Analízis

Aigner Szilárdhoz megbonthatatlanul kötõdik egy szerephelyzet, a megfelelõ színpadképpel együtt. Arca egyet jelent a hírmûsorok elengedhetetlen befejezésével: az idõjárás-jelentéssel. Minden bizonnyal ennek köszönhetõ feltûnése az installáció aktív ablakában, kitölti majdnem az egész „képernyõt” és a majd ötperces „mûsoridõt”. Tehát Aigner Szilárdot az installáció fõszereplõjének tekinthetjük. A képkivágás nem ismétli a tévémûsort, ahonnét ismerheti a közönség, csak utal rá. Az alak a meteorológiai mûsorok képkivágásához képest nagyobb, mintha közelebb léphettünk volna hozzá, arányaiban inkább megfelel a portré követelményeinek. Háttere, a meteorológushoz tartozó „táj” pedig zöld monokróm mezõ. Hõsünk tehát a green boxban akárhol lehet. Aigner Szilárd beszélni beszél ebben a számára „ismeretlen környezetben” is, látszólag eleget tesz megszokott feladatának, ám amit mond, nem az, amirõl beszélni szokott. Az elhangzó szöveg valójában a kiállítás megnyitó beszéde, mint már az elsõ mondatából kiderül. Sztereotip helyzet, klasszikus ceremónia, a videót nézve azt is gondolhatnánk, hogy a kiállítás megnyitására felkért (elfoglalt) sztár nem ért rá, felvétel helyettesíti. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerû.

Horváth Tibor munkája a reprezentációval foglalkozó mûvek közé sorolható. De a vizuális nyelv, amelyet használ, mindenki számára könnyen érthetõ, a képkészítés hagyományos mûvészeti módjaitól eltérõen nem szubkulturális. A reprezentáció kérdése, ahogyan Horváth Tibor installációjában megjelenik, nem ismeretelmélet, hanem a mindennapi tapasztalatok világába ágyazódó élmény. Aigner Szilárdot és a Réka szekrénysort otthonról ismerjük. Mindkettõ ugyanolyan, az egyik mindenhol, a másik minden este. Sztenderd tárgyak, amelyekhez sztenderd tapasztalatok kötõdnek. Felbonthatóak-e ezek a kapcsolatok, áthelyezhetõek-e a nappaliból a kiállító-terembe?

Az otthon áruházi kelléke a szekrénysor, amely bútorok egész sorát foglalja magába. Haladva a korral, e komplexum mindig képes volt magába olvasztani az enteriõrben újonnan megjelenõ berendezéseket. A belsõ tér zsugorodásával arányban integrációs foka is nõtt, ami a legtöbb esetben a funkciók egymás mellé helyezését jelenti. A lakótér fõ helyiségét – amely szintén egyesíti a korábban külön helyiségként mûködõ tereket – a szekrénysor zárja le. Egy falba rendezi a bútorokat és berendezéseket, amelyeket egyetlen síkkal választ el a szoba terétõl, és egyben artikulál is a szoba felé. Ha egy mai sorozatgyártott bútor mögé nézünk, a pozdorja, papundekli és csavarok láttán olyan érzésünk támad, mintha díszletfal lenne. A szoba régi teréhez képest majdhogynem kiürült, a terét alakító bútorok a rendezõ sík másik oldalára kerültek, egyfajta tértelenségbe, a kezelõ felületük mögé. A bútorok összképpé váltak, megszûntek kiterjedésükben.

Az installációban a bútorfal idézete a vetített kép kontextusa. Felidézi a nézõben a jól ismert képet: szekrénysor, közepén a tévével. Nem az egész szekrénysor került a kiállító térbe, csak valóságos nyitógombjai szerepelnek, semmi más. A jelentésképzés kézzel fogható, nem csupán ábrázoló. A televízió megjelenítése ellenben metaforikus: a hasonlóságon alapul. A falsíkból kiálló nyitógombok a szekrénysor kezelõ szervei, interfészek. Azt a funkciót töltik be a szekrénysornál, mint a mûsorgombok és a távkapcsoló a televíziónál. A szekrénysorból csak az látható, ami a televízió megjelenítésébõl hiányzik.

A televízió képfajták egész sorát vetíti ki. Egyetlen képfelületen tükrözteti a hagyományos képtípusokat. Nem helyezi egymás mellé a térben, hanem idõben egymás után mutatja a képeket. Az estének elengedhetetlen része a brazil zsáner és a meteorológiai elõrejelzés tájképe. Persze nyilvánvaló, hogy a meteorológiai hírblokk pragmatikus információkat közöl, és nem valamiféle kontemplációs ablak a természetre. A tévétájnak nem szab határt a horizont. A tájkép nagymértékben stilizálódott, térképpé és piktogramokká vált, másfelõl azonban kitágult, hiszen térben és idõben a festõnél messzebbre „láthatunk”. A tájfestészet elengedhetetlen statisztáját is megtaláljuk, a staffázsalak korhû, mediális változatát. A közvetítõ általában egy-egy idõjárás-kisasszony, a férfi nézõk szórakoztatására. Az igazi mediátor azonban a szakma által „felkent”, egyszersmind azt népszerûsítõ meteorológus, aki még az ellenkezõ nemre is képes hatást gyakorolni.

Ne feledjük azonban, hogy Horváth Tibor munkájában nem egy televíziós mûsor felvételét vagy imitációját látjuk. Ellenkezõleg, a tévémûsor a szándékos kihagyás következményeként jelenik meg. A portrénak nincs környezete. Ha nem Aigner Szilárd lenne a képen, az idõjárás-jelentés eszünkbe sem jutna. Személye azonban önmagában elegendõ ahhoz, hogy felidézzen egy mûsortípust. A kiállítóteremben látható kép és a televízióból ismert kép között az egyetlen összefüggés a szereplõ. Aigner Szilárd, legyen bárhol, része a közismert mûsornak. Személye ugyanúgy jeleníti meg az idõjárás-jelentést, mint a nyitógombok a szekrénysort.

A meteorológus staffázsalak, segít a nézõnek belépni a tájképbe, közvetítõ. Elfogadtatja, a nézõre vonatkoztatja a képet. Aigner Szilárd a televízióban képeket magyaráz, mindenkihez szól, mert az idõjárás-jelentést mindenki nézi. Elsõdleges szerepe, hogy az elõrejelzés tényeit a nézõvel elfogadtassa. E célt szolgálja jellegzetes gesztusrendszere, nyelvezete és modora. Ezt a retorikai keretet helyezte át Horváth Tibor mûvészeti kontextusba. Az idõjárás-jelentés a képek kommentálásának széles körû, mindenki által ismert módja. A kiállításmegnyitó legtöbbször szintén képekhez fûzött kommentár, ez esetben a hallgatóság a kiállítás közönsége. Az egyik a populáris kultúrához tartozó, a másik szubkulturális jelenség. A két szokványos tapasztalat egymásra vonatkoztatása mindkettõt különössé teszi.

Aigner Szilárd a kiállítás kommentátora (megnyitója), egyben fõszereplõje is. Szövege rögtönzés. Annak a kifejezhetetlenségérõl beszél, amit meg akarnak mutatni (õ és a mû szerzõje), mintha tisztában lenne az abszurd szituációval, amelybe a róla készült felvétel került. Megállapítja, nem mondható el, amit meg akarnak jeleníteni. Felsorol más médiumokat, mint például a zene, tánc, amelyek talán a nyelvnél alkalmasabbak lennének a kimondhatatlan „dolog” megjelenítésére. Fölrémlik benne egy rémkép az elmondhatatlanság netovábbjaként: „markolóval állatokat tesznek a tûzbe” – valószínûleg, amikor a felvétel készült, ez volt a hírmûsorok legmegrázóbb képsora. Aigner Szilárd helyzete nem megrendítõ, de nincs a kívülálló narrátor pozíciójában sem. Valójában a saját helyzete kimondhatatlan, saját reprezentációját nem tudja megmagyarázni.

Az ellentmondások abból adódnak, ahogyan a videófelvétel az installáció egészébe illeszkedik. Aigner Szilárd beszédhelyzete szerint kívülálló, ám beszéde, a róla készült felvétel a mû része. Nincs külön megnyitó és mû. Amikor a megnyitó beszédrõl a felvétel készült, a megnyitott mû egyik eleme jött létre. Egy olyan modul, amelynek nincs önálló tere. A meteorológiai mûsor ugyanígy készül. A kommentátor nem ugyanabban a térben van a rögzítéskor, mint amit a nézõ lát. A képeket, amelyeket elmagyaráz, utólag teszik mögé. Az installációban használt vetített kép a felidézett tévéképtõl anyagában sem különbözik, mindkettõ ugyanolyan videójelekbõl áll. Mégis különböznek valamiben: a televízióadás képei azonos idõben eltérõ helyeken is nézhetõek, a kiállított munka csak a kiállítótérben látható. A sugárzott kép megfelelõ vevõ-átalakító készülék híján láthatatlan marad ugyan, mégis állandóan, mindenhol körbevesz minket. Egyetlen jelen idõbe helyezi a tér különbözõ pontjait. A kiállítóterem falára vetített kép egyetlen térbeli hely, amelyhez egy ismétlõdõ jelen idõ tartozik. Az idõjárás-jelentést nem ismétlik soha, mert másnapra elavul. A videófelvétel ismétlõdik folyamatosan a kiállított idõtartamban, amelybõl természetesen untig elég egyetlen szekvenciát végignézni. Mégis, a redundancia lényeges része a munkának, mert a felvételt egy ismétlésen alapuló jelenbe helyezi. Az installáció, mint önmaga foglya, önmagát fogja mindörökké megnyitni.

Összegezve az eddig mondottakat, megállapítható, hogy a szekrénysor, a tévékészülék és az idõjárás-jelentés is láthatatlan. Szekrénygombokat, videóképet és egy kommentátort látunk. Részletek, amelyeknek hiányzik eredeti környezete. Az installáció mindhárom elemét ugyanaz a mûvelet hozta létre. A mûvelet a blue-box-eljárást követi. Különválasztja az alakot természetes hátterétõl, és más környezetbe helyezi. Mindhárom esetben más típusú tárgyra vonatkozik e mûvelet. A nyitógombok környezete, a bútorfal – csakúgy, mint a tévékép kerete, a készülék – hiányzik. A kommentátor eredeti közege, a tévéadás sincs jelen. A környezetüktõl megfosztott elemek közeg nélkül kerültek a falra. A nyitógombok a nézõ saját fizikai terében vannak, érintik a falfelületet. Az érintési pontok a képet a fal egész síkjára kiterjesztik. E síkon a vetített videókép jelöli ki a képmezõt. A képmezõben látható képsor a fal síkjára transzponál egy térbeli eseményt. A felvétel jelen idejébe vonja az egész kiállítóteret, amelynek része maga a mû nézõje is, aki éppen a falra szegezi tekintetét. A külön helyekrõl kimontírozott elemek ugyanabba a környezetbe kerültek. Közös nevezõjük a kiállítóterem fala. Horváth Tibor nem magát a látványt mutatja meg, csupán a hozzáférés eszközeit. Nem a nézés tárgyát, csupán módját határozza meg, teszi otthonossá. A munkának nem tárgya, inkább kérdése, hogy a belépés e sivár eszközei a kiállítóterem publikus terébõl kit milyen privát térbe vezetnek. A meteorológiai kitekintés, elõrelátás éppúgy lehetetlen, mint a bepillantás a szekrény belsõ terébe, a személyesség tárgyi világába, a tekintet a fal síkjának ütközik. Amit látunk, nem sok, alig valami. Mindenki számára ugyanolyan dolgok maradéka a kiállítóterem falán, mindenki számára ugyanolyan elérési pontok. És a világ, amit rajtuk keresztül elérhetünk? Vajon lehet-e személyes?

Halász Péter, képzõmûvész, Budapest

Az „Aerob” címû videóinstalláció 2001-ben készült. A fehér falra vetített képet falra szerelt fogantyúk veszik körül. A gombok elhelyezkedése szekrényajtók és fiókok rendszerére enged következtetni. A nézõ képzeletében mindenesetre egy szekrénysor jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a falra vetített videókép a képzeletbeli szekrénysor polcára helyezett televízió képernyõjét imitálja. A felvételen Aigner Szilárd meteorológus látható és hallható. A felvétel idõtartama körülbelül öt perc.

Horváth Tibor régi „rajongója” Aigner Szilárdnak. Néhány éve, amikor az RTL Klub televíziós csatornán is megjelent az új idõjárás-show, a képernyõn még látható volt Aigner Szilárd privát e-mail címe is. A mûvész levelezgetett Aigner úrral, gratulált neki, apró javaslatokkal állt elõ. A tudósból lett közszereplõ pedig, rövid, szikár válaszokban reagált. Horváth Tibor számolt azzal a lehetõséggel, hogy a közismert meteorológus szerepelni fog egyik mûvében. Ez idén tavasszal valósult meg: a mûvészt felkérték egy önálló kiállításra az újra megnyílt Bercsényi Galériában.

Horváth Tibor némi fáradság árán személyesen is kapcsolatba lépett Aigner Szilárddal, aki elvállalta a felkérést. A felvétel a Magyar Képzõmûvészeti Egyetemen készült, a mûvész munkájához az intermédia tanszék infrastruktúráját használta, asszisztenciaként baráti segítségre számíthatott. A szerzõ instruálta szereplõjét, de a szöveget elõre leírt formában nem határozta meg. A mûben elhangzó szöveg improvizáció. A felvétel vágatlanul, szerkesztés nélkül látható.

A mûvet a Bercsényi Galériában mutatták be 2001. március 29-én. Ez a kiállítóhely a nyolcvanas évek elsõ felében fontos szerepet játszott a magyar mûvészeti életben: rendre a hivatalos kultúrpolitika által épp hogy megtûrt kategóriába tartozó mûvészeknek biztosított bemutatkozási lehetõséget. Hogy csak néhányat említsünk, kiállított itt Erdély Miklós, az Indigó csoport vagy a Vetõ–Zuzu páros. E rendezvények tömeges érdeklõdésre számíthattak. A kilencvenes években ez az alternatív kiállítóhely is érdektelenné, tehát szükségtelenné vált – ám úgy tûnik, csak ideiglenesen. A Budapesti Mûszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Szakkollégiuma, amely a galériát mûködteti, újra kedvet kapott kiállítások rendezéséhez. Személyes ismeretség révén kérték fel Kerekes Gábort, a Magyar Képzõmûvészeti Egyetem festõ szakos hallgatóját önálló kiállításra. Késõbb a szakkollégium külsõ tagoknak is felvételt hirdetett. Kerekes Gábor tag lett, és jelenleg – egy építészhallgatóval közösen – õ állítja össze a Bercsényi Galéria programját. Korábban a szakkollégium különített el pályázaton elnyert támogatásokból pénzt a kiállítások rendezésére. Ma már önálló kiállítótérként pályáznak például a Nemzeti Kulturális Alaphoz. A rendelkezésre álló pénzkeret mindössze arra elegendõ, hogy a kiállító mûvészeknek minimális anyagköltséget biztosítsanak. Az egyes bemutatók két hétig tartanak nyitva, de a megnyitó után csak megbeszélés alapján látogathatók.

A Bercsényi Kollégium kiállítóterme a „kötelezõ” Stúdió Galéria kiállítások elõtt nyújt lehetõséget a fiatal mûvészeknek arra, hogy „valódi” közönséggel együtt lássák elkészült mûveiket. Horváth Tibor kiállításának megnyitójára a kiállítóhely méretéhez képest nagyon sok látogató érkezett – elsõsorban mûvésztársak és barátok, talán csak néhányan ismerték ezt a helyet elõzõ fénykorából. A kiállítás gyakorlatilag csak a megnyitón volt látható, ugyanis a videóprojektor bérlése és õrzése hosszabb idõtartamra – anyagi okok miatt – megoldhatatlannak bizonyult.

Petrányi Zsolt, a Mûcsarnok kurátora csupán a mûvésztársak beszámolói alapján ismerhette meg a mûvet. Érdeklõdésének felkeltéséhez azonban ez is elegendõnek bizonyult, hiszen a meteorológust szerepeltetõ mû a Klíma címû kiállítás koncepciójába tán túlontúl is illeszkedett. Petrányi Zsolt döntése nyomán a Fiatal Képzõmûvészek Stúdióját reprezentáló, a Mûcsarnok egész terét megtöltõ három kiállítás egyikén Horváth Tibor személyében egy olyan mûvész és alkotása is helyet kapott, aki az említett egyesületnek még nem tagja. A mû sorsának szempontjából bizonyára nem közömbös, hogy míg a Bercsényi Kollégium kiállítótermének közönsége szûk szakmai és meghatározott életkorú nyilvánosságot jelent, addig a Mûcsarnok a kortárs mûvészet iránt érdeklõdõk legszélesebb körét vonzza. Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy a szóban forgó mûvet az „õsbemutatón” körülbelül ötvenfõs közönség tekintette meg, a Klíma címû kiállítást pedig a Mûcsarnokban pár ezer látogató látta.

Érdekes összehasonlítani a mû eddigi bemutatóit. Az elsõ kiállításon egy téglalap alaprajzú terem rövidebb oldalán gyakorlatilag az egész falat betöltötte a munka. Ez – a mûvész eredeti szándékának megfelelõen – nagymértékben megkönnyítette a „szekrénysor” asszociációját. A szobányi „bútorfal” a Mûcsarnok egyik hatalmas termébe áthelyezve mintha lötyögött volna, nem találta a helyét. Ahhoz, hogy a vetítés fényereje megfelelõ legyen, túl világos volt, ahhoz, hogy a képzeletbeli szekrénysor ne essen szét, túl sötét.

A Mûcsarnok kiállításainak dokumentációját külföldi kurátorok is megismerhetik. A nemzetközi mûvészeti szcéna prominens szereplõi közül néhányan személyesen is látnak itt egy-egy kiállítást. Arról, hogy az „Aerob” címû mûvet vagy szerzõjének más alkotásait hol láthatjuk viszont, egyelõre semmit sem tudunk.

Vendemiaire, mûvészeti tanácsadó iroda, Budapest

Kontextus

A blue box elé állított sztár-meteorológusnak a „mûvészetrõl általában” szóló gondolatai és beszéde – jól ismert gesztusaitól és kisebb-nagyobb hatásszünetektõl kísérve – ismételten csupán szép példája maradna a közhelyes zsonglõrködésnek, ha ez a kiindulópont – és vele a történet – közben más irányt nem venne. Aigner Szilárd – valamennyire „felkészítve” a mûvész által, szokásos gesztusrendszerét és hanghordozását megõrizve, de az identitását erõsítõ frontátvonulások kiiktatásával – egy tõle idegen témáról kényszerül beszélni, a megszokott nagy nyilvánosság helyett egy ismeretlen kicsinek. Hiába a harmincévnyi közszereplés, a Magyarországon mindenki számára ismerõs tévésztárról a majdnem mindenki számára ismerõs Réka szekrénysor ajtókilincseinek koordinátarendszerébe komponált projekción „kiderül”, hogy nehezen kommunikál, és valójában gyerekkora óta a láthatatlanság ígérkezik számára egyedüli megoldásnak a konfliktusok és nehézségek elkerüléséhez. Talán elmondható, hogy Aignerrõl – adottságainak és képességeinek töredékeibõl, a szokatlan helyzet által teremtett összefüggésrendszerben – összeáll egy portré. De a személyesség relatív, részben a közvetítettség, részben Aigner médiaszemélyiségébõl következõ reflektáltsága miatt. Ennek a felemás „megnyitós-megnyílós” helyzetnek a filterén átszûrõdõ magánemberbõl marad a specializációját vesztett, felcserélhetõ szituációkban mûködõ tévéguru. A látszatvalós kapcsolatot és artikulációs lehetõséget teremtõ szerep, a megszólítottak intimebb jelenlétét igénylõ, kommunikációjuk kölcsönösségét feltételezõ, mégis önmagába visszatérõ monológüzenet kettõs jellegétõl válik emblematikussá a kapott portré.

Aigner helyzete nagy vonalakban hasonlít Christian Jankowski Telemistica címû videójában, a helyi olasz televízió élõ adásában megkérdezett asztrológusaiéhoz. A válságba kerülõ Jankowski velencei hotelszobájából öt különbözõ, praktikus kérdést tett fel új projektjével kapcsolatban az öt kiválasztott, népszerû jövendõmondónak.

Miközben a megkérdezett asztrológusok biztosítják Jankowskit a tervezett mû elkészültérõl és karrierjének sikerességérõl, a meglehetõsen semmitmondó válaszokat, rutinbölcsességeket tartalmazó, közhelyes párbeszédbõl összeáll a nagyreményû fiatal kortárs mûvész portréja és a kortárs mûvészeti intézmény- és hierarchiarendszerben való érvényesülés kiskátéja. A folyamat dokumentációja maga a pozitív próféciákat beteljesítõ mû, amely – a felületes általánosságok és definíciók szintjén – megtévesztõen szórakoztató módon kommunikálja a mûvészeti intézményrendszerben való mûködésben és gondolkodásban rejlõ alapvetõ abszurditásokat, a különbözõ szociális és kulturális kontextusok közötti átmenet illúzióját.

Páldi Lívia, független kurátor, Ljubljana

A mondanivalót – amit mostanában, és talán még száz év múlva is lehet majd látni, hogy markolóval állatokat tesznek a tûzbe – nem lehet elmondani, csak beszélni lehet róla. Mégis úgy gondolom, hogy van önök között, aki érzi – ha nem is érti –, hogy mit akarok mondani.

Gyerekkoromban, láthatatlan szerettem volna lenni, aki képes kikapcsolni a láthatóságát. Csavarogtam volna az utcán, nézegettem volna az embereket, szeretek belebámulni az emberek képébe, de akkor sem és az óta sem szeretek beszélgetni velük. Nem tudok ugyanis, nincs meg az a képességem, hogy jól kifejezzem magam. Tudom, hogy ez egy nagyon nagy ellentmondás, mert olyan munkám van, amihez hozzá tartozik valamilyen mértékû kifejezõkészség. Hát igen! Sokan vagyunk, akik olyasmit kénytelenek csinálni, olyasmit csinálnak, amit nem tudnak igazán jól. Én mindenesetre nagyon igyekszem – most már majdnem harminc éve –, hogy a szakmában megtaláljam a kifejezõeszközt. Hogy minél többen tudják a várható idõjárásról, amit én aznap tudok. Hogy pontosan, jó közelítéssel ugyan azt tudják, amit én tudok. Nem megy, illetve valamilyen sikerrel persze megy. Magam is gondolok arra, hogyha másokhoz hasonlítom az én kifejezõkészségemet, akkor esetleg... De az is kevés. Az is kevés.

Tehát itt vagyunk egy kiállításon, egy mûtárgyat látunk, amit tulajdonképpen nem is látunk, csak jelzései vannak, és beszél egy fickó... Lehet, hogy mégis inkább zenélni kellett volna? Mindenesetre, becsületszavamra, derûs napot kívánok!”

Aigner Szilárd, in: Horváth Tibor: Aerob