Ez a tényállás azonban az európai mûvészetnek nem mindegyik szegmensére érvényes, hiszen a volt Szovjetúnió érdekszférájában a figuralizmus totalitárius programja egészen a rendszerváltásig maga volt a status quo. Az állammûvészetként és ennek értelmében kötelezõ elvárásként posztulált szocialista realizmus sematikus emberábrázolása a szabad kreatívitás kontrapunktjaként tételezõdött.

A nyolcvanas évek végén beállt fordulat nyomán egy meglehetõsen felkészült fiatal nemzedék tört a felszínre, amely azon nyomban nem leplezett nemzetközi ambíciókat demonstrált.

Kétezer szeptemberében az ungvári Poptrans csoport budapesti tárlatán* megbizonyosodhattunk róla, hogy a pályán még oly rövid múlttal rendelkezõ végzõs fiatalokat nem érdekli túlságosan szülõföldjük rossz emlékû szocrealista mûvészete. Így szabadon fordulnak a nemzetközi hagyományhoz, történetesen a pop art-hoz, melyet tudvalevõleg egyik ruszin származású elõdjük alapozott meg. Festészetükben kiválóan ötvözik az iróniával fûszerezett nosztalgikus múltat és a mitológiai támpontoknak még igen csak híján levõ prózai jelent, s naprakészen reagálnak a világ idõszerû kihívásaira. Történetesen az ötvenes évek amerikai stylingjának képi sztereotípiájára ráépítik a posztkommunista valóság emblematikus elemeit: Saller Robert festményén például a Superman a Kurszk tengeralattjáró tragédiájával szembesül. Kharabaruk Vadimnál pedig a nyomasztóan súlyos szocreál szoborfrízek az USA-beli pop art könnyed ikonográfiai sablonjaira telepszenek, látens drámaiságot idéznek elõ és az abszurd felé viszik a mesterségesen összeillesztett világokat.

	Duliskovich Bazil A Mindenféle és egyéb címû sorozatból, 2000-2001

Ugyancsak az abszurd poétikája foglalkoztatja a kárpátukrajnai Nagyszöllõsön született és a Magyar Képzõmûvészeti Fõiskolán 1998-ban végzett Duliskovich Bazilt, aki a legjobb európai figuralista hagyományból kiindulva dolgozta ki szubjektív stílusát. S bár a hamis szocreál esztétika emlékképe õt sem nyomasztja igazából, a szovjet valóság tragikus lelkülete annál inkább befolyásolja nézõpontját és viszonyulását korunk emberével, az individuummal szemben. Képein a tárgyi világ végsõkig redukált formában jelentkezik, sõt maga a háttérként funkcionáló tájábrázolás is a sivárság érzetét kelti, mintha a tarkovszkiji „zóna” emlékképe vagy a fogolytáborok kietlen világa köszönne vissza általa.

A kizárólag az emberi testtel foglalkozó mûveken alakjainak életterét ezzel szemben az õsanyag vajúdó, amorf állaga határozza meg. A külsõ közeg ez esetben nem nyújt fizikai támpontot, szilárd hátteret, hanem elbizonytalanít, sõt erõteljesen hömpölygõ masszája megnyomorítja a „lény” szintjére süllyesztett emberi alakot, akinek kifejezése sok esetben olyannyira eltorzul, hogy csak végtagjainak azonosítása teszi lehetõvé eredetének meghatározását, noha a test egésze is a képlékenység szélsõségei között döngölõdik.

Duliskovich alkotásai mintha csak az emberi faj visszafejlõdésének egy adott mozzanatát rögzítenék. A szabadjára engedett destrukció elõrehaladott stádiuma különösen az arckifejezés szintjén láttamozódik, amely a becketti és a Cocteau-i fájdalomnál is bántóbb látomásokban állapodik meg. Mert még a becketti abszurdumban is ott munkál a költészet felemelõ érzésének parányi részecskéje – ha úgy tetszik, a költészet filozófiája –, ami a rút avagy a visszataszító ideáját keresõ képzeletet nem viszi túl az elviselhetõség határán. Duliskovichnál viszont az elviselhetetlenség és a reménytelenség nyomasztó légköre szinte már a becketti „remény” lehetõségét is nélkülözi, mert az emberi kárhozatból egyszerûen nem látszik a kiút. Nyilvánvaló, hogy nem egy szokványos drámai konstrukcióval állunk szemben, hanem az elferdült valóság még ferdébb tükröztetésével.

Duliskovichra egyáltalán nem jellemzõ az a fajta figurális archetípia, amelynek okán például azonnal felismerünk egy Benes-grafikát vagy egy Arnulf Rainer fotóintervenciót. Bár valamennyi figurája – antihõse? – azonos poétikai aurában mozog, mégsem állítható, hogy ezek az ember(csonk)alakok ugyanannak a figurának az átváltozásai lennének. A felismerés ellenkezõ elõjelû: Duliskovich individuumokkal foglalkozik, azonos sorsokon, létfeltételeken és életérzéseken belül is az egyedit keresi, még ha ez az egyediség bántó, ellenszenves is, illetve: még ha a tragikum esztétikájában is manifesztálódik. Ha piktúrájában léteznek bizonyos archetípiai elemek, akkor azok mindenek elõtt stiláris jegyekben, meghatározott metafizikai standardokban keresendõk. Megrázó, mélyen megélt piktúra, az egyén apokalipszisének lemeztelenítõ projekciója, amelyhez hasonló a kortárs magyar festészetben nagyon kevés akad.