A könyvcímben szereplõ Vade Mecum szó szerinti jelentése „jöjj velem". Zsebkönyv, kézikönyv, mely adott területen összegyûjtött tapasztalatokból praktikus tanácsokkal látja el olvasóit, ugyanakkor inspirálóan hat. Ilyen jól használható, könnyen érthetõ kézikönyvet ad a fiatal kurátorok és az érdeklõdõ közönség kezébe az 1975-ben alakult Independent Curators International (ICI) – Független Kurátorok Nemzetközi szervezete – fennállásának 25. évfordulója alkalmából. Témája a kortárs mûvészet és a kurátori gyakorlat kapcsolata. A kurátor mint fogalom már jó ideje létezik a köztudatban, amint azonban e kötetbõl is kiderül, korántsem tisztázott még jelentéstartalma. A kötet megjelentetése így hozzájárult a körülötte kialakult bizonytalanság megszüntetéséhez, számos tapasztalattal bõvítve annak ismeretét.

Az ICI megalakulása óta „falak nélküli múzeumként" mûködve eddig közel száz utazó kiállítást szervezett több mint kétezer mûvész részvételével a világ tizennyolc országának csaknem négyszáz kiállítási intézményében. Az egyes kiállításokat mindig az adott kiállítási terekhez alkalmazkodva különbözõ meghívott kurátorok rendezték. Az ICI tagjai most az általuk kiválasztott független, illetve múzeumi kurátoroknak e-mailen tettek fel 12 kérdést. A kérdések a kurátori szakmához kapcsolódó legfontosabb területekre összpontosítanak, mint pl. kortárs mûvészet és mûvészek, közönség, idõ és tér, intézményi keretek. Mindezekrõl személyes tapasztalatok és a számukra legfontosabb kiállítások gyakorlati megszervezésén keresztül számolnak be.

A válaszok egy része pontosan követi a feltett kérdések menetét, többen azonban tágabban értelmezve a problémákat kitértek a kortárs mûvészetben beállt legfontosabb változások, a mûvészet nemzetközi kontextusban való szemlélete, új média, új eszközök problematikájára is. A megkérdezett kurátorok-mûvészeti írók-kritikusok között találhatók a legjelentõsebb amerikai, ázsiai és európai múzeumok vezetõ kurátorai (pl. René Block, Kassel, Kunsthalle, Donna De Salvo, London, Tate Modern, Maaretta Jaukhuri, Helsinki, Kiasma, Hans-Ulrich Obrist, Párizs, Musée d'art Moderne, Robert Storr, New York, MoMA stb.), kisebb galériák kurátorai, illetve függetlenek is (pl. Irving Sandler, Nancy Spector, Lucy Lippard stb.). A vélemények az egyes kurátorok sajátos körülményeibõl adódóan nem minden esetben egyeznek, így lehetõséget adnak mindenki számára saját módszerek kidolgozására. A fiatal kurátoroknak szóló gyakorlati tanácsokon kívül azonban megtalálhatók a kötetben a kortárs mûvészetben felbukkanó problémák, melyek érdekesek lehetnek minden, a szakmán kívülálló olvasónak is. Az esszék végén minden esetben olvasható rövid életrajzok pedig segítségül szolgálnak a szakma jelentõs képviselõinek megismerésére.

A kurátor elnevezés csak pár évtizede alakult ki, s vált a kortárs mûvészettel kapcsolatban jelentõssé. Maga a szó az angol „caretaker" fõnévbõl ered, s a „curating" ige annak gondozó, óvó jelentésére utal. Ezért nem pontos más elnevezésekkel helyettesíteni. A kurátor nem csupán „commissaire", „Austellungmacher" vagy ahogy magyarul fordítják, kiállítás-szervezõ, kiállítás-rendezõ. Ezek a meghatározások ugyanis csak az intézményi keretekre vagy a fizikai összetevõkre utalnak. A kurátori munka sokkal inkább hasonlítható az archivistáéhoz, aki szereti, mélyrehatóan tanulmányozza is azt, amivel foglalkozik. Ebbõl a szempontból a kurátori gyakorlatban a mai értelmezés szerint csak másodlagos, bár nem elhanyagolható az adminisztráció és a pénzügyek intézése. Seth Siegelaub, független kurátor, mûkereskedõ, mûvészeti író esszéjében ezekrõl a változásokról ír. Az 1960-as évekig a mûvészeti világ kisebb, egyszerûbb. A kurátorok feladata az egész mûvészeti világ szervezetén belül jól meghatározható. A mûvész létrehozza az alkotásokat, a kritikus ír róla, a galéria eladja, a gyûjtõ megveszi, a múzeum tárolja és bemutatja, a kurátor pedig a múzeum fizetett alkalmazottjaként összeköti a gazdag gyûjtõket a mûvészeti világ többi részével. A 60-as évektõl kezdve a mûvészet a modern társadalmak kulturális életében egyre fontosabb szerepet tölt be, egyre nagyobb szükség lett mûvészre, galériára, kritikusra, mûvészeti iskolára, gyûjteményre, kiállításra és – természetesen – kurátorra.

Ezek a változások alapvetõen módosították a múzeum hagyományos funkcióját is. A gazdag gyûjtõk „privát klubjából" a nagyközönség elõtt megnyíló, „elüzletiesedõ", az állam turizmus-politikájának részeként felfogott múzeum lett. Eleinte, még fõleg az esztétikai értékeket szem elõtt tartva egy kiállítás szervezése fõleg a múzeumi falak divatnak megfelelõ dekorációját jelentették. Az új mûvészeti irányzatok és új médiák, koncept, land art, arte povera, video-art s késõbb a computer grafika, animáció stb. azonban olyan mûalkotásokat is létrehoztak, melyek nem szoríthatók be a múzeumok fehér falai közé. Ez idõvel megváltoztatta a kortárs mûvészet kurátorainak szerepét is. A kurátorok számára az esztétikai problémák helyett fontosabbá vált a mûalkotások lényegi megértése és olyan, általában nem hétköznapi környezetbe való helyezése, melyben a kurátor szubjektív értékítélete szerinti legjobb körülmények között állítható ki a mûalkotás. Ez három fontos eredménnyel járt. Egyrészt, hogy a kortárs mûvészet kurátora többé nem csupán a múzeum intézményi kereteiben, hanem tágabb összefüggések között kell, hogy dolgozzon. Hogy ezt meg tudja valósítani, folyamatosan ismereteket kell szereznie a mûvészeten kívüli más területekrõl, mint társadalmi, politikai, gazdasági helyzet valamint a tudományok fejlõdése. Ezekbõl állnak össze ugyanis azok a más kontextusok, melyekkel kapcsolatba kell hozniuk a kiállításon megvalósulót, így téve az alkotásokat a mindennapi élet részévé. A második eredmény, hogy a kurátor, megszabadulva korábbi béklyóitól – gyûjtõk, divat, intézményi keretek – jóval szabadabban és szubjektíven alakíthatja ki a mûalkotásokból kiindulva, a kiállításokon keresztül a világhoz való viszonyát. A szubjektivitásból adódóan a jó kiállítás, mint a kommunikáció tere, párbeszédek, viták helyévé válik. A harmadik és egyben talán a kötetben leginkább hangsúlyozott eredmény, hogy a kurátornak nem kell szükségszerûen az adott kor mûgyûjtõinek átlagízléséhez alkalmazkodva pálcát törni mûvészi karrierek felett. Saját ízlésében bízva, az általa kiválasztott mûalkotásokból kiindulva teremthet teret azok kibontakozására.

A kurátori gyakorlat legfontosabb jelzõje, hogy a kurátorság alapvetõen szolgáló és nem alárendelõ foglalkozás. A legtöbb esszében ezt hangsúlyozzák azzal a felfogással ellentétben, mely a kurátort – gyakran a kiállító mûvészek rovására –, mint a kiállítások sztárját fogják fel, ezzel is gerjesztve az egyre erõsödõ kurátor-kultuszt. Az elsõ, aki igazi kurátorként mûködött, René Block szerint, Arnold Bode volt, aki 1955-tõl rendezte a kasseli documentát. Az õ legnagyobb érdeme az volt, hogy a múzeum falain kívül új lehetõségeket nyitott a mûvészek számára mûveik bemutatására. Lucy Lippard ma is a legfontosabb feladatok közé sorolja a steril, fehér terek helyett az alkotások szempontjából legelõnyösebb nem konvencionális terek megtalálását, kialakítását, amilyenek például az elhagyott gyárépületek, az utcák stb. Bode ugyanakkor megtestesítette az ideális kurátor személyét is, aki egyaránt érti, ismeri a mûvészeket, szoros kapcsolatban áll velük, ugyanakkor kapcsolatba tud kerülni a közönséggel is.

A kurátorok nagy része egyetért abban, hogy a kurátor nem mûvész, bár munkájának kreatív része hasonlít a mûvészéhez. De amíg a mûvész teremt, alkot (creation), addig a kurátor létrehoz (production) valamit a mûalkotásból kiindulva. Ahogy Jean-Christoph Ammann, a frankfurti Modern Mûvészet Múzeumának igazgatója megfogalmazta: „Soha ne keverd össze a kiállítás mûvészetét magával a mûvészettel." A kurátor tehát nem mûvész, de szoros kapcsolatban kell, hogy álljon vele, hiszen belõle él. Röviden megfogalmazva, kurátor nélkül van mûvész, mûvész nélkül azonban nincs mûvészeti kurátor. A legfontosabb alapszabály tehát egy kurátor számára az állandó kapcsolat a mûvésszel és alkotásaival. A finom részletekben azonban már megoszlanak a vélemények, például hogy mûvészeket milyen mértékben szükséges bevonni a kiállítás szervezésébe, vagy hogy egyes mûvészek kiállításai, több azonos országbeli, esetleg nemzetközi kiállítások felelnek-e meg jobban a jelen kornak. Ugyancsak eltérõ, hogy a múzeumi kurátorságot vagy a függetlenséget tartják elõnyösebbnek, valamint természetesen eltérõ lehetõségei vannak nagyvárosban vagy vidéken dolgozó kurátornak.

Ezeken túl azonban van néhány pont, melyben általános a megegyezés, így röviden összegyûjthetõ, hogy mik azok a tulajdonságok, melyekkel egy sikeres, kortárs mûvészettel foglalkozó kurátornak rendelkeznie kell. A kurátor legyen felelõs a mûvész és a közönség iránt is, építsen hidakat a két világ közé: ismerje a mûvészeket és tanulmányozza az alkotásokat, amikkel dolgozik, segítse a nézõt, de nem úgy, hogy rákényszeríti saját szemléletét, hanem szabad teret engedve a személyes megértésre problémák felvetésével. Provokáljon gondolatokat, tanítson, lepje meg a közönséget. Ne féljen a bukástól és az esetleges kellemetlen élményektõl. Legyen nyitott, érzékeny a változásokra és új jelenségekre. Állandóan figyeljen, járja a kiállításokat, olvassa a folyóiratokat, beszélgessen minél többet, kommunikáljon, érdeklõdjön az élet más területei (tudomány, politika stb.) iránt. Képes legyen elmerülni a mûvész világában, s ugyanakkor teljesen racionálisan gondolkodni és dönteni. Írjon érthetõen, vegye észre az összefüggéseket, legyen kritikus mind magával, mind a mûvészettel szemben. Végül legyen ügyes szervezõ és üzletember, legyen rugalmas, tudjon csapatban dolgozni.

A kurátort különféle elnevezésekkel (vizuális DJ, karmester, moderátor, médium stb.), de nagyjából tehát egyféleképpen értelmezik: olyan multifunkcionális foglalkozás, melynek elsõ és legfontosabb feladata olyan környezetet, minél szabadabb közeget teremteni a mûvész számára, melyben alkotásaival megvilágítja gondolatait, s mely térben aztán a közönség egyes tagjai számára és saját ízlésük szerint újraételmezhetik azt, így közelítve meg újabb és újabb oldalról egy problémát. Ehhez a folyamathoz hasonlítható ez a kötet is, melybõl szemezgetve, vagy végig elolvasva, gondolatait elfogadva vagy elutasítva építhetjük fel saját véleményünket, mely aztán újabb inspiráló forrássá válhat egy beszélgetéshez.