A természethamisítás problémája kapcsán a kiállítást megnyitó Sebõk Zoltán filozófus leszögezte; már csak azért sem, mert nincs természet. Banalitások vannak helyette. Az isteni teremtés helyét az emberi alkotás vette át. A fenséges esztétikai kategóriája, mely eltávolítja magától a szemlélt dolgot, így már nem alkalmazható egy olyan környezetre, ahol mindenre mint „munkaterepre”, mint funkcionálisan létezõre tekintenek. (Ahogy ezt a XIV. század elõtt is tették). A Vilém Flusserrel egyetértve kialakított radikális nézet szerint a tehenet sem állatként kell megítélnünk, hanem egy szerkezetként, ami nagy hatásfokkal állít elõ fûbõl tejet. Hogy a természet – mint minket körülvevõ környezet, táj, rendszer – értelmezése mennyire sokrétû és kihívó feladat, azt bizonyítja a szombathelyi Pincegalériában látható mûvek üdítõ sokszínûsége.

A tizenkét meghívott mûvész alkotása közül némelyek célzatosan ehhez a tematikához készültek, míg mások a kurátor, Masszi Ferenc válogatása alapján kerültek a kiállítás anyagába (egy kitömött õz és réti héja csendes társaságában). A természethamisítás mint filozófiai és ökológiai probléma interpretációját több fõ közelítési irány jellemzi. A természet mint önálló – vagy a fent elemzett gondolatok tükrében, mint hiányzó – entitás kerül a középpontba Szarka Péter printjein. A Hátraszaltó címû képen a számítógéppel generált természeti formák esetlegessége a feltûnõ, amit a Szarka mûveirõl ismerõs alakzatok szabályos struktúrája ellenpontoz. Az oszlopszerû tárgyak alul-, vagy felülnézetei, mint holmi klaviatúra-részlet, illetve kalkulátorgombok rendezett sora tûnik a szemünk elé, míg a lombkoronák csak töredékesen, véletlenszerûen „díszítik” ezt a digitálidillt. A képen elszórtan elõforduló füvek és fák esetlenségei a felhasznált szoftver teremtõképességének korlátoltságát reprezentálják. Talán nem is kellene firtatni a valósághûséget, hiszen a botanikai beazonosításához elég csupán a fenyõfa jelértéke. Az Irokéz Gyûjtemény darabja, a SIRU-Zoom szintén számítógépprogrammal létrehozott természetrészlet, melyet vászonra nyomva és keretre feszítve sikeresen ellehetetlenült a digitális kép státusa*. Egyensúlyozni a festészet és a komputernyomat között – ez is elvezethet természethamisításhoz, vagy legalább is az egyensúlyozó eljátszik a festett kép meghamisításának lehetõségével. Elvégre ezeket a nyomatokat látva van, aki azt hiheti, hogy a mûvész szórópisztollyal és ecsettel hozta létre festményeit. A kívülálló szemlélõdõ nézõpontjából született Makovecz Anna alkotása is, melynek az ember nélküli természet mint mûködõ és leképezhetõ rendszer a témája. A két-, illetve háromdimenzós megfelelésben egy festmény és egy elé felfüggesztett tárgy játssza a fõszerepet. Valószerûtlen kék eget és még valószerûtlenebb rózsaszín lombot látunk a képen, mintha csak Kuroszava filmjének virágzó cseresznyefája alatt feküdnénk. Felettünk pedig ott lóg a mesterségesen elõállított természetdarab: a kerékre aggatott, kiégetett agyaglevelek furcsa kék-rózsaszín rendszere. A többszörös leképezési folyamat által megváltoztatott látványrészlet ugyancsak rámutat – mint Szarka esetében – a létrehozás aktusában rejlõ hamisítás lehetõségére. A mûvészet természetmásító jellege merül fel kérdésként, ami a valóságábrázolás, az utánzás, a reprezentáció mûvészetelméleti problémakörét hozza mozgásba.

Nagy Róbert Totál, 2001 C-print

Hihetetlen, de semmi manipuláció nincs viszont Nagy Róbert digitális fotóján, ami a Totál címet viseli. (Totál természetes természet-totál.) Talán csak a zöld és a piros szín élénksége ébreszt halvány gyanút bennünk, és gondolunk arra, hogy ennek a belvárosi pillanatképnek mégiscsak volt valami köze a Photoshophoz. A mûvész egyedüli beavatkozása a természet rendjébe a gombák elültetése volt. Nem a légyölõ galócák jelenléte azonban az alkotás lényegi pontja, hanem a nyíl, mely rákérdez nézõjére: Ez lenne a meghamisítás? Hiszen ez egy bekeretezett természetfragmentum! Pusztán a fotográfia technikai eljárásai által – mint mondjuk az exponálási idõ megválasztásával jött létre egy befolyásolt látvány. A fénykép kivágatában elénk táruló táj megkomponáltsága feltûnõen tökéletes, és ezáltal válik gyanússá. Ahhoz azonban, hogy manipuláltnak lássunk egy fotót, elég, ha az él a gépi rögzítés adottságaival és visszaél az emberi látás hiányosságaival: például azzal, hogy a szem nem tud egyszerre több dologra figyelni, ezért vizuális elemek jelentõségüket veszthetik, vagy hogy a fókuszálás során életlen és homályos töredékek is születnek.

Az emberi észlelés tökéletlensége magára az emberi természetre irányítja a figyelmet, mely egy új interpretációs lehetõséggel bõvíti a kiállítás tematikáját. Nagy Imre megsértett foncsorú tükrei az egyén önmagával való szembesítését végzik el. A képmások, melyek a tükörbõl néznek vissza ránk, szabályos, szinte kultikus jelekkel díszített álarcok viselõivé változnak át.

Szöllõsi Géza Önarckép, 2001 fotó

Hogy az idõ múlásával a teremtett lény átformálásának módja is alakul, azt jelzi, hogy a maszk szerepe mellett immár a klónozás technológiája is elõtérbe kerül. Gyõrffy László Plágium címû alkotása – Makovecz Anna festményén kívül az egyedüli olajfestményként és a legkevésbé fantáziadúsan dolgozva föl a témát – megkettõzött egyedek reggelijét ábrázolja. A génmanipuláció talán tolakodóan aktuális kérdése nem foglalkoztatta túlságosan a meghívott mûvészeket, bár Szöllõsi Géza átszabott arcú embere, Önarcképként, szintén egy kortünet mellbevágó dokumentációja. A plasztikai sebészek istent-játszásának eredményeként egy alacsonyabb lét-rangra taszított lényt látunk magunk elõtt: egy ember képmására teremtett disznófejet. Az arcvonások ismerõsök a tükörbõl, de a fekete varratok megpörkölt disznóbõrt feszítenek fiatalossá, az ajkakat valami rózsaszínes húscafat jelöli, és a szép orrvonal alatt holmi farkcsontocska éktelenkedik. Szöllõsi másik mûve is tekinthetõ ember-puzzle-nak, csak itt hajasbabák kifacsart végtagjai és letekert fejei rajzolják ki a tökéletesség körét.

Baglyas Erika Fáradt mosoly, 2001 C-print, fémasztal, kémcsõ, fog, köröm, haj, szõr, vér, csont, mûköröm, mûszempilla, bél

Tükröt tart elénk Baglyas Erika Fáradt mosoly címû installációja is. A klinikai boncasztalon áttetszõ kémcsövekben elhasznált testrészletek várnak beazonosításra. A levágott körmök, kifésült hajak, a vér és lyukacsos csontdarabok megdöbbentõen naturalisztikus együttese fölött egy fotó lóg a rohadó fogak és letépett szempillák közeli képével. Könyörtelenül szembesít az emberi test anyagával, ami az organizmust mûködtetve hasznosnak, sõt, a külsõségeket kialakító egységét tekintve még szépnek is mondható. A „Jaj de jó, jaj de rossz” végtelenített felirata, mely homályosan olvasható a fotó alján, csak hangsúlyozza az ambivalenciát. Azáltal, hogy a tapasztalat a nyelv révén is artikulálódik, a nézõ eltávolítva, szinte idegenként szemléli a mû tárgyát, azaz saját magát. Vizsgálgatja a fogak odvait, a köröm színét, és érzi orrában a megszáradt bõr, illetve bél (illúziórombolás, ha elárulom, ez disznóbél?) szagát. A laboratóriumi tisztaságú, hideg fémasztal elõtt állva már nem is hasznukat vesztett dolgok leltárát látja, hanem az újrateremtés alapanyagait. A harmadik, mondhatni, a szintézisre épülõ értelmezések az ember és a táj viszonyát boncolgatják, mint például Gyenis Tibor Ana Mendieta emlékére (1991-ben) készített akciófotója. A mûterem sötétjébõl elõbukkanó fatörzs és emberi test összeolvadt együttese kétoldalú olvasatot kínál. A tökéletesen kivitelezett szimbólum érthetõ a növényvilág szemszögébõl, és akkor a mûvész széttárt karjaival a fa gyökérzetét mintázza, míg az emberi kultúra felõl nézve mitológiai történet szereplõjét is láthatjuk, akit hübrisze büntetéseként fává változtattak az istenek. Mindemellett a karok, és fõleg a tenyér nyíltságát Krisztus megfeszített testtartásának is vélhetjük. Másként, de ezen szintézis alapján kérdez rá a táj és a benne létezõ ember viszonyára Elek Judit és Csáki László sorozata. A fotók életképeket örökítenek meg, melynek egy különbözõ szituációkba állított férfi és nõi maszk a szereplõje. Valójában teljes testükkel jelen vannak az orvosi rendelõ széksorai elõtt vagy a falusi kocsma mozaikkövén, mégis az arcuk, illetve az arctalanságuk az, ami vonzza a tekintetet. A hamisítás aktusa azonban nem is az álarc viselésében nyilvánul meg leghangsúlyosabban, hanem a házaspár élettörténetének idegenek (Elek és Csáki) általi átírásában. A fotósorozat alapjául szolgáló diákon egy bajor házaspár utazásai láthatók, amely utazás a magyar valóság állomásaival kiegészülve a fikcióba tágul. A szereplõk mögé, kiknek állandóságát éppen ellopott arcuk, a maszk biztosítja, új környezet került, történetük át vagy inkább tovább íródott.

Elek Judit Csáky László Günter und Grete, 2001 fotó, maszk

Az eddig elemzett koncepciók egyikébe sem illeszthetõ Gerber Pál Természetesen címet viselõ képgyûjteménye és Szirtes János videófilmje, az Átvilágítás. Gerber talán leakasztotta az átlagos magyar család otthonának faláról a festményeket, grafikákat, és így készített egy természetes keresztmetszet a vizuális mûvészet mai fogalmáról. Az egymás fölé helyezett képoszlop Indián aktot, Ezredesportrét és Ismeretlen tájképet egyaránt tartalmaz, és mi még csak meg sem botránkozunk. Hozzászoktunk már. Szirtes filmje még szembesíthetne valami meglepõvel, hiszen a futószalagon elõttünk elvonuló csomagok tartalma tartogathatna meglepetést a röntgentekintet számára. A lõszereken és gránátokon kívül azonban, ami bizonyosan egy katonai táska titka, nem tûnik fel a poggyász és tartalmának ellentmondásossága. A retikülben nincs fegyver, csak rúzs, és a bõröndben semmi oda nem illõ nõi fehérnemû nincs a zakó mellett. Látni a ruhaakasztót, de a csontvázat nem. Semmi hamisság nincs a dologban, mint ahogy a szombathelyi túróstáskában sincs. Az átvilágítás során is csak az válna nyilvánvalóvá, amit eddig is tudni lehetett, mármint hogy a túróstáskában a mazsolaszemekkel tarkított túró, és nem a természetazonos aroma és adalék képviseli az eredendõ természetet.