kiállításra szánt összeget (1 millió 850 ezer forintot) teljes egészében megítélte, de a katalógusra szánt összegnek csak a felét biztosította. A kiállítás annak ellenére, hogy a millenniumi sorozat része volt, a millenniumi pénzkeretbõl támogatást nem kapott. A kiállítás körül zajló kétségbeesett pénzszerzési próbálkozások tehát nagyon is érthetõek voltak, hiszen ténylegesen nem volt elkülönített keret rá.

Mindeközben a kuratórium a kiállítás koncepcióján is dolgozni kezdett. Módos elképzelése egy országos méretû fotókiállítás megrendezése volt, Gelencsér viszont egy kb. 50-50 képbõl álló anyag bemutatását képzelte el. Végül megállapodtak a meghívott mûvészek számáról. Eszerint minden fotós kurátor demokratikusan 17-17 mûvészt hívhatott meg. Módos a MAOE részérõl vállalta a természetfotósok képviseletét is, indoklása szerint azért, mert õk „az egyik legerõsebb csapat a fotó területén, (…) és nemzetközileg Magyarországot és a magyar fotográfiát a természetfotósok képviselik legnagyobb súllyal". Módos Gábor és Szalay Zoltán egyébként saját listájára önmagát is felírta a meghívottak közé (vajon miért nem jutottak arra a következtetésre, hogy ez kurátori szerepkörükkel összeegyeztethetetlen?), Szûcs Tibor elsõ listájáról pedig hiányzott több neves fotográfus, így például Korniss Péter, Féner Tamás vagy Gink Károly. Szûcs egyébként bevallottan egy számára fontos mûvészkört és egy új, fiatal generációt akart lehetõséghez juttatni, elõtérbe helyezve a „képzõmûvészeti indíttatású" fotográfiát, mert megítélése szerint „a mai fotográfia problémáit képzõmûvészek oldották meg". A listákra ezért utólag többeket külön válogattak be.

A kiállításra a nagyjából 300 pályázó fotóstól több, mint 2000 mû érkezett. A zsûri, amelyet a kurátorokon kívül Fabényi Júlia, illetve Baricz Katalin, Markovics Ferenc és Barta-Zsolt Péter alkotott, megosztott volt. Elképzeléseiket tekintve 4-4 arányban oszlottak meg, mivel azonban az elnöknek, Módosnak két szavazati joga volt, minden vitás helyzetet fel tudtak oldani.

Érdemes talán itt összefoglalni a fotós szakma általam megkeresett képviselõi közül Gulyás Miklós, Pácser Attila és Kerekes Gábor véleményét (egyébként egyikõjük sem vett részt a kiállításon: Gulyást kizsûrizték, Pácser és Kerekes nem is kívánt szerepelni). Õk a hiteles szakemberek megjelenését hiányolták leginkább. Mindhárman hangsúlyozták, hogy a kurátoroknak a mai fotográfiai látásmód értékeit kellett volna felvállalniuk. Egy, a mûcsarnokihoz hasonló kiállítás kurátorainak számáról ugyan már megoszlottak a vélemények (egy legyen-e vagy több), de mindenképp fontosnak tartották volna az anyag valamilyen koncepció alapján történõ, személyes kiválogatását. Kerekes Gábor véleménye szerint például „legyen egy kurátor, aki eldönti, hogy mi a korszerû, és az kerüljön kiállításra. A tematika, amit a kurátor meghatároz, pedig legyen jellemzõ a korra. Nagyon komolyan meg kell tehát fontolni, hogy mi a koncepció, és mi a fontos, amit közölni kell. Azonban jelenleg nincsenek olyan mérvadó figurák, akiknek a véleménye konszenzust teremthet." Szerinte „a kultúra fejlettségének egyik jellemzõje, hogy milyen mûvek kerülhetnek be a Mûcsarnokba".

	Gulyás Miklós Budapest, 2000 (kizsûrizve)

A kiállítás rendezését jelentõsen befolyásolta, hogy a középsõ teremsort korábban – a bizonytalanságok miatt – más rendezvény számára biztosították. Így a Mûcsarnok két oldalsó, egymással párhuzamos teremsorában kellett megrendezni a tárlatot. A mûvek elhelyezését és az egy-egy alkotótól bemutatott képek számát így ez a kényszerû helyzet határozta meg: a bejárat felõl esõ bal oldali teremsoron a meghívottak, míg jobb oldalon a pályázók mûvei voltak láthatók, és a tükörrendezés elve szerint az elsõ termekben a portré- és riport-, a másodikban a természet- és akt-, a harmadikban a „képzõmûvészeti indíttatású" fotókat helyezték el. A mûvészek többsége csak egy-egy képpel szerepelt a kiállításon. Vajon mit árult el az az egy kép róluk?

Gelencsér Éva sürgetni kezdte a katalógus szempontjából fontos adatok összegyûjtését. Vita alakult ki azonban a katalógus körül is. A tervezést Módos egy vidéki nyomdára akart bízni, amelyik egy szerényebb kiadványt 1 millió forintból, vagyis az NKA katalógusra szánt keretébõl ki tudott volna hozni. A Mûcsarnok viszont – Módos állítása szerint a vele való egyeztetés nélkül – Hübner Teodórát kérte fel a tervezésre. A fõkurátor egyébként állítólag erre adott válaszként csökkentette felére az NKA költségvetésbõl a katalógus összegét, de arra való hivatkozással, hogy ha a miniszteri különkeretbõl pénzt kaptak, akkor ne az NKA pénzét költsék. A katalógusra így a minisztérium 2 és az NKA 1 millió forintja maradt, ami még mindig csak egy szerényebb kiadványt eredményezhetett volna. A kényszerszülte megoldás végül az lett, hogy a felkért mûvészek nagyításra, keretezésre, paszpartuzásra kapott 1 millió 850 ezer forintjának jó részét átcsoportosították. Az installációra végül mindössze 500 ezer forintot fordítottak.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a kiállítás ügyei fölötti döntések sem voltak tisztázottak. Módos ugyanis jó ideig nem volt tisztában azzal, hogy Gelencsér Éva a kiállítás egyik kurátora, és ilyen minõségében joga volt például a Mûcsarnok mint felelõs kiadó oldaláról a katalógus ügyeiben intézkedni és dönteni. A már többször is említett kis brosúra elsõ oldalán egyébként az áll, hogy „az egyes kiállításokat két-két kurátor szervezi, gondozza: egyiket a mûvészeti szervezetek javaslatai alapján a MAOE kérte fel, a másik a Mûcsarnokot képviseli". Eszerint tehát a kiállítás körül mozgó egyetlen mûcsarnoki személy, Gelencsér Éva kurátori szerepkörben is jelen volt. Módos szerint viszont a Mûcsarnok részérõl nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy õ a kiállítás fõkurátora volt, és sok dologról ezért csak utólag értesítették.

A katalógust tervezõ Hübner Teodórának három napot (!) adtak 190 oldal megtervezésére. Szalay Zoltán állítólag azt mondta, hogy „nem grafikus az olyan, aki ezt ne tudná ennyi idõ alatt megcsinálni", mire Gelencsér válasza az volt, hogy „aki ezt megcsinálja, azzal nem szívesen dolgoznék együtt." Hübner minden oldalt külön méretezett és tipografált, a nyomdai szaknyelvben használt parancsoldalt ezért nem tudta elõre leadni. Mindez három héttel a kiállítás nyitása elõtt zajlott. Hübner vállalta, hogy tíz nappal a nyitás elõtt leadja az anyagot. Végül két és fél héttel a megnyitó elõtt a belívek elkészültek. Kiderült azonban, hogy a már korábban leadott képek rosszul lettek elõkészítve, ezt végül közös erõvel korrigálták.

A katalógus borítója körül sem ment azonban minden simán. Gelencsér Éva a Mûcsarnok részérõl teljesen szabad kezet biztosított a tervezõnek, egyedüli kötöttség a formátum és a méret volt. A nyomdai elõkészítõ két nap alatt várta volna a tervet, a határidõ azonban a tervezõ számára ismét elfogadhatatlanul rövid volt. Módos erre felhívatta a tervezõt, hogy ha a megjelölt idõpontra nem készül el a terv, mást bíznak meg. (Hübner Módos telefonja után a nyomdával egyeztetve három plusz napot kapott a tervezésre.) A borítóterv végül az utólag megbeszélt határidõre elkészült és a Mûcsarnok azt elfogadta. A katalógus felelõs kiadói egyébként az impresszum szerint Fabényi Júlia (Mûcsarnok) és Eifert János (Fotómûvészek Szövetsége) voltak. Úgy tûnt, minden rendben van. Azonban a nyomdagép indításakor kiderült, hogy sem Módos, sem Szalay nem látták korábban a filmesdobozokból összeálló tervet, de az számukra mindenképpen elfogadhatatlan, ezért leállították a nyomtatást. Indoklásuk szerint a borító inkább tûnt fotós cégek reklámjának, mint a kiállítás védjegyének, másrészt ténylegesen eltért a millenniumi sorozat többi borítójától. Szalay megfogalmazása szerint „a fölösleges mûvészkedést és a teljesen öncélú megoldásokat nem tudtuk elfogadni". (Az adott idõpontra azonos arculattal a grafikai és iparmûvészeti kiállítások katalógusai készültek el, az akkor még tervezés alatt álló intermédia borítóterve viszont némileg különbözött ezektõl.) Döntésükrõl értesítették a Mûcsarnok fõigazgatóját (aki tehát a katalógus felelõs kiadója is volt) és Gelencsér Évát. Módos Gábor ezek után Bauer Istvánnal, a MAOE elnökével egyeztetett, aki támogatásáról biztosította õt, a Mûcsarnok fõigazgatója ezért Hübner tervérõl lemondott. Az új borító végül tipográfiai hibával, egy nyitó- és egy záróoldal elhagyásával, az iparmûvészeti kiállítás katalógusa alapján készült el. Hübner letiltatta nevét, a borító tervezõjeként ezért a nyomdai elõkészítõt, Batha Lászlót tüntették fel. A mintául szolgáló iparmûvészeti kiállítás katalógusának borítóját viszont – és tudtán kívül a fotós kiállításét is – a Mûcsarnokban dolgozó Bárd Johanna tervezte. Hübner tervét Gelencsér a kiállítás sajtótájékoztatóján bemutatta, majd az egy-két recenzió illusztrációjaként késõbb a sajtóban meg is jelent.

Hübner Teodóra A kiállítás katalógusának borítóterve, 2001 (nem valósult meg)

A történet azonban még itt sem ért véget, mert a kiállítás meghívójával és a megnyitó idõpontjával is problémák akadtak. A nyomtatás során ugyanis kiderült, hogy a kiállító mûvészek névsora és a millenniumi kiállítások védjegye lemaradt a meghívóról, a kiállítást megnyitó E. Csorba Csilla nevét pedig rosszul tüntették fel. Áttervezés után ezért újra kellett nyomtatni a meghívót, és – a postai átfutás, illetve a kiállítás rendezéshez szükséges idõ rövidsége miatt – a sajtóban már megjelent hírekkel ellentétben a kiállítást két nappal késõbb megnyitni. A nyitó beszédet eredetileg Körösi Orsolya, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára mondta volna, de az idõpont módosulása miatt le kellett mondania a részvételt.

A kiállító mûvészek (102 pályázó és 64 meghívott) közül Szabó Barnabás Menekülõk (1998) címû mûve kapta az Aranykamera díjat.[9] A kurátorok azonban ebben az esetben sem jutottak közös nevezõre. Szûcs Tibor – a díjazott érdemeit egyébként elismerve – Nagy Tamás munkájának ítélte volna azt, de Módos Gábor és Szalay Zoltán a bevallottan konfliktusmentes megoldást választva döntöttek Szabó mellett. Nagy Tamás végül – a kurátorok megkérdezése nélkül – a Szövetség különdíjában részesült. Máthé András aktját is értékelték, õ a CPD labor és a Magyar Fotómûvészek Szövetsége közös különdíját nyerte.

Nagy Tamás Szemfény, 1999-2000 (A Magyar Fotómûvészek Szövetsége díja)	Máthé András Fekvõ akt, 1998 (A CPD Labor és a Magyar Fotómûvészek Szövetsége közös különdíja)

Az eddigiekhez kapcsolódva érdemes még megemlíteni, hogy Hübner Teodóra tervezõi tiszteletdíját a három kurátor 1/3-dal csökkentette. Gelencsér Éva ezért a Mûcsarnok fõigazgatójához fordult, hogy a tiszteletdíjat az intézmény egészítse ki az eredetileg megállapított összegre. Ezt a fõigazgató jóvá is hagyta. Amikor azonban a Fotómûvészek Szövetsége – ahol a pályázott pénzek átfutottak – a Mûcsarnoktól elszámolást kért, és kiderült, hogy Hübnert kárpótolták, a módosított összegnek is csak a felét, azaz az eredeti összeg 1/3-t fizették ki. A tervezõnek írt levél, amelyben az indokokat felsorolták, mind Hübner, mind Gelencsér állítása szerint hazugság. A levelet mindhárom fotós szervezet kurátora, Módos Gábor, Szalay Zoltán és Szûcs Tibor is aláírta, noha utóbbi – állítása szerint – olyan kurátori döntést ellenjegyzett, amellyel maga nem értett egyet. Erre válaszként a Mûcsarnok ismét saját költségvetésébõl pótolta az immár harmadára apadt összeget. Módos Gábort és Szalay Zoltánt meglepte, hogy Gelencsér Éva a fizetésén túl – egyébként elõzetes megállapodás szerint és a többi kiállításhoz hasonlóan – a Fotómûvészek Szövetségén keresztül a rendezéséért és a katalógus szerkesztéséért pénzt kapott. A kurátorok pedig – állításuk szerint – azért szavazták meg a kiállítás rendezõjének az összeget, mert így a késõbbi nehézségeket szerették volna elkerülni. A kiállításért a többi kurátor is pénzt vett fel, amelynek a nettó értéke magasabb volt, mint a Gelencsér számára kifizetett összeg. Viszont felmerült bennem a kérdés: a listák összeállításán és bizonyos érdekek képviseletén túl mi is volt a kurátorok feladata?

A katalógusban Szalay Zoltán elmondása szerint több tucat hiba maradt, noha a kötetet etalonnak szánták. A kissé nehézkesen használható névmutatóban három mûvész neve mellõl elmaradt a státuszukat jelölõ betû (m = meghívott, p = pályázó). Más adatokból kikövetkeztetve Bernáth(y) Sándor tehát pályázó, Gaál József meghívott, Síró Lajos pályázó volt. Sehr Miklós képe pedig nem a 20., hanem a 134., Török Lászlóé nem a 149., hanem a 94. oldalon található. A katalógus szerkesztésével kapcsolatos kérdés, hogy mit keres a kiállító alkotók pontos lakcíme, lakás- és esetenként mobiltelefonszáma, illetve e-mail címe a díjak, egyéni és csoportos kiállítások mellett? Mi köze ezeknek a fotómûvészethez? Az alkotók, illetve képeik elrendezésének sorrendje pedig egymás mellett jól mutató oldalpárok kiválasztása szerint történt (így kerülhetett egymás mellé például – ez is rendõr, az is rendõr alapon – Benkõ Imre New York-i felvétele és Velledits Éva Robbantás az Aranykéz utcában címû képe).

A kiállítás célja a mai magyar fotográfia országos méretû bemutatása volt, ezért a kurátorok az elmúlt öt év anyagát kérték be a mûvészektõl. Azonban ez az elv sem érvényesült maradéktalanul. Többektõl ugyanis a kurátorok olyan munkákat fogadtak el vagy válogattak be, amelyek egy vagy több évtizeddel korábban készültek (Németh József, Módos Gábor, Keleti Éva, Csák Miklós, Katona István, Vencsellei István, Gál Imre, Lehotka László, Gink Károly, Tóth István, Molnár István László, Török László, Tóth György). Nagy vesztesége a kiállításnak, hogy több jelentõs, nemzetközi hírû fotográfusunk a zsûri döntése miatt vagy önszántából nem vett részt a kiállításon (pl. Drégely Imre, Gulyás Miklós, Kerekes Gábor, Lugosi-Lugo László, Pácser Attila). Nélkülük biztosan szegényebb lett az összkép. Érdemes azonban kiemelni a katalógusban megjelent Készman József tanulmányt (Kettõs látás. Helyzetkép a fotográfiáról, 9-12. o.), amely elméleti úton próbálta a fotográfia kettõs helyzetét (alkalmazott fotó és fotómûvészet) és a mûvészetben jelenleg betöltött domináns szerepét bemutatni.

	Drégely Imre 1996. VIII. 20. 21.00-21.30., 1997. VIII. 20. 21.00-21.30., 1998. VIII. 20. 21.00-21.30., 1999. VIII. 20. 21.00-21.30., 2000. VIII. 20. 21.00-21.30., 2001. VIII. 20. 21.00-21.30., (kizsûrizve)

A kiállítás értékelésével kapcsolatban az általam megkeresettek közül a legtömörebb véleményt Beke László fogalmazta meg, aki szerint ez a tárlat „a dilettantizmus és az értelmetlenség hatalomra kerülésének története" volt. Módos Gábor viszont elsõsorban „elõítéletektõl mentes kiállítást" szeretett volna látni, ahol „a szekértáborok nem egymással szemben állnak". „El kell fogadni, hogy különbözõ szemléletû alkotók vannak, és hogy mindegyik fotográfia, mindegyiknek helye van." Szalay Zoltán Módoséval egyezõ véleménye mellett a fotóriporter-fotómûvész vitát emelte ki, amely a kiállítás elõkészítése közben erõteljesen jelen volt. Szerinte ugyanis teljesen mindegy, hogy ki készít egy képet, ugyanis a „kép van csak, ami megmérettetik, részben a zsûrik, de leginkább a közönség érdeklõdése alapján". Véleménye szerint sikerült bemutatni a magyar fotográfia sokszínûségét, és az a cél is megvalósult, hogy „sikerült a közönség, a kritikusok és a szakma elé tárni azokat az irányzatokat, stílusokat, amelyek ma léteznek. Aztán ki-ki eldöntheti, melyik tetszik neki jobban, melyik kevésbé." A kiállítást egyébként – a látogatottsága miatt – mindketten nagyon sikeresnek ítélték.

Szûcs Tibor Módos Gábor elképzelését az országos tárlatok felelevenítésérõl jó gondolatnak tartotta, de szerinte ez a kiállítás a „nagy káoszt" tükrözte, amelyben sok szempontból az esztétikai képzetlenség mutatkozott meg: a fõ probléma ugyanis a „szép" kép mítoszának, a kompozíciónak és a közhelyeknek a továbbélése, uralma volt. Szervezeti szempontból ugyanakkor a kiállítás pontos képet adott a hazai fotográfia mûvészeti és szervezeti struktúrájáról, melynek jellemzõje a heterogén, egymástól elszigetelt csoportok léte, a szervezeti struktúrák hiányosságai, és a szaksajtó, illetve az értékelhetõ publikációk hiánya. A kiállítás azonban szerinte mindenképpen fontos volt, mert a gyökerekhez nyúlt, amelybõl majd egy új fotográfia létrejöhet.

Gulyás Miklós elsõsorban a komoly társadalomkritikai anyagok jelenlétét hiányolta, Pácser Attila pedig kifogásolta, hogy „az alkalmazott fotóból akartak mûvészetet csinálni, noha az nem mûvészet, hanem egy tisztes mesteremberi munka." Felvetette még, hogy a mûvészek egy-egy kiállításhoz nem kapnak megfelelõ támogatást. „Magyarországon" – fogalmazott Pácser – „még mindig arról beszélnek, hogy így is lehet kiállítást készíteni, nem pedig arról, hogy hogyan kell". Kerekes Gábor Pácsernél is határozottabban fogalmaz, amikor a Fotómûvészet címû tárlatot jórészt az amatõrökrõl szóló kiállításnak tartotta. Szerinte nincsenek helyükön az értékek, mert – Módosékkal vitatkozva és Pácserrel egyetértve – keverednek a felhasználásra szánt képek a mûvészettel. „Fontos ugyanakkor az is, hogy a csoportos kiállítás ne névsorolvasás legyen!" – mondta Kerekes. Vékás Magdolna számára a kiállítás tulajdonképpen egy olyan bazár volt, amelynek nincs üzenetértéke. Szerinte „a szalonoknak nincsenek szakmai szempontjai", a cél ugyanis csak az, hogy „a közönség találkozzon az alkotókkal, és viszont, így megnézhetik, hogy kik alkotnak a fotográfiában". Megjegyezte még, hogy ha az embert hívják valahova, akkor oda általában illik elmenni. Ennek a kiállításnak számára nem volt akkora jelentõsége, hogy mérlegelje, részt vegyen-e rajta vagy sem.

A kiállítás támogatói voltak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, médiatámogatói a Magyar Nemzet és a Pesti Mûsor. Azonban épp a jórészt állami pénzekhez kapcsolódó intézmények támogatása és a Mûcsarnok állami költségvetése miatt különös az a tény, hogy a kiállítás teljes anyagát egy magáncég (artphoto.hu Kft.) honlapján tekinthették meg az érdeklõdõk (www.artphoto.hu). Ennek egyik oka lehetett, hogy a Mûcsarnok új, valóban látványos honlapja a kiállítás idõpontjára nem készült el. Másrészt viszont meg kell jegyeznem, hogy az artphoto.hu címû honlap mûvészeti tanácsadója az az Eifert János, aki a Fotómûvészek Szövetsége részérõl a katalógus felelõs kiadója is volt. Ami azonban talán még különösebb, hogy a képek egy részét az érdeklõdõk az interneten keresztül meg is vásárolhatták. A hazai fotográfiai piac helyzetét ismerve ugyan érthetõ az igyekezet, de hát milyen alapon, és miért éppen egy mûcsarnoki kiállítást felhasználva kell áruba bocsátani mûveket, és miért a több millió forintos közpénzekbõl összeálló katalógus anyaga alapján? És kié a képek esetleges eladásából befolyó haszon?

Megemlítem még, hogy 2001. június 5-én kelt az a levél, amelyet a kiállító mûvészeknek írt Eifert János és Nagy Zoltán a 2001. januárjától mûködõ „Jelenkori Fotómûvészeti és Dokumentációs Központ" nevében, melyben felkérik az alkotókat, hogy a kiállításon szereplõ mûvüket ajánlják fel a gyûjtemény számára. Az indoklás szerint így a „Központ vállalná a Fotószalon 2001 anyagának egyben tartását, szakszerû megõrzését és további bemutatók menedzselését. Amennyiben Ön is egyetért mûvei további bemutatásával" – folytatódik a levél –, „kérjük, járuljon hozzá, hogy a kiállított (vagy más, az Ön munkásságát reprezentáló) mûve a gyûjteménybe kerüljön, hogy a kortárs magyar fotográfiát bemutató, színvonalas hazai és külföldi bemutatókat szervezhessünk." (Csak csendesen kérdezem, miért feltétele a képek birtoklása e bemutatók szervezésének? Másrészt: meglévõ és professzionálisan mûködõ intézmények – pl. Magyar Fotográfiai Múzeum – mellett mi szükség van egy újabb intézmény létrehozására?) Majd egy bekezdéssel lejjebb a levél így folytatódik: „a Jelenkori Fotómûvészeti és Dokumentációs Központ tehát egy élõ intézmény, amely az 1802-tõl mûködõ Széchenyi Könyvtár rendszerén keresztül segíti a kortárs magyar fotográfiát a 'nemzet emlékezetébe' bekerülni, és segítheti Önt, hogy még életében – és ne csak a szûk szakma számára – mûvei ismertté és elismertté váljanak."

A fent idézett levél, amely egy új fotográfiai központ létrejöttét feltételezi, a szükségességét alátámasztani kívánó gyenge érveivel a kiállítás körül megjelenõ újabb bonyodalmakhoz vezethet, amelyek taglalása külön recenzió tárgya is lehetne. Fontos azonban levonni a tanúságot, hogy az a káosz, amely erre a kiállításra rátelepedett, az egymással nehezen kommunikáló, sokszor egymással rivalizáló intézmények és a kaotikusan mûködõ szakmai szervezetek zûrzavarának következménye. Az az esztétikai csõdhelyzet pedig, ami a kiállításon megjelenõ giccsek (sic!) nagy számából kikövetkeztethetõ, nyilvánvalóan a felsõfokú szakmai (mûvész) képzés és a mûtárgypiac hiányából ugyanúgy ered, mint a fotográfiai támogatások furcsa elosztásából, a jó kiállítási kezdeményezések pénztelenségébõl, az elemi szakmai kontroll és konszenzus hiányából, a szaksajtó gyengeségébõl etc. Ezért is születhetnek olyan vélemények a fotómûvészet mibenlétérõl, – és tényleg nem a rosszindulat beszél belõlem – mint amit a kiállítás két kurátora, Módos Gábor és Szalay Zoltán mondott nekem: Módos Gábor tágra nyitva az értelmezés lehetõségét, fotómûvészetnek tartja a fotográfia összes ágazatát, beleértve a sajtó- és az alkalmazott fotográfiát is. Szerinte ugyanis „értelmetlen valakinek azt állítani, hogy csak én csinálom a mûvészetet, a másik nem, mert mindegyiknek helye van a Nap alatt". „Nem alkotókat szeretek, hanem alkotásokat, képeket" – tette hozzá mindehhez. Szalay Zoltán pedig, Módossal egyetértve, fotómûvészetnek tart „minden olyan képet, ami fotótechnikai úton készül, és a valóságból kiragadott látványt a befogadó elé tárja. Soha nem szerettem, ha egy mûfajt szentnek, üdvözítõnek és irányadónak tartanak. Éljen és virágozzon száz virág" – fogalmazott Szalay.

Végül, úgy érzem, írásom címe némi indoklást igényel. Az írásjelek a következõkre utalnak: 1. Nem neveznék valamit Országosnak, amirõl olyan alkotók hiányoztak, mint akiket fentebb felsoroltam; 2. Nem tudom eldönteni, mitõl is volt Millenniumi ez a bemutató, hiszen pénzt a millenniumi keretbõl nem kapott, és nem derült ki az sem, mitõl volt más, mint a hasonló seregszemlék általában; 3. Nem az az elképzelésem a Fotómûvészeti kiállításokról, mint amit láttam; és 4. Nem volt talán ez még Kiállítás sem (persze annak hívtam végig az írás során), inkább volt névsorolvasás, zsibvásár (szó szerint) etc. És miért lett volna Fotószalon? A többi kiállítás sem „Intermédiaszalon", „Festõszalon", „Szobrászszalon" vagy „Iparmûvészszalon" voltak. Tényleg, a kiállítás címe most Országos Millenniumi Fotómûvészeti Kiállítás vagy Fotószalon 2001 volt? … A 2001 után viszont felkiáltójelet tettem. Ezzel szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy ez a történet 2001-ben zajlott.