Jaroslaw Suchan: A kiállítás-sorozat a Krakkó 2000 rendezvénysorozat keretében jött létre, amelynek egyik legfontosabb eseménye a Tadeusz Kantor Fesztivál volt. A Bunkier Sztukiban rendezett Lehetetlen címû kiállítás nyitotta meg a fesztivált, csúcspontját azonban azon kiállítások ciklusa jelentette, amelyek Kantor életéhez kötõdõ helyszíneken voltak láthatók. A tizenhárom kiállításból álló ciklus a Vándorlás Tadeusz Kantorral címet viselte. A szervezõk szerint Kantor mûvészetének megismerése vándorlás-jellegû kell, hogy legyen, vagyis egy olyan létmódnak kell, hogy megfeleljen, amely Kantor számára rendkívül fontos volt. Maga Kantor számtalanszor hangsúlyozta, hogy a Cricot 2 Vándor Színtársulat, s az utazás kategóriája mindig lényeges volt számára, mivel az utazás a mozgást jelenti, az aktivitást, a keresést. Kantor semmitõl nem félt jobban, mint az egyhelyben maradástól, a kész formulákhoz való kötöttségtõl.

Az említett kiállítások sorában többek között szerepelt egy kiállítás a Galeria Krzysztofory-ban, vagyis a Krakkói Csoport székhelyén, amelynek Kantor alapítója volt, s késõbb e galéria lett a Cricot 2 elsõ próbáinak és elõadásainak helyszíne. A Krakkói Színházi Múzeumban díszlettervezõi munkáit mutatták be. Nem emlegetik túl gyakran, de a szocreál nehéz idõszakában Kantor más színházaknak is tervezett díszleteket, amelyeket aztán saját színházában is felhasznált. A Nemzeti Múzeumban Kantor festészetének utolsó szakaszát mutatták be, fõként szélesebb értelemben vett önarcképeket, vagyis olyan képeket, amelyeken Kantor tárgyiasított alakban van jelen. Ez utolsó színházi elõadásainak is fontos momentuma volt, például a Ma van a születésnapomban Kantor úgy tekint önmagára, mint olyan események hõsére, amelyeket nem õ hozott létre. Nem akarom felsorolni az összes kiállítást, annál is inkább, mert – legalábbis szerintem – az általam rendezett kiállítás nem képezte szerves részét ennek a kiállítás-sorozatnak, inkább annak oppozícióját jelentette. Pontosabban oppozícióját annak a módnak, ahogy Kantort általában bemutatják. Ez érinti a bemutatás formáját is, tartalmát is. A kritikusok, a kiállítások kurátorai ugyanis aránytalanul nagy hangsúlyt fektetnek Kantor színházi munkásságára. Természetesen megérdemelten, hiszen a Halott osztály vagy a Wielopole, Wielopole valódi mestermûvek voltak, ám ha Kantor mûvészetét csupán a színházra szûkítjük le, elvész annak gazdagsága. Véleményem szerint nem kapnak elég hangsúlyt Kantor happeningjei, akciói, parakonceptuális alkotásai vagy festészete. E tevékenységeket, amelyekkel lényegében 1963-ig foglalkozott, a kritikusok, kurátorok elhanyagolják, marginálisként kezelik. Én viszont épp ezeket választottam kiállításom tárgyának.

Tadeusz Kantor Tengeri hangverseny, 1967, happening, Osieki • fotó © E. Kossakowski

N.F.: Említette, hogy az Ön kiállítása nem csupán tartalmában különbözik a korábbi kiállításoktól, hanem a bemutatás módjában is.

J.S.: Pontosan. A halála után rendezett kiállítások nagy része mesterkélten, színpadiasan mutatta be õt. E kiállítások egyrészt szükségtelenül patetikusak voltak – a kiállítóteremben félhomály, finoman szórt fény –, másrészt szükségtelenül történelmiek, abban az értelemben, hogy úgy mutatták be mûvészetét, mint ami már történelmi értékkel bír, a múlthoz tartozik. Én viszont azt szándékoztam bemutatni, hogy Kantor kortárs mûvész, hogy mûvészete továbbra is fontos. Mivel szerintem a történelmi bemutatás egyszerûen anakronisztikus, a modern kiállítási módokhoz fordultam. Vagyis e kiállítás mindenekelõtt a dokumentációra támaszkodott. A kiállításon gyakorlatilag nem is szerepeltek mûalkotások, helyette fényképek, a happeningek filmfelvételei képezték a kiállítás anyagát, valamint nagyon sok szöveg, Kantor forgatókönyvei, amelyeket nem a happeningek elõtt, hanem azok után írt. A szöveget vizuális kiállítási tárgyként kezeltem, tehát nem csupán a filmek vagy fényképek kiegészítõiként, hanem az elõadások leírásának további módjaként. Hiszen a kiállítás azon túl, hogy a happeningekrõl szólt, arról is szólt, hogy a happening, ez a pillanatnak szóló mûvészet hogyan létezik a dokumentációban. A dokumentációnak megvannak a saját jogai, a dokumentáció valamilyen módon definiálja azt, amit bemutat. Nem csupán egy fénykép, amely szükségszerûen igaz, hiszen a fényképész megválaszthatja a felvétel módját. A kiállításon tehát ugyanazon esemény különbözõ dokumentációs módjait akartam bemutatni.

Tadeusz Kantor Lehetetlen, (részlet a kiállításról), Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Mûvészeti Múzeum, 2001 • fotó: Rosta József

Rendkívül fontos, hogy a kiállításhoz kapcsolódva megjelent egy könyv is, amely nem a kiállítás katalógusa, hanem mintegy az esemény kiegészítése. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy minél több oldalról mutassuk be a múló eseményt: a fényképek, a filmek, a forgatókönyvek után a könyv a következõ módja ennek. A könyv elsõ részét olyan fiatal mûvészettörténészek írásai alkotják, akik nem találkoztak Kantorral, vagy csak felszínesen érintkeztek vele, tehát távolságot tudnak tartani Kantorral szemben, objektívebb, hûvösebb stílusban írnak. Majd nyolc olyan személlyel készített interjú következik, akik nagyon közel álltak Kantorhoz, s nagyon szubjektíven beszélnek róla.

N.F.: A kiállítással kapcsolatban gyakran olvastam az interaktív jelzõt. Mennyire tartja interaktívnak kiállítását?

J.S.: Olyan értelemben mindenképpen interaktív, hogy több aktivitást követel a nézõtõl, mint a kiállítások általában. A nézõ nem csupán szép képekkel találkozik, hanem el kell, hogy gondolkodjon, rá kell csodálkozzon Kantorra. Ugyanakkor nem akarom, hogy a kiállítás túlintellektualizált legyen. Az derült ki azoknak az embereknek a reakcióiból, akik még soha nem talákoztak Kantor mûvészetével, hogy viszonylag könnyen sikerült „olvasniuk”, megérteniük.

Meg kell említenem még egy fontos dolgot: a kiállítást nem annak a közönségnek címeztük, akik szerint Kantor nagy mûvész volt. Õket nem kell meggyõzni, hisznek abban, hogy Kantor nagy volt, és bármi, ami a mûvész után maradt, fontos. Én viszont a fiatal nézõknek akartam kiállítást rendezni, akik az iskolában hallhatták, hogy Kantor nagy mûvész volt, de nem nagyon tudják, miért. Hozzájuk pedig egy sokkal modernebb kiállítói nyelven kell szólni. Szerintem ez a kiállítás megtalálta azt a módot, amely inkább meggyõzi a fiatal nézõket, akik az interneten, a videón nõttek fel.

Tadeusz Kantor Lehetetlen, (részlet a kiállításról), Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Mûvészeti Múzeum, 2001 • fotó: Rosta József

N.F.: Hasonló kiállítói koncepció érvényesült-e a Lehetetlen – színházi kiegészítés címû kiállítás esetében is, amelyre mintegy fél évvel késõbb került sor, ugyancsak a Bunkier Sztukiban?

J.S.: A Színházi kiegészítés nem volt más, mint egy teremben a falon körbefutó fényképsor, amely a Vízityúk, valamint A Szépek és a bestiák címû elõadásokat mutatta be. Javaslattal próbáltam élni, hogyan lehet bemutatni Kantor színházi elõadásait, hiszen azok hasonlítottak happeningjeihez abban az értelemben, hogy megismételhetetlenek voltak, csak a dokumentációkban léteznek. Az elõadásokat is több perspektívából szerettem volna bemutatni, s el akartam távolodni a kanonizált kiállítási módtól, amely Kantor színházát az önálló mûalkotásokként kezelt jelmezekre és a díszletelemekre támaszkodva mutatja be.

Tadeusz Kantor Anatómia-óra Rembrandt nyomán. Téli assemblage, 1967 happening, Foksal Galéria, Varsó • fotó © E. Kossakowski

N.F.: Mondhatjuk-e, hogy él egy általános kép Kantorról, amelyet a kiállítások nagy része megerõsíteni igyekszik, a Lehetetlen viszont szembeszállt e képpel?

J.S.: Igen, létezik egy ilyen kép, természetesen e kép más Lengyelországban és más a különbözõ külföldi országokban. Úgy gondolom, hogy Kantor azon lengyel mûvészek egyike, akit világszerte ismernek. Úgy, ahogy például Picassót ismerik, vagyis tudják, hogy létezett, még akkor is, ha nem ismerik mûvészetét. Ugyanez a helyzet Lengyelországban a nagy nemzeti költõkkel: mindenki tudja, hogy nagy emberek voltak, de valójában hányan olvasták Slowackit vagy Krasinskit? Mégis azt mondhatjuk, hogy mindenki tudja, miért voltak nagyok, mert ismerik a róluk kialakult kliséket. Kantor szintén kezd klisévé válni. Egyrészt kezd bronzszoborrá válni, másrészt kezdi belepni a por, kezdik muzeális jelenségként kezelni. Én viszont élõ jelenségként kívánom bemutatni.

N.F.: Ön szerint Magyarországon, ahol nincs vagy csak nagyon gyenge kép él Kantorról, hogyan funkcionál ez a kiállítás, amelynek célkitûzése, hogy árnyalja a Kantorról kialakult általános képet?

J.S.: Természetesen Magyarországon másmilyen lesz a kiállítás fogadtatása, mint Lengyelországban, de Önöknél is megvan számára a megfelelõ talaj. Magyarországon Kantor viszonylag ismert alak a színház iránt érdeklõdõk körében. Ám színházát kontextusból kiragadott jelenségként ismerik, vagyis szinte kizárólag a Halálszínházat, a Halott osztállyal kezdõdõ idõszakot. Ismét egy egyoldalú képpel van dolgunk, mintha a Halott osztály valami deus ex machina lett volna, mintha a semmibõl született volna. A kiállítás viszont megmutatja a kontextust, amelyben Kantor mûködött, azt a közeget, amelybõl a Halott osztály létrejött, hiszen a kiállítás az 1963-ig tartó idõszakot dolgozza fel, a Halott osztály pedig 1965-ben keletkezett. A kiállítás tehát megmutatja a magyar nézõknek, milyen hosszú út vezetett a Halott osztályhoz.