Lucien Hervé: Hatalmas dolog ez tulajdonképpen, mert rengeteg emberrel jöttem össze az életben, és sose gondoltam, hogy belõlem mûvész lesz. Fiatal koromban napi öt órát zongoráztam, és nagyon rossz tanuló voltam. Kihívó voltam a tanáraimmal szemben, kivéve egyet, õt viszont nagyon nagyra becsültem. Késõbb jóban lettünk. Neikon Gyulának hívták, sakkfeladatok világbajnoka volt egy idõben. A bátyám egy évvel volt idõsebb nálam, s az õ barátai lassanként az én barátaim is lettek. Egyikük még ma is él Franciaországban. Arra viszont már nem emlékszem, hogyan kerültem kapcsolatba Voltaire és Anatoile France mûvészetével, de mindketten nagyon erõs hatással voltak rám fiatal koromban. Olyannyira, hogy a középiskolában, mindjárt az elején, egy dolgozatban az Isten fogalmát kellett fejtegetni. Én pedig csak azt írtam, hogy Istent az ember teremtette a saját képmására. Az osztályfõnököm borzasztó dühvel kétszer aláhúzta: gyalázat. Ez is maradt a viszonyunk végig. Ötödikes koromban megbuktattak magaviseletbõl, és minisztériumi engedély kellett hozzá, hogy folytathassam a tanulmányaimat.

P.G.: Ugorjunk egy kicsit az idõben. Miért határozott úgy, hogy Bécsbõl, ahol rajzolni tanult, Párizsba utazik?

L.H.: A bátyám akkor Párizsban élt. Õ akkor doktorált azon az egyetemen, melyre én is beiratkoztam, de ahová nem nagyon jártam.

Lucien Hervé	Pfisztner Gábor fotók: Rosta József

P.G.: Hogyan fordult az érdeklõdése az építészet, az építészet fotografikus megjelenítése felé? Eleinte riporterként dolgozott, és más témákat keresett. Az építészeti fényképezés viszont, amint azt az Ön felvételei bizonyítják, teljesen más megközelítést, látásmódot igényel.

L.H.: Nagy szerencsém volt. Egy hölgy – aki késõbb választott nagynéném lett – 1938-ban bemutatott Eiffel unokájának, aki akkor az Eiffel-gyárat vezette. Õ megengedte nekem, hogy belenézzek a torony építésének dokumentációjába. Így komoly képet kaptam az Eiffel toronyról. A róla készült sorozatom volt az elsõ építészeti tanulmányom.

Lucien Hervé Az Eiffel torony, 1944	Lucien Hervé Futó a mecset elõtt, Fatehpur Szikri, India, 1961

P.G.: Hosszú éveken keresztül fényképezett Le Corbusier-nak. Valójában a közvetlen munkatársa volt. Hogyan került vele kapcsolatba?

L.H.: 1946-ban a France Illustration-nál kezdtem dolgozni. Matisse-ról akartam riportot készíteni. Ahhoz azonban, hogy az ember bejusson Matisse-hoz, szükség volt egy dominikánus pap, Pére Couturier ajánlására. Akkoriban ugyanis a vence-i dominikánus kápolnában dolgozott. Mikor ez a pap elõször fogadott, rögtön éreztem, hogy köztünk nagy harmónia van, annak dacára, hogy én hitetlen vagyok. Nem akartam õt becsapni, így rögtön tudattam vele, hogy valamit be kell, hogy valljak neki. Elmondtam, hogy ateista vagyok, mire õ csak annyit válaszolt: na és? Fernand Leger kommunista, és mégis barátok vagyunk, mert õ ugyanolyan okokból kommunista, amiért én pap vagyok. Ez a barátság tényleg sokáig fennmaradt. A véletlen pedig épp az, hogy mikor Pére Couturier, aki az Art Sacré egyházmûvészeti folyóiratnak volt a fõszerkesztõje, egyszer leutazott a délvidékre. Marseille-bõl írt nekem egy csodás levelet. Annyira át volt hatva Le Corbusier ott készülõ épülete, az Unité d’Habitation csodálatától, hogy kérte, okvetenül keressek valakit, aki leközölné a róla készülõ fényképeket. Elõször annak az újságnak ajánlottam fel a lehetõséget, ahol dolgoztam. Ott a fõszerkesztõ azt mondta: én szeretem, amit maga csinál, de amíg én leszek ennek az újságnak a vezetõje, addig nem beszélünk Le Corbusier úrról. Ez a lap egy újságcsoport tagja volt, így ugyanabban a házban több más lap szerkesztõsége is mûködött, a tulajdonosok pedig ugyanazok voltak. Az épület liftjében sokszor találkoztunk a többi lap vezetõivel is, és így szinte mindenkit ismertem. Felmentem tehát az egyik ilyen újsághoz, és mondtam a fõszerkesztõnek, hogy szívesen csinálnék egy riportot Le Corbusier-val. Azt mondta: rendben van, kérjen engedélyt, én addig odaküldöm majd a jegyeket. Így is történt. Ahhoz, hogy a vonaton tanulmányozni tudjam a Le Corbusier-nál kapott dokumentációt, kiteregettem a L’Humanitét, a kommunista párt lapját. Az utasok benéztek a kupéba, meglátták az újságot és már mentek is tovább. Senki nem akart beülni mellém, úgyhogy egyedül utaztam. Minthogy mindaddig festészetbõl gondoltam megélni – de mondanom sem kell, hogy nagyon szûkösen –, nagyon le voltam égve. Tudtam, hogy csak egy napot tölthetek majd hotelban Marseille-ban. Így egyetlen nap alatt kénytelen voltam körülbelül hétszáz felvételt csinálni. Le Corbusier-nál ki volt függesztve akkoriban a falra egy kis írás, hogy a fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet a munkájukból. Én ezt komolyan vettem, és le is adtam neki néhányat.

Lucien Hervé Le Corbusier: Ronchamp-i kápolna, 1957	Lucien Hervé Le Corbusier: Unité d’ Habitation, Marseille, 1949

Az újság persze semmit nem akart közölni, mivel nagyon reakciós publikumnak szólt. Viszont Le Corbusier-tõl kaptam egy kétoldalas levelet pár nap múlva, amelyik úgy kezdõdött, hogy „gratulálok, magának igazán építész lelke van”. Aztán elkezdtem a grafikáit és festményeit is fényképezni. Meg voltam botránkozva, hogy nekem, aki festõ voltam, halvány fogalmam sem volt az õ festészetérõl. Nem lehetett sehol sem látni a képeit. Õ megbízott bennem, és megengedte, hogy elvigyem magammal körülbelül ötszáz litográfiáját és festményét, amelyeket otthon lefényképeztem. Szóval megmaradt a jó kapcsolat közöttünk. 1951-ben levélben hívott, hogy utazzak Cap Martin-ba, ahol a vityillója volt a tengerparton, amit õ épített. Ez egy kis építmény volt, amely nem esztétikai szempontokból kiindulva volt megfogalmazva, hanem úgy, hogy minden legyen benne, amire egy házaspárnak csak szüksége lehet egy hónapig. Ott éltem velük.

P.G.: Késõbb sok más építész munkáit is lefényképezte. Köztük vannak olyan hírességek is, mint Alvar Aalto, Kenzo Tange, Walter Gropius, Jean Prouvé vagy Jean Nouvel. Hogyan találtak egymásra?

L.H.: Az emberek Le Corbusier-n keresztül megismertek. Annál is inkább, mivel a Domus – már akkor az egyik legfontosabb milánói lap volt, igazi avantgarde folyóirat – megrendezte Milanóban az elsõ kiállításomat 1951-ben. Azt követõen lassanként felkértek, hogy írjak spanyol, francia és olasz újságokba. Le Corbusier révén híres lettem építészeti körökben. 1963-ban összeállítottam egy kiállítási anyagot, amelyet Paul Valéry szövegein keresztül megpróbáltam úgy elrendezni, hogy minden mondatnak két értelme lehessen, vagyis a múltat és a jelent is reprezentálja. Ez a kiállítás sokfelé járt Európában, eljutott még Skopjéba is. Aaltót is így ismertem meg. Az anyagot elõször Helsinkiben mutatták be, akkoriban õk voltak a legjobban kiéhezve a hasonló stílusra. Aalto és a körülötte csoportosuló fiatalok és köztem nagyon komoly, elmélyült viszony alakult ki. Késõbb ez a kiállítás még sokfelé utazott, gyakran el is kísértem.

P.G.: A fényképezõgép keresõjén keresztül fedezte fel az építészet a világát, vagy a festészet vezette rá az anyag szeretetére?

L.H.: Mondhatnám, nem. A dolgokat akkoriban csak banálisan, akadémikusan visszaadták, mint ahogy azt megelõzõen is csinálták az emberek. Részemrõl errõl szó sem lehetett. Igazat adok annak a nagy angol építésznek, aki azt írta rólam, hogy Lucien Hervé óta nem lehet az építészetet többé úgy fényképezni, mint annakelõtte. Ez nekem nagy erõt adott, akárcsak Le Corbusier elsõ levele, amelyben azzal biztatott, hogy ahogy én látom a fényképészetet, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy az ember lefényképezi a homlokzatot. Az én látásmódom megfelelt az õ lelkivilágának; annak, hogy az építészet belülrõl indul ki és kívülre hat. Én is ezt szeretném elérni. Nem mondom, hogy Le Corbusier könyvei és írásai nem voltak nagyon nagy hatással rám ezen a téren. De ez másoknak is kedvére lehetett, mivel Le Corbusier-n túl sok nagy építész vagy építészmérnök – mint Jean Prouvé – kértek fel, hogy készítsek részükre fényképeket. Elõször Gropius, Breuer, azután Nervi és mások is.

P.G.: Amellett, hogy felkérték ezekre a munkákra, volt lehetõsége arra, hogy önálló témákat is feldolgozzon?

L.H.: Persze, annál is inkább, mert például Frank Lloyd Wrightot nem ismertem. De ez is egy hosszú történet. Elõször ugyanis ki voltam tiltva Amerikából: a második világ körüli utam elõtt a párizsi amerikai követség tudatta velem, hogy nem adhatnak beutazási vízumot. Viszont azzal biztattak, hogy próbáljam meg újra, ha majd Japánban leszek, mivel most nagy változások vannak – akkor választották meg Kennedyt elnökké. Japánban az amerikai konzul karon fogva kísért ki a repülõtérre és bocsánatot kért Amerika nevében. Négy hónapig tartott ez a körút. Ebbõl egy hónapot töltöttem Brazíliában, ahol a brazil kormány vendége voltam.

P.G.: Wright munkáiról tehát saját kedvére készített anyagot.

L.H.: Igen, Wrightról, és Franciaországban Perret épületeirõl. Õ Le Corbusier tanára volt valamikor.

P.G.: A székesfehérvári kiállításon együtt szerepelnek képei fia, Rodolf munkáival. Mennyiben volt folytonosság az Ön fényképészete és fia munkássága között, mennyiben tanult Öntõl, mennyire volt õ önálló alkotó?

	Rudolf Hervé Fekete Lyuk, 1989

L.H.: Õ körülöttünk olyan emberekkel találkozott, mint Kassák és más mûvészek, és megtanulta azt, amit mi is hittünk, hogy a modernizmusnak komoly alapja van. Ugyanakkor tudta, hogy a valóság és az elképzelések között nagy különbségek vannak. Lázadozó természet volt, s az sem tetszett neki, hogy az én fényképészetemet hivatalosan sokáig nem ismerték el. Gyakran volt fültanúja a Le Corbusier-val zajló, anyagi problémákról folytatott vitáimnak is.

P.G.: Próbált Ön ellen is lázadni a fényképészetével? Tudatosan próbált mást csinálni?

L.H.: Persze. Elõször is nagy mûveltségének eredményeképpen inkább kötõdött a szürrealisták világnézetéhez, és azon keresztül kapcsolódott az élethez. Az élet, amit választott, nem volt a legkönnyebb. Lázadó volt, mint az apja.

P.G.: Ön hogyan látja fiának a munkáit fotográfusként, illetve apaként?

L.H.: Nagyon nagyra becsülöm. Szerintem a kiállítása lehetne hatásosabb, annak dacára, hogy a rendezõk szívüket-lelküket beleadták a két kiállításba, és nem tettek különbséget apa és fia közt, és ennek nagyon örülök. És ha eljöttem most Magyarországra, az éppen csak azért van, mert látni akartam a fiam elsõ, igazán nagy, átfogó kiállítását.