A galériában.
A kiállító mûvész pozitív hozzáállásának köszönhetõen a bezárt galériába még ismeretlen kiállításlátogatók is jönnek.[1] Kevésbé néznek, inkább hallgatnak. Ha lemaradtak a „megnyitó” megnyitójáról, még így is pontos képet kaphatnak mindenrõl. Nagy szürke bõrfotelben üldögélnek. Hallgatják azt, ami általában véve most egy megnyitó. Ezért mennek õk a galériába.

Idézetek:
„…évek óta festményekkel foglalkozom, tudod, szeretem a szép dolgokat… ezt utálom, ezt az egy hónap magányt… only cultural secrets!… akkor te még nem jutottál túl egy szinten… a múltkor is megismerkedtem egy pasival… fõleg kortárs képekkel foglalkozom, bár van közte néhány metszet is… viszik, mint a cukrot, fõleg külföldiek vesznek…”[2]

Spontán reflex:
Most nem megyek haza. Van pár kérdésem az alkotóhoz, még aznap.

Egy kávézóban.
– Azt hiszem, hogy ott, ahol tortával[3] dobálják meg a múzeumigazgatót, talán némi magyarázatra szorul, hogy számodra mit is jelent a mûvészeti intézményellenesség? – Igen, én valóban nem ehhez hasonló radikális, anarchista magatartásra gondolok. Egyszerûen arra, hogy az 1970-75 között született egész európai fiatal mûvészgeneráció ma önálló módszereket keres a színrelépéshez, és mindenféle stratégiát megragad a kortárs képzõmûvészet hivatalos intézményrendszerétõl való függetlensége megtartásához. Az utóbbi idõben egyre több az intézményességgel foglalkozó mûvészeti projekt, a fiatal mûvészek által mûködtetett alternatív kiállítóhely, a mûvészeti piacon kívülálló, független, non-profit mûvészeti szervezõdés. Határozott stratégia ez nemcsak a múzeumok és galériák lassú, merev, beállt intézményessége ellen, de az olyan intézményi „sztárrendszer” ellen is, amely mesterkélt, manipulatív értékrendjével generációnként csak kis számú mûvésznek biztosít teret.

– Ezen a kiállításon az üres galériatérben egy bõrfotel és egy high end berendezés látható. És ami hallható: kiállításmegnyitók zaját idézõ hangfoszlányok, párbeszédtöredékek, amelyek teljesen betöltik a teret. Ez egy hanginstalláció?

– Nem, nem teljesen. Úgy gondolom, a kortárs képzõmûvészet ma egyfajta általános menedékhelyévé vált minden olyan projektnek, amely nem közvetlenül eredményes vagy produktív az ipari vagy fogyasztói társadalom számára. A képzõmûvész ma egyre gyakrabban dolgozik úgy, akár egy rendezõ: vannak szereplõválogatásai videómunkái számára, de gyakran válogat tárgyakat installációi, environmentjei számára is. A kiállítás úgy is felfogható, akár egy filmforgatás kamera nélkül. Egy akció, egy forma, egy helyzet, amelyet a nézõ többféle sorrendbe kapcsolva saját kiállítás-képévé szervez.

Szóval nem hanginstalláció, inkább egy játék. Ezért aztán a megnyitó is inkább egy elõadás. Elõadás egy megszûnt galériában, ahol a díszlet persze a zenesarok és a welcome drink, fõszerepben a közönség, a mellékszerepekben fotósok, újságírók, Yonderboi, Kozák Gábor[4] és jómagam. Maga a kiállítás pedig inkább azoknak szól, akik nem tudtak ott lenni a megnyitón… A játék része egyébként a kiállítás kapcsán készült rádió- és tv-interjúk, megjelent újsághírek, cikkek is.

– Akár ez is?

– Természetesen!

– Ha jól értem, a kiállítás is játékos reflexió a mûvészeti intézményrendszerek mûködésének egyik sajátos jelenségére: a kiállításmegnyitók formális jellegére. Arra, ahogyan összegyûlnek az „érdeklõdõk” egy-egy „fontosnak” vélt megnyitón, ahol egymással találkozva elsõsorban saját ügyeik intézése, kapcsolataik, ismeretségeik bõvítése és ápolása az elsõdleges cél. Eközben az adott kiállítás sokszor csak díszletül szolgál egy olyan elõadás számára, ahol a kiállításlátogatók válnak az elõadás szereplõjévé.

– Azt hiszem, pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a kiállítás nem intézményellenes reflexió, sokkal inkább az intézményrendszerrel való játék.

Tét nincs és van.
A kortárs mûvészet.
Mindennapi dolgokról szól. Még soha nem állt ennyire közel az emberekhez. Az emberek még soha nem álltak ilyen távol a mûvészettõl.

Egy megnyitón.
Sokan vagyunk, egyedül. Csak a megnyitó zaját figyelem. Az emberek már megint ugyanazért jöttek. A kiállítás díszlet, a látogatók szereplõk. Légüres térben lebegünk, becsusszanunk egy-egy hiányzó helyre, szemlélõdünk, aztán lassan tempózva tovább úszunk.