A Nyugati-Mecsekben található Jakabhegyi Természetvédelmi Terület nem csak természeti adottságai miatt válhatott kellemes és inspiráló táborhellyé a Csúcsra felkapaszkodó mûvészek számára. Az egymásra és egymás mellé építkezõ történelmi korok koncentráltan vannak jelen a helyszínen: egy hajdani vaskori település maradványai, középkori kolostorrom, halomsírok illeszkednek a tájba. A hegy lábánál, Cserkúton egy Árpád-kori templom lehet a túra kiindulópontja. A célja pedig a hegy tetején az Illír földsáncnak, Avar-gyûrûnek vagy Kelta földvárnak is nevezett 2500 éves földsánc által határolt területen az egykori Pálos-kolostor romjai, vagy az ott található tó, esetleg a kút. A szervezõk eredeti koncepciója szerint – amely végül megvalósulni látszott – a Csúcson készült munkákhoz éppen a hegytetõn tapasztaltak szolgáltathattak alapot. Akár az idõ, amely a Jakabhegyen elveszíti a hétköznapokban megszokott természetét. Erõteljesebben van jelen: úgy, mint a napjáráshoz, a vegetáció növekedéséhez és évi ciklusaihoz kapcsolódó idõ, vagy mint a tájformáló erózió rövidebb vagy hosszabb távon megfigyelhetõ ideje. Ugyanakkor kiindulópontként szolgálhat egy táborozó mûvész számára a történelmi idõvel való szembesülés is: akár a keresztény Magyarország ezer esztendejének történetét magába foglaló kolostorromok, akár az azt megelõzõ kultúrák több ezer éves maradványai által.

Az õsi kút szimbolikus tartalmai, a liturgia vagy a pogány szertartások, a kolostor romjaiban jelenlévõ transzcendencia egy mûalkotás létrehozását ugyanúgy inspirálhatják mint a táj pusztán formai elemei. Bõséges lehetõségekkel kecsegtetett az ember és a természet viszonyára való reflektálás is: a természetes formák és az emberi beavatkozás nyomainak összeolvadását ugyanúgy mûvészi vizsgálat tárgyává lehetett tenni a természet és a mesterséges táji elemek kölcsönhatásának összefüggésében, mint akár a természetes és a telepített növényzet kapcsolatának vizsgálatában.

Szent Jakab remetéinek és a Pálos-kolostor 1225 óta íródó történetének korai szakaszáról most csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a középkori épületegyüttest a török rombolta le a XVI. század közepén, míg a jakabhegyi remeték társaságát II. József rendelete oszlatta fel 1782-ben. A hely legújabb kori története 1934-ben kezdõdik, amikor a pálosok visszatértek Magyarországra és újrakezdték tevékenységüket. A Jakabhegyen álló vadászházat kolostorrá, illetve a Boldogasszony kápolnájává alakították át. 1947-ben a július 27-i búcsúra az Ürögben lerakott téglákat – amelyekbõl az új kolostor alapfala épült fel – a zarándokok vitték fel a hegyre. Segítségükre volt ebben egy teherhordó szamár is, amely a két oldalára erõsített puttonyban hordta az építõanyagot.

		Gyenis Tibor – Weber Kristóf A nadrág – jobb, közép, bal

Peták Péter Hegyre fel! címû demonstrációja az új kolostor történetének erre a két momentumára utal: egyrészt a kétoldalt téglákkal megrakott, a hegyre feltolni próbált kerékpár – vagyis drótszamár – a teherhordó állatra, másrészt – mivel a téglák felhordásának ma már nincs konkrét anyagi célja – a búcsúra igyekvõ zarándokra, akinek lépései sokkal inkább a lelki terhek miatt válnak nehézkessé, mint az általa cipelt téglák súlyától. Mind a zarándok, mind Peták számára lényeges kérdés a kiegyenlítõdésé: elõbbi a hegy tetejére felvitt építõanyaggal bûnbocsánatot kívánt nyerni, míg Petákot elsõsorban az a pillanat érdekelte, „amikor nem megy tovább, amikor az én erõm és a gravitáció döntetlenre áll”. A zarándokok tégláiból felépített – ám 1950-ben végleg elnéptelenedett és puszta turisztikai látványossággá vált – új kolostora tövében sátorozó és azt használatba vevõ mûvészek rövid idõn belül maguk is szerzetessé váltak. Igaz, a turistaáradat és a mobiltelefonok miatt korántsem mondhatjuk azt, hogy elzárkóztak a világtól, ám szokásaikban, életvezetésükben mégis komoly változások következtek be – legalábbis erre az egy hétre. Erre reflektál Gyenis Tibor és Weber Kristóf közös munkája, a Gyenis Tibor: Weber Kristóf önarcképe. A bûnügyi nyilvántartásokat vagy anatómia tankönyvek illusztrációit idézõ, három darabból álló fotósorozat tulajdonképpen egy látszatra épülõ „kedves gag”, mégis sokat elmond a hegyi életrõl. Weber Kristóf zeneszerzõ – aki vendégként érkezett egy képzõmûvészeti alkotótáborba, hogy aztán egy mûvészeti ágak közti kirándulást is tegyen – valóban levetkõzte a mindennapokban megszokott munkaruháját, a zakóját, és a hegyen fürdõnadrágban komponálta dalait Borbély Szilárd verseinek és szövegeinek felhasználásával. A hétköznapokat uraló és azokat rendbe szedõ szokások megváltozása, és e szokásoknak éppen a változás révén történõ tudatosulása Hegyi Csabát is arra késztette, hogy munkájában ironikusan viszonyuljon városi önmagához (vagy a városban õt élõ akárkihez). „Kissé elhíztam a nyáron. A természetes fény sokat ért. Alsó felemet alkonyi pírban látni nem akartam. Szellememet enyhe fuvallat lengette gyertyafüsttel védtem.” – írja a Kövér szerzetes (vagy Családos szerzetes) címet viselõ élõképérõl – amely bizonyos értelemben szintén a látszatra épül: a testi és a lelki (vagy még inkább a szellemi) ember egyszerû szétválasztására. A természetes fény ugyan szükséges ahhoz, hogy önmagunkat, eredetünket és rendeltetésünket megérthessük, ám e fényben láthatóvá válik a testünk és a hozzá való szolgai viszonyunk is. Az ember e felismerés után már szégyelli ezt az elkényeztetett koloncot Isten színe elé állítani. Az oltáron, gyertyákkal körülvéve meditáló Hegyi egy könnyed gesztussal oldja meg a problémát: szellemének székhelyét, a fejét egy kifeszített lepedõvel választja el kövér testétõl, amelyet így Isten felülrõl nem láthat – reményei szerint.

Hegyi Csaba Kövér szerzetes (Családos szerzetes)

Varga Tünde munkája, a Tiszta tér (a kolostortól Császár Péter failakjához vezetõ ösvény egy pontján körkörös sepergetéssel kialakított, befejezetlen és befejezhetetlen tiszta tér) ugyanúgy vonatkoztatható az õskori földsáncra mint a mûvésznõ privát életére, vagy akár „mindennapi” mûvészeti tevékenységére (a Pécsi Kisgalériában ez év szeptemberében kiállított festményeinek szintén a tér volt a központi témája), ám ebben az installációban már helyet kap a természetes és a mesterséges képzõdmények egymásra hatásának és együttélésének problémája is. Az ösvénynek ez a megtisztított darabja a legkevésbé sem volt hivalkodó. Ez a tér mint mûalkotás fokozott figyelmet követelt a szemlélõdõ járókelõtõl (Varga Tünde a munka egészét az elmélyülés folyamatának allegóriájaként írta le), és ezáltal a tájba megszokottságuknál fogva már-már beleveszõ emberi alkotások is visszakaphatták mû-alkotásként való létüket. Legalábbis amíg a szél el nem tüntette az útról ezt a tiszta, mesterséges teret, helyreállítva az eredeti állapotot. A Tiszta tér ugyan már nem található ott az erdei úton, ám az még mindig elvezet Császár Péter Keddtõl keddigjéhez. Császár építményeivel korábban éppen az volt a probléma, hogy eltûntek – no nem a szélnek, sokkal inkább az erdészeknek köszönhetõen. A kivételesen erdészeti engedéllyel dolgozó mûvész egy héten keresztül, nap mint nap, reggeltõl estig építette egy terebélyes tölgyfára XXI. Failakját (amelyrõl állított ki fotókat a Mûcsarnok Klímáján is). Így sikerülhetett befejeznie táborzárásig az egyébként egy hónapos munkát. Azt a munkát, amely visszavezet bennünket a remetékhez, az erdõben való lakozáshoz, amikor az éppen kezünkbe kerülõ anyagok mindig célszerûen adódnak. Ez a failak az egyetlen mû, amelyet a Csúcs maga után hagyott a Jakabhegy tetején, amely nem csak kihasználta a hely adottságait, vagy nem csak rövid idõre gazdagította a látképét, hanem tartósan jelen lesz a tájban, talán részévé is válik egyszer. Mindenesetre egy újabb remetelakkal bõvült a jakabhegyi kolostorkomplexum.

Varga Tünde Tiszta tér

A Csúcson készült Gyenis Tibor munkák ellenben – mint ahogy az alkotásai általában – a legkevésbé sem próbálják az organikus-mûalkotás divatos paradoxonját megvalósítani. Egy a természetet, a természetességet modelljéül választó mûalkotás létrehozásához a természet – noha önmagában is roppant bonyolult szövevény – mindig protézisekre szorul. A Mûvészek füstgéppel címû képek koncepciója szerint a regényes táj egyik kelléke, a füst, a köd, a levegõperspektíva mesterséges létrehozására szolgáló eszköz, a füstgép nincs a képmezõn kívül, hanem a romantikus tájat ábrázoló fotó fõszereplõjévé lép elõ. A képeken látható jeleneteket az alkotó ráadásul meg is világította, ezzel is hangsúlyozva azok természetellenességét. A fényképek dokumentumértéke persze régóta vita tárgya. Mindez jelen esetben attól válik különösen fontossá és érdekessé, mert Gyenis – például a dokumentatív fotók összetevõit szétválasztó – munkáiban az alkotás nem annyira az elkészült fénykép, mint a lefotografált tér berendezése. A fotózás inkább csak dokumentálása a térszervezésnek.

Doboviczki Attila Tamás Dinamic Organic címû intermediális munkája – ami mint ilyen, természetesen csak a Közelítés Galériában volt látható –, szintén „egy igaz fikció”, valahol a történelmi kalandfilm, a dokumentumfilm és a videoklip határán. A mû második, zenés részének csak az utómunkálatai datálhatók erre az évre. A farönkökön egy repetitív, 7/8-os ritmust doboló Doboviczkirõl még 1997-ben készült videofelvétel a Jakabhegyen.

Ez a hang és képanyag lett a Dinamic Organic második felének alapja: négy különálló képkivágásban ennek a felvételnek az eltérõen croppingolt – nyújtott vagy összenyomott – változatai jelennek meg. Doboviczki a zenei rétegeket a Steve Reich által kidolgozott eljárás nyomán hol lassítással, hol a képsorba való belegyorsítással választotta szét, amely mûvelet olykor tudatos, máskor véletlenszerû volt. Az alkotás elsõ, elbeszélõ részének viszont minden eleme a Csúcshoz kapcsolódik. A szöveggenerátorral elmondott történet ugyan egy fiatal, középkori harcosról szól, akit a Jakabhegy tetejére visszatérve megejt a táj szépsége, ez a „csodálatos, erõtõl duzzadó világ”, ám az elhangzottak minden a Csúcson résztvevõ mûvészre igazak lehetnek. Doboviczki azokat a – néhol különbözõ filterekkel roncsolt, olykor torzított, de minden esetben önálló stílusjegyeket magukon viselõ – képsorokat, amelyek elbeszélés alatt a négy képmezõben megjelennek, az alkotótábor idején rögzítette, egyes részeit kifejezetten dokumentációnak szánva, másokat – kosztümökkel – a fikció részének.

A Csúcs története tehát kezdetét vette, sõt már e történet megírása is zajlik. Ami a folytatást illeti, úgy tûnik, kétfelé ágazik az út. Egyrészt egy ilyen alkotótábor könnyen válhat a pécsi mûvészek nyári, baráti találkozóhelyévé. Így megmaradna ugyan a jó hangulat, ám az alkotásra egyre kevésbé inspirálná a hegyre felkapaszkodókat a társaság és a környezet. A Csúcs másik lehetõsége, ha a rendezvény mûvészeti jellegére koncentrál, ha igyekszik nemzetközi alkotótáborrá válni. Ez tûnik kívánatosabb útnak, már csak azért is, mert a Déli Szél Alapítvány hosszú távú tervei között az szerepel, hogy Pécs városát egyfajta délvidéki – ezalatt Dél-Európa értendõ, egészen Olaszországig – kulturális centrummá változtatja. Így viszont lehet, hogy a Gyenis Tibor: Weber Kristóf önarcképe volt az utolsó „kedves gag” a Csúcson.