Grafikák
Makov a grafikából jött, illetve Oroszországból, ahol hagyományos technikájú rézkarcokat készített, aztán rájött, hogy ez a mûfaj Rembrandt után technikailag már kevés új közlésére alkalmas. Ilyen sarkító megközelítésben még Piranesi és Goya is elsõsorban reprodukciós technikának tekintette a karcot. Ugyanakkor – Skóciában járva – lenyûgözték Morandi rézkarcai. Az olasz kisváros mûvészében az ragadta meg, ahogy „szerény” külsõdleges jegyekkel belsõ kép-állapotot képes elõidézni. De – mint Makov mondja – elege lett önmagából, az õt körülvevõ képek zsákutcájába került.

	Pavel Makov Részletek a Céltábla anatómiája, 1998-1999 címû mûvészkönyvbõl

Hol grafikai léptékkel hatalmas rézkarcai, hol miniatûr-szerû aprólékos nyomatai azért lépten-nyomon felbukkantak, önmagukban vagy egymással és más mûfajú, többnyire talált tárgyakkal többszörösen kombinálva. Misztikus, senkiföldjévé érlelt városainak, a Stalkert idézõ interieurjeinek és exterieurjeinek lenyomataival a legrangosabb nemzetközi biennálék díjait nyerte el Makov. Kifejlesztette a combined-graphic-et, amelyekben visszatérõ elemek a szovjet-orosz dokumentumok, számlák, hitelesítõ pecsétek, írógéppel és kézzel írt szövegtöredékek, tapétaminták, szakkönyvek oldalai és felismerhetetlen talált tárgyak levonatai. Pavel Makov számára minden karcolt, felsértett, manipulált felület egyben rézkarc (grafika) is, kissé eltúlozva, a legolvasottabb technika, amely még a vakok számára is érthetõ. Az érzelmek is felfoghatók a lét megkarcolt felületeként, nem?

A céltábla anatómiája
Egy harkovi iskola falán látott céltáblák hatására fordult (nem elõször) az ember, vagy inkább az antropomorfizmus felé. Ezeket talált tárgyként használta fel, a valóság és a képzelet elemeit akarván úgy összekeverni, hogy az föl se tûnjön. A céltábla egyszerre jelenti kiszolgáltatottságunkat és a középpontba kerülést. Makov esztétikája a tudományosság és az áltudományosság iróniájának esztétikája. Sorozata a talált tárgy megszemélyesítésének és az antropomorf motívumok személytelenítésének paradoxonát hordozza. A régi anatómiakönyv medencecsontja például szimmetrikus sarokdísz-töredékké lehetetlenül, és végsõ soron „ülõ célponttá”. A kicsi céltábla-formák egy felületen elhintve kis vérfoltos virágos rétet, kalasnyikovval átlyuggatott intim világot hoznak közel; Makov e könyvének más lapjain háborús emberveszteség-tabló és ortodox ikonosztáz vetül egymásra a monoton lõtáblák környezeteként, megint más lapokon szentimentális háttérben durva, rozsdás céltábla sajátos kultusza, szánalmas-közhelyes („szerelmes”) falfirka részeként. A Céltábla anatómiája-könyvet az ukrán iskolafalon meglelt céltáblákon kívül a mûvészt lenyûgözõ afganisztáni kilim-szõnyeg gazdag, asszociatív szövete inspirálta.*

Mitaszov háza
Pavel Makov nemrégiben felfedezett egy elmebeteg férfit, aki saját lakásának minden létezõ felületét konokul ismételgetett szövegfoszlányokkal írta, festette tele. Nem a textúrát alkotó textusok indulatos politikai-szociális színezete ragadta meg, hanem az absztrakt szövetekké összeálló szöveg. A többnyire egymást is elfedõ, olvasható cirill hieroglifák sztereotip világunk olvasatában háborodott önlenyomatok, de egyszersmind nem mágikus üzenetek is, önmegerõsítések, mint a vadászmágia barlangrajzai. Makov a Mitaszov-miliõt mindvégig a szerzõ mûveként hitelesítette és hirdette, a férfi halála után egy darabig tabuként távoltartotta, majd videóinstallációt is készített belõle. Szóval a barlangrajzok, Joseph Beuys meg Roman Opalka jut eszünkbe, de ez a Mitaszov-ház komplettebb, egy átgondolt mûvészénél is õszintébb túlélés-projekt. Attól tartok, a Velencei Biennále egyik legelementárisabb erejû mûve lett volna, ha a lakást egy az egyben ki lehetett volna ott állítani.

Pavel Makov Részlet a Napok könyve, 2000 címû mûvészkönyvbõl

Könyv
Egy észt verseskötet megtervezésére kérték fel a mûvészt, mely kapcsán áltudományos kutatásba kezdett, amit az iróniával kapcsolatos iróniájának nevez. Ugyanakkor szándéka teljesen komoly, az alkotásai köré térben és idõben emelt mítosz akár szó szerint igaz is lehetne, úgy, mint Dosztojevszkij bármely mûve, akiben közös alkotói mélységeket és elkötelezettségeket érezhetünk Pavel Makovval. Pavel mûvész-könyve lelet, kreált lelet, médium, kutatási és experimentális lenyomat-gyûjtemény, emlékmû a kicsit veszélyben lévõ mûfajnak, a könyvnek. Vajon õ találta-e a könyvet, vagy a könyv talált-e õrá? A könyvéhez hihetõ, fotódokumentációval ellátott legendát alkot, lapjait archaizálja, majd laminálással (is) konzerválja.

Ólomnapló
Makov a több mint másfélszáz négyzetméter valamennyi termében állította ki „életnagyságú” ólomkatona-fotóprintjeit. A felületes tárlatgyanakvónak egybõl pacifista-moralista közhelyek ugranak be: minek is szerepeltet valaki egy szelíd kiállítóteremben emberméretû játékkatona-fényképeket. Hiteles tanútól (az apjától) tudom, hogy az az ukrán kissrác is szokott virtuális háborút játszani, akinek ezek a kedvenc katonái, itt kiállítva.

A sorozat modelljei tehát a mûvész kisfiának bolhapiacon vásárolt ólomkatonái, játékszerek, egy halálosan komoly felnõtt játék elõképzésének szerei. Érdekes metafora a játék-katonák anyaga is: az ólom az elnehezült, determinált, súlyos (eset), olykor mérgezõ ember. A szovjet hadseregben kényszer-katonáskodott ukrán mûvész számára a felnagyított ólomkatona súlya is arányosan léptéket vált: a tenyérbe fogható figura arctalan, szinte hiteltelen reprodukciója a háborúnak, kinagyítva mintha grimaszolna, feltûnnek egyéni sebei. Az amerikai játékkatona megnövelve, hollywoodi hõssé válva inkább még könnyebb lesz, másfajta történelmet és irodalmat ír, mint az ukrán. Ugyanazt az idézõjelet használjuk, mégis mintha mást jelentene keleten, mint nyugaton. Illetve lehet, hogy az igazi kelet nem ismeri (el) az idézõjelet. Ettõl a kis jeltõl játék a háború (?), vagy legalábbis a képernyõ távolából-közelébõl olykor hajlamosak vagyunk ezt hinni. Makov „emberléptékûre” nagyított ólomkatonái egyszerre hangsúlyozzák személytelenségüket és perszonális közelségüket. Kérdés persze, hogy egy hadigépezet uniformisba bújtatott szolgái mennyire tudnak emberléptékûek maradni. A nagy printek tehát egyidejûleg árasztanak esendõ kiszolgáltatottságot és militáns arroganciát.