Raoul Hausman 1918-ban írta meg azt a fonetikus költeménytét, amely a fmsbwtözäu sorral kezdõdött. A jószerint elmondhatatlan, csaknem teljesen mássalhangzókból álló sort aztán Kurt Schwitters magán- és mássalhangzók kombinációjából álló kezdõsorrá tette (lásd cikkünk címsorát!), motívumokkal, témákkal és melléktémákkal, ritmikus elemekkel és variációkkal végülis valamiféle, megzenésített, vagy inkább zeneivé tett nyelvet teremtett. 1921-tõl kezdõdõen egészen 1932-ig dolgozott ezen a „matérián", mikoris kialakult az Õsszonáta, amely bár címében feltétlenül valamiféle zeneiséget jelöl, elsõsorban mégiscsak mondásra teremtett nyelv. Lényegében klasszikus értelemben véve is szonátának minõsíthetõ, hiszen nincsen úgynevezett irodalmilag kifejezhetõ értelme, nincsen akaratlagos jelentése, viszont van formája, mégpedig szonáta-formája! Maga Schwitters – aki egyébként festõ, vagy talán pontosabban képzõmûvész is volt – így ír a következetes költészetrõl: „A költemény anyaga eredetileg nem a szó, hanem a betû. A szó: 1. Betûk kompozíciója, 2. Hangzás, 3. Megjelölés (jelentés) 4. Képzetek asszociációinak hordozója." Schwitters egyébként elég meggyõzõen nehezíti a kritikusok dolgát éppen a róluk írtakkal: „A kritikus különös emberfajta... A született kritikus egészen birkanyájas modorban közli azt amit kitalált, és amirõl nincs szó. Sosem a kritizálandó mûalkotás vagy mûvész hibáját látja, hanem a tulajdon hibádzását, melyet a mûalkotás tett láthatóvá. A kritikus veleszületett ájtatosságával mintegy saját hiányosságát pillantja meg a mûalkotás révén. Ez minden kritikus tragédiája, hiányosságot látnak a mûvészet helyett. Mûvészetet nézni a kritikus számára annyit tesz, mint a hiányosságokat a mûalkotáson pirossal megjelölni, és aláírni az osztályzatot."

A húszas években írt sorokkal mélységesen egyet kell értenünk-értenem ma is, mégha nem is számítom hozzá, hogy ezek a sorok mennyivel megelõzték Beuys mûvészetszemléletét (a mûvészetet antropológiaként kell felfogni, amelyben benne foglaltatik az ember faj valamennyi tevékenysége). Vagyis hát nem vállalkoznék valamiféle kritika megfogalmazására Schwitters Õsszonátájával kapcsolatban, inkább rácsodálkozom magára a szövegtestre, s arra, hogy mennyire nem idejétmúlt: az avantgard hagyománya, íme! Schwitters egyébként is divatba jött. Éppen legutóbb (Balkon 2001/6,7) említettem Anna Blume címû 1919-es versének 154 nyelven megjelent hannoveri kiadását, amelyben Tandori Dezsõ magyarítás-változata is szerepel. Ez a versfordítás egy másikkal együtt megjelent a Beke László szerkesztette Dadaizmus antológiában is. Az Õsszonátát pedig szinte minden olyan elõadó mûsorára tûzi manapság, aki vonzódik az avantgardhoz, s annak hagyományait is ápolni szeretné. Szerencsére egy felvétel magától a szerzõtõl is megmaradt 1932-bõl. Ez az elõadásmód meghatározó lehet, hiszen alapjában véve az elõadók többsége mind mindmáig átvette. Legfeljebb kisebb ritmikai, dinamikai változtatások figyelhetõek meg. Az általam ismert változatoktól alapvetõen tér el az az értelmezés és elõadás, amelyet egy rádiómûsorban volt szerencsém meghallgatni (Világgége – Petõfi Rádió, 2001. szeptember 8.), a Spiritus Noister együttes realizálásában (tagjai: Kovács Zsolt, Ladik Katalin, Sõrés Zsolt és Szkárosi Endre). A mûsorban megmagyarázták, hogy miben és miért tértek el az eredeti koncepciótól illetve elõadásmódtól: „az Erik Satie féle bútorzati zenét (Musique d' ameublement) jelöltük meg, valami kényelmes zenei közeget teremteni a szövegnek". Miért is ne? – mondhatjuk erre. Nem zavarta a szövegtest hangzását a mögötte megszólaló zenei kulissza, vagy nevezzük bútorzatnak – Satie nyomán. De nemcsak ennyiben tért el a hagyományos elõadástól a Spiritus Noiser. Eredetileg általában egy elõadó hangján szólalt meg Schwitters mûve, itt viszont több hangon, ami olykor a konverzálás érzetét keltette, s kérdés, hogy nem vitatja-e a mû címét („szonáta")? Ami egyébként szintén elfogadható. Vagyis mi történt? A monológból kollektív performansz alakult. Elveszett az egyéni produkció feszültsége, viszont jobban betöltõdött a tér, több szálon vált lehetségessé a befogadó asszociációja, vagyis dogmatikus fanyalgás helyett inkább örülni kell annak, hogy gazdagabbá lett az opusz. Érdemes lenne a magyarázó beszélgetések nélkül rögzíteni Schwitters Õsszonátájának új feldolgozását.

Spiritus Noister: Kovács Zsolt, Sõres Zsolt, Bese Csaba, Claudia Raths, Szkárosi Endre, Ladik Katalin

Szeptember 12-én a budapesti Gothe Intézetben hangzott el Szemzõ Tibor Örvény címû oratóriumának német verziója. A mûvet Forgács Péter azonos címû filmjében ismerhettük meg, magyar eredetijét a televízió többször is mûsorára tûzte. A mostani német változatban – amelyet egyébként néhány nap múlva Németországban is bemutatnak – az volt érdekes, hogy a szöveg recitálása, valamint a narráció németül és élõ elõadásban kísérte a filmvetítést. Ennek folytán valósággal megfordult a kép és a hang szerepe. A televízióból ismert film nézésekor súlyos kísérõhangokkal ismerkedtünk meg, s most mintha ezeket a súlyos mondandókat, zenei hangzásokat, szövegeket illusztrálta volna kép. A hangzó rész önállóbb értelmet nyert, s míg az elõbbi esetben a képek olykor idilli hangulata vált figyelmeztetõen keserûvé a hangzó anyag kontrasztjában, itt ez a hatás kevésbé volt érezhetõ, inkább azon csodálkoztunk, hogy ilyen világban miként készülhettek ezek a képek... Másfelõl teljesen egyetértek Szemzõ Tibor megállapításával, hogy ezek a szövegek talán autentikusabbak német nyelven. Valószínûleg azért, mert a német nyelvû szöveg – sajnos – egyértelmûbb asszociáció-sort gerjeszt. Az oratórium Fodor Ildi és Kéringer Laca recitálásával, Forgách András narrálásával, Szemzõ Tibor vezényletével hangzott el.

„A mai napig csodálkozom azon, hogy (Boulez a Domaines-t) miért az 0 zifferrrel kezdi a szokásos 1 helyett. A mester iránti tiszteletbõl én csak a 0 és 1 közötti távolságot mertem megcélozni" – írja Eötvös Péter a zeroPoints címû mûvérõl, amelyet a szerzõ vezényletével a Göteborgs Symfoniker ad elõ. Ugyanezen a lemezen Eötvös Beethoven 5. szimfóniáját vezényli az Ensemble Modern élén. A kitûnõ kortárs zenekar olyan nagyszerû hangzást, a karmester olyan tempót és dinamikát kölcsönöz a mûnek, amely valósággal új ruhába öltözteti azt. A lemez a BMC kiadásában most jelent meg, akárcsak a Bartók lemez, amelyen szintén Eötvös vezényli a Junge Deutsche Philharmonie zenekart, s a Csodálatos mandarin zenéjét játsszák, valamint az Abbado által létrehozott Gustav Mahler Ifjúsági zenekart, amely a Concertot adja elõ.