A szeminárium elsõ helyszíne Linz volt, az Ars Electronica színhelye. Az Ars Electronica 2001 címe: Takeover – who is doing the art of tomorrow? Azaz: ki csinálja a jövõ mûvészetét? Milyen konstellációk, tényezõk határozzák meg a jövõ mûvészetét, az hol fog játszódni, ki hozza létre és kivel? Az idei Ars Electronica és a konferenciák is az ezzel kapcsolatos kérdéseket vizsgálták, melynek néhány fontos felvetését a következõkben foglalhatnánk össze.

A nemzetközi pénzügyi piac mutatója szerint a digitális forradalom most esik át elsõ igazi krízisén. Mit értünk ilyen körülmények között mûvészet, különösen médiamûvészet alatt? A médiamûvészet, mely egyfajta mûvészeti találkozás világunk technológiai valóságával, vajon képes-e fenntartani megújító, megújuló dinamizmusát? Vajon hozzájárul-e a társadalmi fejlõdéshez, továbbá megjelenik-e ereje és vonzereje egy olyan világban, ahol a médiamûvészet immár a mindennapi élet része? Néhányan már ráébredtek arra, hogy a minõség bizonyítéka nem a régi rendszerbõl az újba való átmentõdés, sokkal inkább az új helyzethez alkalmazkodó megújulás. A digitális forradalom teljesen új formákat és megnyilvánulási lehetõségeket kínál a mûvészetnek, a megújulást gyakran a digitális információs technológia inspirálta, melyben a kreativitás teret nyerhetett önmaga számára.

A számítógépes játékok fejlõdése mindig is a fikció, a fantáziavilág és a szakmai tapasztalat együttesének függvénye volt, és ez a hármas feltétel közel áll a mûvészethez is. A számítógépes játékipar máris azonos gazdasági dimenziókkal rendelkezik, mint a teljes filmszektor, nem minden kulturális következmény nélkül. Még ha a számítógépes játékok nem szükségszerûen mûvészeti termékek is, az ipar és a kereskedelmi erejének eredményeképpen új területet kínálnak a mûvészek és a kreatív szakemberek széles skálájának, miközben a mûvészek nagy része nem képes megélni a mûvészi munkájából. Úgy tûnik, immár nem annyira a technológiai lehetõségek, sokkal inkább az információs társadalom szocio-kulturális szerkezete lesz meghatározó a jövõ mûvészetének kontextusában. Végül érdemes felfigyelni arra is, hogy a médiamûvészet szempontjából az olyan egzotikusnak számító területek, mint Malajzia, Kína, Korea és Tajvan az utóbi idõben egyre erõsödõ technológiai fejlõdést mutatnak, mely ezen országok mûvészeti potenciáljának növekedésével is jár (ez a design területén is egyre markánsabban körvonalazódik).

A linzi Ars Electronica 2001 Takeover címû kiállítása a kortárs mûvészetet úgy kísérli meg definiálni, mint a társadalmi átalakulás jelenlegi folyamatainak avantgardista módon való megközelítését. A fesztivál olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például a hagyományos mûvészeti jelenségek nem kielégítõ infrastruktúrája, vagy a világ mûvészetébe még be nem íródott, el nem fogadott mûvészek és elméletek. Gerfried Stocker, a fesztivál egyik fõszervezõje felhívta a figyelmet arra, hogy ebben az évben nem azt vizsgálják, hogy mi a mûvészet, hanem hogy milyenek a körülményei, így a mûvészeket egyfajta eszközként szeretnék felhasználni a társadalom megértéséhez. Vajon a jövõ mûvészetét azok hozzák majd létre, akik a mûvészeti egyetemekrõl jönnek, vagy inkább azok, akik együtt nõnek fel a változásokkal? A konferencián Jon Ippolito arról beszélt, hogy napjainkban több kreativitás tapasztalható a mûvészeten kívül, mint belül; sokszor a kurátorok sem tudják eldönteni, hogy egy jelenség mûvészetként értékelhetõ vagy sem. Ahmad Rafi Mohamed Eshaq véleménye szerint pedig a mûvészetnek a jövõben alkalmazott mûvészetté kellene válnia, és a tudománnyal együtt kellene fellépnie.

CYBERARTS 2001: Az Ars Electronica díj kiállítása
Idén közel 2200 mûvész pályázott az Ars Electronica díjra, melynek legjobb darabjaiból az O.K. Center for Contemporary Art rendezett kiállítást „interaktív mûvészet”, „digitális zene” és „net vision / net excellence” kategóriákban. Külön kiállítást szenteltek a legfiatalabbnak, melynek címe U19 Cybergeneration volt, ahol tizenöt munka reprezentálta az osztrák gyerekek és tizenévesek ügyességét és kreativitását. Már Az O.K. Center elõtti téren „bemelegíthettek” a látogatók egy szórakoztató interaktív munka segítségével. Az amerikai Paul DeMarinis RainDance címû munkája szinte mindenkit aktív részvételre késztetett. A hanginstalláció tulajdonképpen egy zuhanysor volt, mely alatt esernyõvel sétálva Strauss bécsi keringõjének dallamai szólaltak meg. Az esernyõk hangszóróként mûködtek, csak akkor hangzott fel a zene, ha a résztvevõ nyitott esernyõvel a vízsugár alá állt. A zuhanysor alatt ide-oda szökkenõ látogatók sajátos és spontán koregráfiát kreáltak, miközben a vízsugár esernyõn kopogó zenéje keveredett egy szabad stílusú Strauss-kánon hangjaival.

Markus Dopp ovalprocess/-commers	Keiko Takahash - Shinji Sasada - Koichi Nishi Rakugaki

A munkák nagy része ugyancsak interaktív volt, mint például egy másik amerikai mûvész, Kenneth Rinaldo Autopoesis-e. Organikus és mesterséges anyagokból készült robotja szõlõvesszõ- és mûanyag-szerkezetû karok összessége, ahol a karok végébe szenzorok vannak beépítve, melyek a test melegére reagálnak, de a karok telefonvonalon egymással is kommunikálnak. A robotszobor tetején van a robot szeme, egy kamera, melynek képét a falra vetítve a résztvevõ saját magát láthatja a robot szemszögébõl. Sok munka élt a humor és a játékosság eszközével. Keiko Takahashi, Shinji Sasada és Koichi Nishi (Japán) Rakugaki névre keresztelték azt a zenélõ-rajzoló szerkezetet, melynek rajzoló része analóg, míg hangszeres része digitális. Egy asztalra színes gyermekjátékokra hasonlító csörgõk, sípok, és egyéb, hangadásra alkalmas kütyük vannak elhelyezve. A látogató megszólaltat egy „hangszert”, mire egy vetített 3D kockában rajzok jelennek meg. A hangok rajzolnak: a trombita hangjára megjelenik egy vonal, mely kígyóként kezd hullámozni, aztán a vonal egy állat, ember vagy tárgy formáját veszi fel.

ESCAPE’spHERE/A Der Gummibär mit Sonnenbrandt im Internet

A tudományosabb jellegû mûvek közül kettõ is a svéd Smart Studio nevéhez kötõdik.
A Brain Ball esetében a két résztvevõ egymással szemben ül egy asztal két oldalán, közöttük az asztal közepén kis labda. A résztvevõk a fejükre helyezett érzékelõ segítségével, mely az agy alfa-hullámait méri, tudják a másik térfélre „gurítani” a labdát. A koncentráció itt nem segít, épp ellenkezõleg: az lesz a nyertes, aki a legpasszívabb, a legrelaxáltabb. A Brain Bar egy valódi bár, bárba illõ, meg oda nem illõ italokkal (például tej). Ismét az agyhullámokat mérve egy gép megállapítja, hogy az illetõ milyen állapotban van – stresszes, oldott vagy kiegyensúlyozott –, errõl egy kis grafikont is kap, majd ugyanez a gép a vendég állapotának megfelelõ koktélt kever: a nyugodtak kaphatnak valami erõset, de a stresszesek csak tejre számíthatnak. Tekintélyes megjelenésû szerkezet a Spatial Sounds, a holland Edwin van der Heide és Marnix de Nijs munkája. Egy óriási térben hatalmas (szobányi) kalapácsforma szerkezet forog körbe, szenzoraival érzékelve, figyelve, követve az embereket. Ha túl sokan vannak az individuális szoftverrel ellátott szerkezet körül, hisztérikus lesz, és szó szerint bepörög. Ez tekintélyes hangeffekussal is jár, ami meglehetõsen félelmetes hatást kelt.

Az egyik legimpozánsabb munka az osztrák Herwig Weiser koncepcióján alapuló audio-vizuális Zgodlocator. A mágneses homokot és folyadékot a látogatók aktivizálják, melynek következtében az anyagrészecskék folyton átrendezõdnek, és ez az átrendezõdés nemcsak vizuálisan, de akusztikusan is megjelenik. A mû tulajdonképpen egy mágneses tájkép, amit számítógép változtat, alakít folyamatosan. Az anyagot, médiát és mûvészetet egyesítõ munkának minden elemét elektromágneses hullámok vezérlik. Természetesen a biológiai tudományok is képviseltették magukat. Látható volt például egy számítógép által irányított kiskert, mely a gazda hosszabb távolléte esetén is szépen fejlõdik. A nem csak locsolásra, de komolyabb feladatok végrehajtására is képes program és szerkezet képes ültetni és gyomlálni is, sõt az egyenletes hõmérséklet fenntartása sem jelent neki gondot. De voltak (igazi) kisegerek is, foszforeszkáló zöld fülecskékkel, ami egy tudományos kísérlet része, illetve eredménye: bizonyos baktériumok génjeit, melyek a foszforeszkáló zöld színért felelõsek, ültették be az egerek szívizomzatába, a fent említett hatást eredményezve. http://www.aec.at/takeover

Tangible media Group, MIT Media Lab ClearBoard

Új média szeminárium
Az Ars Electronica egyben az új médiával foglalkozó szeminárium nyitánya is volt, hiszen a kiállításon folyton felmerült, hogy vajon mûvészetet vagy a technológiai fejlõdés vívmányait látjuk-e. A fenti kérdés – mitõl válik egy munka mûvészetté, és mikor tekintjük csupán technológiai bravúrnak – nagyjából nyitva maradt a szeminárium végéig. A különbözõ intézmények látogatása, bemutatása során ugyanakkor sok, valóban mûvészi produkciót is megismerhettünk. Az alábbiakban röviden ismertetem a szemináriumon elhangzottakat.

ZKM, Karlsruhe (Zentrum für Kunst und Media – Mûvészeti és média-központ) Közalapítvány és nonprofit kulturális intézmény, mely a vizuális mûvészet, zene és elektronikus média területeivel foglalkozik. 1989-ben alapították, jelenlegi helyét egy felújított ipari épületben 1997-ben foglalta el. Az intézmény elsõsorban archivál és lehetõséget nyújt mûvészeti kutatásra. Egyformán fontosnak tartja az elektronikus médiamûvészet kapcsolatát a hagyományos mûvészeti formákkal, valamint az új és a hagyományos média történetét. A kutatás és a fejlesztés fõleg az „image media” intézet, valamint a zenei és akusztikai intézet területén zajlik, fõleg itt zajlanak a különféle projektek, workshopok és az „artist-in-residence” programok. A ZKM-ben alkotómunka, kiállítás és kutatás egyaránt folyik. Két múzeumban rendeznek állandó és idõszakos kiállításokat, a Média Múzeumban, amely a technika fejlõdését és interaktív installációkat mutat be, valamint a Kortárs Mûvészeti Múzeumban, amely a hagyományos mûvészeti formákhoz kapcsolódó médiamûvészetet állít ki, nemzetközi mûvészek jelentõs munkáinak prezentálásával. Ebben a kombinációban a két múzeum állítólag a világ legnagyobb média-installáció gyûjteményével rendelkezik. Problémáik elsõsorban az épület sajátosságaiból adódnak: a csarnokszerû nehéz kiállítani az általában önálló, elkülönített teret igényelõ mûveket. A médiatár audio- és videógyûjteményt, valamint egy könyvtárat foglal magába. Bár a videotéka az adatok szerint több mint 1200 címet tartalmaz, azt kellett tapasztalnom, hogy a videógyûjtemény nem a legfrissebb, hiszen még a 90-es évek második felébõl is igen nehéz anyagot találni, ugyanakkor a kutatási körülmények kitûnõek. A gyûjtemény alapját „klasszikusok” képezik (Nam June Paik, Bruce Nauman, Bill Viola). Egy másik gyûjtési terület az évente megrendezett videóverseny gyõzteseinek anyaga, a harmadik pedig az Infermental nemzetközi videómagazin anyaga. A médiatár adatbázisa Interneten elérhetõ (http://www.bibli.zkm.de). A könyvtárban jelenleg 28000 könyv és CD-ROM van, fõleg a 20. századi mûvészetérõl, különös tekintettel a médiamûvészetre és -elméletre. Az audio-gyûjtemény a kortárs zenére, azon belül is fõleg az elektroakusztikus zenére specializálódott. Az adatbázisból további információkhoz lehet jutni a szerzõkkel kapcsolatban is. Johannes Goebel, a zenei és akusztikai intézet vezetõje bemutatta azt a speciális hangstúdiót, amit kifejezetten a tökéletes zenei munka megvalósítására hoztak létre. Végül Jeffry Shaw, a „visual media” részleg vezetõje elmondta, hogy képzéssel nem foglalkoznak, a ZKM-be már specialisták érkeznek. Amint azt kifejtette, a világ tudománya egyre inkább érdeklõdik a társadalmi történések iránt; másik optimista kijelentése szerint a mûvészeti produkciók sokszor szélesebb körben ismertek, mint a tudományos eredmények, hiszen kiállításokon jelennek meg, viszonylag nagy publicitást kapnak. http://www.zkm.de

KHM, Köln (http://www.khm.de – Médiamûvészeti Egyetem)
Prof. Dr. Marie-Luise Angerer és Prof. Andreas Henrich kicsit tréfásan úgy mutatták be az intézetet, hogy õk „termelik ki” azokat a mûvészeket, kiknek mûveit az Ars Electronicán és a ZKM-ben láthatjuk – valóban, a korábban említett Herwig Weiser például ebben az intézetben tanult. Az egyetemen design és mûvészeti oktatás folyik. Marie-Luise Angerer szerint a kettõ között az a döntõ kölönbség, hogy az illetõ a pénzt elõre vagy utólag kapja-e a munkájáért… Az oktatást a 90-es évek elején kezdték, az egyetemet az állam alapította. A felvételi csupán annyiból áll, hogy a jelentkezõ beadja egy projektjét vagy kész munkáját, ez alapján döntenek. Külföldi hallgatókat is fogadnak, az oktatás nyelve német, de sikeres felvételi esetén a hallgató kérhet egy év halasztást, hogy nyelvtudását szintre hozza. A hallgatók 30 %-a külföldi, tandíjat õk sem fizetnek. Korhatár nincs, jelenleg 18-39 éves hallgatóik vannak. A diplomások egytizede azonnal doktori címet is szerez, valamint saját céget alapít. Az oktatási rendszerre nem jellemzõ a menet közbeni vizsgáztatás, a hallgató 4-5 évig képzi magát, aztán elkészíti diplomáját. A diplománál azonban sokkal fontosabb, hogy milyen eredményeket tud felmutatni az illetõ (kiállítások, filmek, munkameghívás), mivel elsõsorban a gyakorlati munka ad rangot valakinek. A hallgatók félállásban a televízióban vagy más, tanulmányaikhoz köthetõ helyen dolgoznak, így tartják el magukat. Az egyetlen ok, amiért néha elhagyják az iskolát, ha rendkívül kedvezõ állásajánlatot kapnak.

Végül lehetõségünk nyílt néhány hallgató, valamint Stephan Reusse, a KHM fotószakán oktató mûvész-professzor rendkívül érdekes hõfotóinak megtekintésére. Reusse egy adott helyszínt elhagyó élõlény helyét fotózza le hõfotó-eljárással, melynek eredményeként a kész képen az élõlény –ember vagy állat – hõképe jelenik meg. http://www.khm.de

Monika Fleishmann, Wolfgang Strauss, Christian A.Bohn Rigid Waves

GMD, St. Augustin (Információs Technológiai Nemzeti Kutató és Matematika Központ)
A MARS médiakutató laboratóriumban mûvészek és tudósok interdiszciplináris, médiamûvészettel és kutatással foglalkozó csoportja dolgozik, akik többek között olyan témákat kutatnak, mint az interaktivitás esztétikája vagy az új tapasztalatok a „mixed reality” területén. A MARS laboratóriumot 1998-ban alapítoták, Monika Fleischmann és Wolfgang Strauss mûvészek kutatómunkájára alapozva. Rigid Waves címû munkájukban ha közelebb lépünk látszólagos tükörképünkhöz, a kép széttörik, szétesik, mert valójában egy rejtett kamera helyezi el a személyt a képben; a számítógépvezérlésû képfelszínen pedig egy adott algoritmus által válik érzékelhetõvé a távolság a személy és a kép között. http://www.imk.gmd.de/mars

235 media, Köln
Fõleg videókat és videóinstallációkat gyûjtenek, rendszereznek és állítanak ki. Axel Wirths – aki egyben a szeminárium egyik szervezõje volt – elmondta, hogy következõ kiállításukon a videómûvészet az építészettel együtt jelenik majd meg, a Robots címû pedig a gép és ember közöti teremtményekkel foglalkozik majd. http://www.235media.com

Art+Com, Berlin
Az Art+Com immár tizenhárom éves, így a legöregebb média-intézmény Németországban. Jelenleg a mûvészetben jelenlévõ interaktivitással foglalkoznak. Állításuk szerint az új médiának saját nyelve, nyelvtana van, amivel sok mûvész maga sincs tisztában. Joachim Sauter mûvész, a Médiamûvészeti Egyetem professzora egy olyan munkát mutatott be, mely a Time Traveller program segítségével nemcsak tér-, hanem idõbeli utazást is lehetõvé tesz, pl. a Brandenburgi kaput egyaránt láthatjuk a múltban, a jelenben és a jövõben is, tetszõleges idõpontban. A Médiamûvészeti Egyetem egyébként független intézményként mûködik 4600 hallgatóval és 260 oktatóval, tanulható tárgyak: képzõmûvészet, építészet és design, zene, elõadómûvészet. http://www.nbk.org

Transmediale, Berlin
15 éves az intézmény, mely elõbb csak videóval foglalkozott, majd egyre több interaktív munka is bekerült a gyûjteményükbe. Minden évben megrendezik a Transmediale címû fesztivált, mely egyben rangos verseny is. Pillanatnyilag azt vizsgálják, hogyan változik a digitális nyelv, él-e még a videómûvészet, mely a leghagyományosabb az új médiára építõ mûvészeti mûfajok között, miközben egyre inkább teret hódít a szoftver-mûvészet. http://www.transmediale.de

NBK, Berlin
800-850 darabbal rendelkezõ videógyûjtemény a 70-es évektõl kezdõdõen. Kutatható archívumként mûködik. CD-ROM gyûjteményük is folyamatosan bõvül. Nem vásárolnak videóinstallációkat, csak egyszerûen bemutatható videófilmeket, ugyanakkor idõszakos kiállításokat is rendeznek. Az archívum természetesen tartalmazza a kiváló Bjorn Melhus munkáit is, köztük az 1997-es No Sunshine-t is. http://www.nbk.org

A szeminárium végén újra felmerült, hogy a munkákban mintha egyre több lenne a technika és egyre kevesebb a mûvészet. Végsõ konklúzióként az szûrõdött le, hogy a mûalkotás meghatározásában a legfontosabb kritérium a tartalom, sõt konkrétan megfogalmazódott az is, hogy McLuchan kijelentése – mely szerint a médium maga az üzenet – már nem igaz többé, a médium önmagában már nem elég; mûtárgy születéséhez tartalom és kreatív cselekvés együtt szükséges.