Fejtõ Ferenc: Legjobban Carpacciót szeretem, akit már legalább huszonötször látogattam meg a Schiavoniban Velencében, és aki elsõre is olyan varázsos hatással volt rám – még 1927-ben. Ugyanis érettségim után azzal jutalmazott meg édesapám, hogy Velencébe küldött két hétre. Éppen akkor toppantam a városba, amikor ünnep volt, és az összes palota ki volt világítva, és a tûzijáték talán szebb volt, mint amit nemrégen Budapesten mutattak be. Velencét minden esetre gyönyörûen megvilágította, és akkor láttam elõször Carpaccio képeit: bûvöletes hatással voltak rám a puritánságukkal és azzal, ahogyan a mûvészet misztériumát a lehetõ legegyszerûbb és legtisztább eszközökkel valósították meg. A másik kedvenc mûvészem pedig a feleségem volt – amióta csak elkezdett festeni. Eleinte portrézott, majd áttért az absztraktra, és ebben az áttérésben nagy szerepe volt Hetey Katalinnak, Konok Tamás késõbbi feleségének. Általa ismertük meg Konok Tamást, aki barátunk lett, majd a feleségemnek mestere is. A mûvészetet illetõen meglehetõsen poligám vagyok, és bár Carpacciót mindenek elé helyezem, azért Tintorettót vagy például Pisanellót is élvezem. Szeretem Leonardót és Tizian egyes dolgait, a régi franciák közül Watteau-t és Fragonard-t. Másrészt Bosch nélkül sem tudnám elképzelni a festészetet. A szobrászok közül Moore-t és Maillol-t szeretem.

A 20. századi francia festõk közül különösen Braque-ot kedvelem. Picasso valószínûleg nagyobb mester volt mint Braque, mégis Braque, ez a csendes, szolid és mély ember hozzám közelebb áll a mûvészet iránti alázatával. Picasso a teremtõ zseni sokkal teátrálisabb mûvész volt.

V.É.: Sok mûvésszel járt össze, közülük legutóbb Rozsda Endre és Konok Tamás kiállítás megnyitóin láthattuk, róluk szóló írásait olvashattuk. Mit kedvel az õ mûvészetükben?

F.F.: Rozsdát azóta ismertem, amióta csak elõfordult Párizsban. A színek bõségét, fantáziáját, az életnek ezt a spontán szerelmét szerettem meg Rozsdában. Õ nem tartozik a szürrealista iskolához, mondotta róla André Breton, a látásmódja mégis szürrealista. De erõsen hatott rá Bartók zenéje, majd a párizsi Montparnasse mûvész-világa, de leginkább Mirò, Max Ernst és Tanguy. Sokat beszélgettünk életrõl, mûvészetrõl. Festészetében humorral igyekezett távol tartani a gyötrõ gondokat – elmondta, hozzá a boldogság és a harmónia festõi állnak közelebb. Nagyszerû ember volt. Budapesten kiállított grafikái számomra valóságos revelációt jelentettek – talán a mégoly változatos színvilágú festményeinél is többet.

Konokot a szigorúsága miatt szeretem, hogy egyszerre tud alkotó mûvész, tudós és tiszta ember lenni. A mûvészi és emberi szabadság eszményét testesíti meg számomra, ahogyan egy ilyen zavaros korban, mint amilyen a miénk – mert korunk egyre kaotikusabb, egyre apokaliptikusabb irányba fejlõdik – õ egyre inkább az egyszerûséghez, a tiszta vonalakhoz, a tiszta idomokhoz tért meg, és ezt olyan mágikus erõvel teszi, amivel szerintem az absztrakt mûvészet egyik csúcspontját érte el.

Kiemelném még a humorát, amely szinte ellentétesnek látszik a mûvészetében uralkodó szigorú, geometrikus rend igényével – de ami integráns része mûvészetének és amelyet a székesfehérvári kiállítás közönsége különösen élvezett.

V.É.: Apokaliptikus korról beszélt, hogyan lehet ezt megélni?

F.F.: A különös az, hogy ezt az apokaliptikus kort az amerikai filmmûvészet egész sor alkotásában jelezte már. Ez a tudományos fantasztikum teteje. Azt jelenti, hogy a világ legnagyobb hatalmát egy légy, egy pillangó vagy egy abszolút egyszerû, de jól kitalált stratégia meg tudja alázni, és ezzel most egy pillanat alatt megdõlt az az Amerikában kezdettõl fogva fontos szerepet játszó képzet, hogy õk sérthetetlen szigetet képeznek a világban. Tehát sikerült bemutatniuk, hogy mennyire sebezhetõ a civilizációnk.

V.É.: Ehhez a civilizációhoz tartoznak szorosan azok a festõk is, akikkel elsõsorban Párizsban barátkozott össze.

F.F.: A legutóbbi kiállításokra is gondolva felidézném barátságomat Françoise Gilot-val és Czóbellel. Czóbellel, amikor Párizsba jött, mindig kávéházakban találkoztam, vagy a Montparnasse-on a Dõme-ban, vagy a Saint-Germain des Prés-n a Bonaparte, vagy a Deux Magots kávéházban. Erre voltak mindig a kiállításai is. Czóbel nagyon jóságos és bájos ember volt. De említhetném Bálint Endrét is, akivel párizsi korszakában sokszor találkoztunk a Párizs környéki Epinay-ben egy közös barátunknál, aki egy pszichiátriai klinikának volt az igazgatója. Õ segítette ki Bálint Endrét szállással. Gyönyörû mûveket festett ott nála fára – az ottani asztalosoknál összeszedett fadarabokra festett – ezekbõl nekem is hagyott egy emléket.

Vajda Lajos Csavarodó, 1939	Pierre Székely Front – Point de vue – Parole, 1979, gránit

De emlékeznem kell Bálint Endrén kívül Vajda Lajosra is. Azután például egy nagy magyar szobrászra, aki fiatalon halt meg Párizsban, és akinek a neve, azt hiszem, még mindig nem elég ismert Magyarországon. Beöthy Istvánra gondolok, – mûveit egy kis francia városkában õrzik a városházán. Hadd emlékezzem meg Kassák Lajosról is, aki amikor utoljára Párizsban járt, meglátogatott, eljött a lakásunkra – a feleségem akkor kezdett festeni – az elsõ, akkor még figuratív képe elõtt megállt, tíz percig állt elõtte és nézte és gondolkozott, aztán megfordult és azt mondta a felségemnek: magának muszáj festeni.

Ha kotornék az emlékezetemben bizonyára még mások is eszembe jutnának, de hát nemrég halt meg Székely Péter barátom, akit élete végén fedeztem fel úgy, hogy nemcsak kitûnõ mûvész, szobrász és festõ, hanem kitûnõ író is. Felfedeztem önéletrajzát, amely egy évvel a halála elõtt jelent meg magyarul és franciául is, s amelyet gyönyörûen írt meg, s tele van mély, emberi bölcsességekkel. Szerintem megérdemelné, hogy a nagy, jelentékeny könyvek közé sorolják.