Az 1999-ben készült – a Tel Aviv-i Curtain up nemzetközi táncfesztiválon bemutatott, világjáró – produkció látványos, álombéli, egy leheletnyit kommersz világa azonnal leveszi nézõjét a lábáról. A Pinto-Pollak páros sajátságos, irreális látomásokból épít konzekvensen egységet: lehetetlen figuráik, egyedi humoruk, váratlan, meghökkentõ effektjeik egy mindvégig egyenletes, meghökkentõségében is egységes produkcióvá állnak össze. Hogy hol is idõzünk ezalatt az alig másfél óra alatt, azt bajosan lehetne meghatározni: kortárs táncot látunk, de bõven kijut színházi-színészi jegyekbõl is. Nem lehet elvonatkoztatni a napjainkban egyre divatosabb új cirkusztól sem, hiszen az akrobatika, a porondmûvészet érezhetõ hatást gyakorolt az elõadók gesztusaira csakúgy, mint a történettelenül és tetszetõsen hömpölygõ elõadás jeleneteire.

Az egészen egyszerû, és puritánságában mégis igazán míves és tetszetõs színpad elsõ jelenése egy guminõ: fél lábon ugráló fiatal táncos, akinek másik bokája valahol a füle mögött található. A látomás a háttérfüggöny színes égõkkel díszített kapuján szökdécsel elénk: egyszerre komikus és borzongató; kezdetnek nem rossz, felejthetetlen. A körötte húzódó díszlet (valójában gyönyörûen világított egyszerû vászonfalak) „szegény-cirkusz” porondra vezetõ kapuját idézi, csupán a szokásos procc, aranycirádás vörös bársonyfüggöny hiányzik. A sorban következõ majdnem valamennyi figura ezen a hangsúlyos bejáraton keresztül közlekedik. Hamarosan feltûnik egy kettõs alak: guruló talapzatra szerelt, hatalmas, közös fekete kabátba öltözött férfipáros, két, tanmesébõl, képeskönyvbõl elõlépett, klasszikus kapitalista. A kétfejû lény önálló mozgásra nem képes: tolni kell, betolni a nézõ elé, hogy a színen aztán elõadhassa/elõadhassák magánszámaikat. Ez a furcsa, lenyalt hajú, pödrött bajszú, szivarozó, egymással civódó ikerpár talán a tulajdonosa, érzõ szívét kemény viselkedéssel leplezõ igazgatója lehet e feltárulkozó rejtelmes cirkusznak, mesevilágnak. Bizalmasuk is feltûnik egy bizarr nõalak képében: a macskaszerû jelenség fekete garbója az orráig felhúzva. Imígyen rejtett arcából csak két hatalmas ideges-izgatott szeme látszik ki. Fodros szoknyácskájára kisszék van applikálva, így bárhol, bármikor le tud ülni, hogy kezét-lábát idegesen járatva átható pillantásokkal illesse a nagyérdemût. Van aztán egy éltes ténsasszony: nagydarab, nehezen járó, groteszk figura: égnek álló parókát és riasztó fintorokat viselõ néni, egyfajta idomár vagy felügyelõ. A további színrelépõk maga a nép: borzas, sárga parókás hosszúgalléros fiú és lány harlekinek, Watteau ecsetjére kívánkozó szép-szomorú figurák, egytõl egyig kiváló táncosok.

	Imbal Pinto

Talán az uralkodó színek teszik, de mintha a sivatagban járnánk: elhagyott karavánszeráj ódon udvarán önmaguknak játszó furcsa komédiások hol ellenállhatatlanul mulatságos, hol szívszorító sziporkázásának lehetünk szemtanúi.

Különös álmok semmihez sem fogható világa keveredik itt könnyen beazonosítható, ismerõs motívumokkal: néha mintha egy soha le nem forgatott Fellini-filmben járnánk, máskor bájos-kegyetlen, dúsan dekadens rokokó kerti mulatságon. Egyes pillanatokban pedig szinte már csak a csipketerítõt hiányoljuk a vitrinporcelán-forma, tetszetõs táncosok alól. A kulcsfigurák: az ikerpár, a garbóarcú nõ, a morózus öregasszony kivételével egyenruhás, androgün szereplõket látunk; szomorkás, bozont-hajú tündéreket, rab mutatványosokat. Egy megkapó jelenetben egyszerre shakespeare-i és modern cirkuszi építménnyel-leleménnyel, egy színpadi kisszínpaddal találkozunk: az apró, ruhásszekrénynél alig nagyobb, pavilont formázó, kicsi zászlókkal díszített építményt oldalról tolják be: deszkáira egy-egy újabb produkcióval sorra lépnek fel a „köznép” tagjai. Cirkuszi kunsztok paródia-töredékeit mutatják be különös, fanyar, szívszorongató stílusban. A többiek elégedetten bámulják õket, majd hisztérikus tapssal fojtják beléjük a mozdulatokat. Egy gyönyörû jelenetben fura ön-marionettek jelennek meg a színen: a sorra érkezõ táncosok különösen nehéz koreográfiát mutatnak be, hiszen egy-egy kezük és azzal azonos oldali lábfejük vörös szalaggal van összekötve. Szép mozdulataik során végig olyan feszesen tartják a köteléket, hogy sokáig azt hihetjük, pálcát tartanak tenyerük és lábfejük között. Rájõve a trükkre, erõsen fürkészem a szalagokat: még csak meg se rezdülnek senkinél. Tökéletes feszességgel tartanak, mígnem jõ az öreg zsandár, és ollóval sorra lenyisszantja õket az engedelmes végtagokról.

Pinto és Pollak nem kísérel meg történetet mesélni: apró jelenetekkel, azonosítható helyzetekkel természetesen találkozunk, de alapvetõen absztrakt látomás tárul szemünk elé. Nagyvonalú, abszurd látvány-(tánc)színházuk az évekkel ezelõtt nálunk járt francia Compagnie Castafiore (lásd: Balkon 1998/6 – címlap) világát idézi: erõs, meggyõzõ, biztos kézzel színre vitt, szürreális valóságtörmelékbõl készít sajátos kollázst. Valószerûtlen alakjait ismerõs, valóságos vagy képzeletbeli figurákból gyúrja össze. Az Oyster (és miért pont osztriga, és nem tintahal vagy boakepp?) világa különlegesen egzotikus, mégis valahol a sajátunknak is érezzük: pont olyan, mint e mû szülõhelye, az Ázsiában található, de mégis annyira európai Izrael. E talán kissé kényszeredett párhuzamot leszámítva a „nemzeti jelleggel” nem találkozunk a darabban, bár kétségtelen: e furcsa, víziókból szalasztott különös kompánia mégiscsak emlékeztet valamelyest a hajdani kelet-európai zsidó (jiddis) színházak rebbenékeny mûvészeire, világuk elõbbieknek összetéveszthetetlen, sejtelmes atmoszférájára.

Az elõadás végén idilli végkifejlet: a sziámi ikerpár leveszi hatalmas köpönyegét és kettéválik: a két férfi a talapzaton foglal helyet, amelyen korábban közlekedett. A talapzatot magas fû borítja, a szálak között színes villanyégõk fénylenek. Köröttük az est további hõsei. Mintha egy apró szigeten ülnének, szinte civilben: elmerülten szemlélik két színre lépõ táncosnõ megkapó, melankolikus mozdulatait. A táncolók körül könnyû, fényes csillám szitál. Furcsa álompor, melyet észrevétlenül hintenek szerteszét a markukból. Szépen elcsitul minden: most, mintha száz év elõtti kerti mulatságot látnánk. Lassan mindent és mindenkit elnyel a kapu, amelyen át a kitekert lábú lány elénk szökdécselt, hogy megnyissa a varázslatot.