A Workshop kimondott célja volt a kortárs mûvészetet szembeállítani a gazdaság által dominált tudattal. Egy olyan kommunikációs formát találni, mely közvetlenül visszatükrözi a megértés és tolerancia paramétereit, melyre, úgy tûnik, egyre inkább szükség van.

Kajia Kiuru Installáció	Milan Lukác Hal

Egy Workshop a kultúrák találkozása, az emberi alkotóképesség felmutatása, gondolatcsere. Annak bizonyítása akar lenni, hogy a mûvészet a legfontosabb kommunikációs csatorna a nemzetek között, a múlt-jelen-jövõ között, az emberek között. A Workshop olyan mûalkotás, melyet a megrendezett és a véletlen alakít, melyben az alkotás folyamata, a beszélgetés, az intenzív együttlét zajlik. A személyes jelenlét, a találkozás élménye a résztvevõkben marad, személyiségükbe, életükbe épül. Ullrich Beck német szociológus a 90-es évektõl „reflexív modernitásnak” nevezi a kort, melyben az ipari társadalom önreflexiója, önkonfrontációja megnyilvánul. Szerinte egy új társadalmi, politikai, gazdasági korszak van kibontakozóban, a „szubpolitika”, mikor a társadalom alulról formálódik. A szubpolitika létrejöttének legjellegzetesebb módja közvetlen és átvitt értelemben a torlódás. Az egyhetes találkozó is emberek, gondolatok, remények, kétségek, mûvek torlódása, így bizonyos értelemben a szubpolitika része. A találkozás, a hely hatása és a hozott alkotóerõ hozta létre a mûveket, melyek egy részébõl érezhetõ, hogy csak itt és ekkor jöhettek így létre.

A felvetés – „kortárs mûvészet a falu és a cyberspace között” – tükrözi az ellentmondást, mely a hely (topográfiai kötöttség, helyi értékek, hagyomány, történelem, közösség) és az idõ (végtelenné nivellálódott tér, többidejûség, a mindig jelen, elektronikus közösség) között feszül. Kérdés, hogy van-e közük egymáshoz, van-e jövõje egyiknek vagy másiknak?

A Cselley malom egy 16. századból származó udvarház Oslipban, egy burgenlandi kis faluban, Eisenstadttól húsz percre. A melléképületeket, istállókat, mûhelyeket tartalmazó romos épületegyüttest 1976-ban újították fel „akcióközpont” céljára. Azóta a Cselley Mühle Burgenland egyik legfontosabb alternatív kulturális központja, ahol koncerteket, kiállításokat, színházi elõadásokat tartanak. Ez a vidék egyébként a kultúrák olvasztóüstje: Oslip valaha magyar, de eredendõen horvát falu; az idõsebbek kicsit beszélnek még magyarul, otthon horvátul, a fiatalok leginkább németül. Ezen a helyen óhatatlanul felvetõdik a kérdés, hogy hol a kultúra útja a regionális identitások és a globális meghatározottság között?

Andreas Roseneder Installáció

Hogyan lehet viselkedni a mûalkotás részeként? A résztvevõk mindegyike fölismerte, hogy része a mûalkotásnak, de csak kevesen tudtak úgy mûködni, hogy ettõl független, autonóm mûvet hozzanak létre. Egy Workshop vágyott értelme pedig végsõ soron a mûvekben van. A legtöbben csináltak valamit, melynek miértjét nem lehet érteni, mint Andreas Roseneder földbõl és almából készített dombját, vagy Kajia Kiuru lehántolt favesszõit. Annál inkább izgalmas a brit Johnny White magatartása, aki a malom környékén talált szerszámokból és vasdarabokból készítette el ready-made szobrát, a struccmadarat. A strucc hasa egy nagy kondér, szárnya két gereblyevilla, feje egy kis edény. A szárnyak mozgathatók, a hátán kifeszített húrokon pedig hangot is ad. Hasonló jellegû szobrot kívánt létrehozni a szlovák Milan Lukác; kár, hogy minden vasdarabot otthonról hozott magával és ez a szobor egy korábbi katalógusában már megjelent. A Magyarországot képviselõ Lévai Zoltán feliratokat keresett az utcákon, mintegy kiragadva valamit a helybõl, az idõbõl. Lévai a „Nagyváros mint mûalkotás” sorozatához Rómában kezdett szövegeket fotózni, mint üzeneteket a város testén, írásokat, mint kultúránk letûnõ nyomait. A város különbözõ helyein, falakon, kerítéseken jelennek meg az írásképek az öröm és düh megnyilatkozásaiként. Egyenként fotózza a betûket, kizárva a környezetet a szövegek üzenetét hangsúlyozza. A kiállításon Rómában, Bécsben, Eisenstadtban és Oslipban talált írások egyenként lefotózott betûibõl regenerálta az eredeti szöveget és kiállító terembe helyezve mûalkotássá tette. Vajon miért ír az ember a falra? Az individuum megnyilatkozása ez, véleménynyilvánítás, modern barbarizmus? Felmerül az a kérdés is, hogy mi az írás helye a jövõ kultúrájában? Az osztrák Robert Schneider mindig a hangokat keresi. Egy vasdarabon, kerítésen, fûtõtesten hangokat varázsol, hitvallása szerint „minden hangszer”.

A kiállítás megnyitóján megrepedt cserépedényekkel saját zenét adott elõ. Az osztrák performance-csoport a Charmant Rouge egy hanginstallációt adott elõ videoklippel, mely politikusok fontosságra vonatkozó megnyilatkozásaiból állt össze, emlékképek villantak föl, miközben spontán, artikulálatlan hangokat keltettek elektronikus eszközökkel.

Lévai Zoltán Fotó falra írt szövegekrõl 2000-2001: Róma, Bécs, Eisenstadt, Oslip

A Workshop egy osztrák mediális programhoz is kapcsolódik, melyet „Kunst in Bewegung” (Mûvészet mozgásban) címen hirdetnek. Az elkészült mûveket október 6-7-én az ORF stúdiójában mutatták be, mely a több országban tervezett vándorkiállítás elsõ helyszíne volt, és ami 2002 októberében, Brüsszelben az Európa Parlamentben ér majd véget. Ezzel válik a mûvészet a politika eszközévé?