A.M.: Elsõsorban Mándy Stefánia közvetítésével, aki rokonom volt, és akinek nagyon sokat köszönhetek. Maga köré gyûjtött nyolc-tíz gimnazista fiatalt, egyebek közt engem és néhány barátomat, akiknek több éven keresztül a lakásán mûvészettörténeti kurzusokat tartott, fõképpen az akkori kortárs mûvészetrõl. Mándy Stefánia nagyon közeli kapcsolatban volt Vajda Lajossal (aki a mi idõnkben màr nem élt), Vajda Júliával, Bálint Endrével, Anna Margittal és Korniss Dezsõvel. Õ – elsõként – már akkor egy nagy Vajda-tanulmány megírásának a gondolatával foglalkozott. Könyvét Vajdáról mûvészetpolitikai okoknál fogva csak sokkal késõbb írhatta meg, és azt csak 1983-ban adtàk ki. Az õ kezdeményezésére és közbenjárásával látogattunk el az említett festõk mûtermébe, és így közvetlen kapcsolatot találtunk velük és képeikkel. Nem tartoztam az Európai Iskolához – fiatal koromnál fogva ez föl sem merült – de a mûteremlátogatások megmutatták számunkra, hogy az Európai Iskola mennyire sokrétû volt.

Cs.J.: Rozsda Endre többször is elmesélte nekem azt az élményét, amikor lakásán „megjelent Budapest két legszebb lánya, Ország Lili és Márkus Anna”. Te hogyan emlékszel vissza a Rozsda Endrével történt elsõ találkozásra?

A.M.: Látogatásunk elõre meg volt beszélve, de amikor becsengettünk hozzá, Barta Lajos nyitott ajtót. Barta, akit akkor láttam elõször, megjelenésében, kis termetével, nagyon meglepõ volt. Kedvesen elmagyarázta, hogy Endre ugyan otthon van, de gyorsan meg kell ebédelnie, mert kihûl a spenót. Mi ott álltunk, Endre leült ebédelni, Lali pedig eléje tartott egy nyitott újságot, hogy ne minket nézzen, hanem a spenótot. Evés után aztán megmutatta nekünk a dolgait. Így kezdõdött a barátságunk. Kétség kívül õ volt a legfestõibb szürrealista. A többiek, mint például Bálint és Korniss, síkban festettek. Endre volt az egyetlen, aki megtartotta festék- és ecsetkezelésében a posztimpresszionista festésmódot, és ennek megfelelõen teljesen mások voltak a képei. Akkoriban nem láttam õt gyakran, emlékezetem szerint nem tartozott szorosan az Európai Iskola baráti köréhez.

Cs.J.: Nem volt-e az Európai Iskola bizonyos értelemben kirekesztõ? Nem hatott-e bénítólag azokra, akik nem voltak elég magabiztosak, akik nem bíztak annyira saját tehetségükben?

A.M.: Nem hiszem. Azt viszont tudom, hogy a fiatalok egy részének valami egészen újat jelentett. Kaput nyitott, megmutatta, hogy nem csak a Bernáth Aurél vagy Szõnyi-féle festészet létezik, hanem valami más is, ami addig nálunk még nem volt, de nyugaton már hosszú múltra tekintett vissza. Ezt én eleve így láttam, de most, visszamenõleg, nehéz felmérnem az Európai Iskola „felforgató” erejét az akkori magyar mûvészeti világban. Az Európai Iskola egyébként nem volt zárt, homogén társaság. Ahogy én ezt akkor láttam, nagyon sok egyéni ellentét is volt a mûvészek között. Egy-két mûvész hasonló kérdésekkel foglalkozott, míg mások teljesen más utakon jártak. Azt hiszem, hogy ha továbbra is együtt maradhattak volna, elõbb-utóbb akkor is szétváltak volna.

Cs.J.: Mennyiben változott festészeted Párizsban, miben jelentett újat Párizs ?

A.M.: Tökéletesen újat jelentett. A nagy felfedezés az volt, hogy eredetiben láthattam jelentõs festményeket, amire azelõtt sohasem volt lehetõségem. Mindent csak könyvbõl ismertünk, többnyire fekete-fehér reprodukcióból, elvétve volt csak egy-egy színes. Az eredetiek valódi méreteirõl sem volt fogalmunk. Emlékszem, hogy akkoriban egyetlen Picasso-könyv vándorolt kézrõl kézre, amiben már benne volt a Dora Maar-korszak is. Párizsban szinte csodának tûnt, hogy az ember mindezt eredetiben láthatta.

Cs.J.: Nem érezted úgy, hogy mindent újra kell kezdeni?

A.M.: Valóban mindent újra kellett kezdenem, minden addigi munkám aktualitását vesztette, folytatni nem tudtam. Egy ilyen alapvetõ környezetváltozás mindent felforgat. Mielõtt Párizsba jöttem, hosszabb idõt töltöttem Saarbrückenben, ahol reggeltõl estig rajzoltam. Hosszú évekig nem láttam ezeket a rajzaimat, de nemrégiben kezembe kerültek. Meglepõdve láttam, hogy nagyon precízen megrajzolt, különálló figurális elemek voltak egy lapon, minden látható összefüggés vagy kapcsolat nélkül. Van ezekben a rajzokban valami fenyegetõ. Most úgy gondolom, hogy akkor az addigi referenciarendszerem veszett el, innen ered az elemek egymáshoz nem-tartozása. Kiléptem valahonnan, de még nem érkeztem meg sehova. Ezek mindazt tükrözték, amit a gyökeres környezetváltozás jelentett. A múlt elveszítette realitását, ami nagyon különös állapot volt, de ez az állapot egyben nagy befogadóképességet is teremtett.

Anna Mark Aquatinta, 1995 11, 8×11, 8 cm fotó: Jean Louis Losi	Anna Mark Aquatinta, 1988 19, 6×14, 5 cm fotó: Jean Louis Losi

Cs.J.: Amikor 1959-ben Párizsba költöztél, visszatértél a festéshez?

A.M.: Nem azonnal, hosszú ideig csak rajzoltam. Nem tudtam elkezdeni festeni. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy az elején nem volt hol festenem. Azután 1959-ben elkészült az elsõ olajképem. Emlékszem, tökéletesen álomszerû volt, bizonyos értelemben szürrealista, de egészen más, mint amit Magyarországon festettem, és teljesen más, mint ahogy azután dolgoztam. Valaki, talán Bálint, tanácsolta, hogy adjam be egy szalonra, de ehhez be kellett kereteztetni. A keretezõ megkérdezte, hogy sok ilyen képem van-e, mert van egy galériája, ahol szívesen rendezne belõlük kiállítást. Soha nem mentem hozzá vissza, mert csak ez az egyetlen képem volt, de a meghívás nagyon fellelkesített. Festészetem, még ugyan egy ideig megõrizve egy fajta figurációt, de kezdett egyre inkább non-figuratívá válni. A szürrealizmus, alapvetõ szellemi problematikájával együtt, megszûnt érdekelni, kiment alóla az otthoni kafkai világ. Elkezdtem rendkívül vékonyan, lazúrosan festeni, úgy, ahogy a reneszánszban festettek: fehérrel festettem alá, ami a képnek mélyrõl jövõ fényt adott; bizonyos részek meg voltak világítva, de nem látszott, hogy honnan. Ebbõl az egész korszakból semmim sem maradt, mert volt egy kiállításom Amerikában, Buffalóban, ahol minden ott maradt, mert valamennyi képemet eladták. Ez a periódus elég sokáig tartott. Azután jött egy nagy változás. Elkezdtem nagyon vastagon festeni, de csak azokra a formákra raktam sok festéket, amik a kép struktúráját adták. Ez sem elégített ki, és lassan rájöttem, hogy azt szerettem volna elérni, hogy a formák kiemelkedjenek és vetett árnyékuk legyen. Reliefeket akartam.

Cs.J.: Ez mikor történt, körülbelül melyik évben?

A.M.: A hetvenes évek elején. Tulajdonképpen a két legelsõ ily módon festett nagy képem (ahhoz képest nagyok, amiket elõtte készítettem), már valóban alapvetõ változást jelentett. Annak ellenére, hogy még olajjal festett képek voltak, csírájában már bennük volt az, ami jelenleg érdekel.

Cs.J.: Miért szakítottál az olajjal?

A.M.: Úgy éreztem, hogy a képeimet nem megfesteni, hanem megjeleníteni, megépíteni szeretném. Ehhez olyan anyag kellett, aminek textúrája van. Kísérleteztem sok mindennel, megpróbáltam kész anyagokat is találni, és végül Londonban a „Windsor and Newton” nevû mûvészeti szaküzletben ráakadtam egy porra, amit kifejezetten reliefekhez használtak. Meleg vízben kellett feloldani, és vászonra is ragadt. Pontosan az volt, amit akartam. Nagyon boldog voltam vele, míg egy szép napon meghalt, aki gyártotta, és a titkát magával vitte a sírba. Elölrõl kezdhettem az egészet, és akkor megfogadtam, hogy készen vett anyaghoz többé nem nyúlok. Hosszas kísérletezés után jutottam el ahhoz a keverékhez, amit azóta is használok. Ezt azonban vászonra nem lehet alkalmazni, így farostlemezre dolgozom.

Cs.J.: Elárulod hogy mi az összetétele ennek az anyagnak?

A.M.: Márványpor, homok, mûgyanta és színezõanyagok.

Cs.J.: Meglehetõsen korán megjelent munkáidban a monokróm, elõször a piros. A piros korszakodban már felhasználtad ezt az anyagot?

A.M.: Nem, bár arra az idõre esett, amikor ezt az anyagot sikerült kidolgoznom. A reliefek mellett ugyanis papírra is dolgoztam és dolgozom most is. A piros papír-periódus legalább három-négy évig tartott. Monotípiát készítettem, arra festettem kadmium-vörös olajfestékkel, és rajzoltam is rá. Ezután elkezdtem fekete gouache-sal is dolgozni, bár akkor még nem szitanyomatra, hanem egyenesen a papírra. Egy ismert mûvészettörténész, Dora Vallier látta ezeket a munkáimat és azt ajánlotta, hogy mutassam meg õket a Galerie La Roue tulajdonosának, Guy Resse-nek. Resse egyedülálló figura volt a galériák történetében. Hallatlanul csendes, szerény ember volt, aki csodálatosan értett a képekhez, csalhatatlan szeme volt. Õ maga keramikusnak indult, de abbahagyta, mert úgy találta, hogy nincs hozzá igazán tehetsége. Akkor határozta el, hogy galériát nyit, és azt a fazekaskorongról nevezte el La Roue-nak (keréknek). Csak a késõbbiekben vettem észre, hogy hátul, egy kis kamrában kollázsokat készít, méghozzá nagyon szépeket. Cseréltünk, úgyhogy nekem is van belõlük kettõ, egyébként minden kiállító mûvésze cserélt vele.

Cs.J.: 1974-ben került sor a Galerie de la Roue-ban rendezett kiállításodra. Volt valami visszhangja?

A.M.: Akkor még volt kritika egyéni kiállításokról, így az enyémrõl is megjelent néhány. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: a Le Monde-ban, a Le Figaro-ban és a Quotidien de Paris-ban. A Le Monde kritikusa, Jean-Marie Dunoyer, heti krónikájában az én kiállításomat tartotta a legjelentékenyebbnek. Ez persze nagy öröm volt. A galériában egyébként sok, számomra akkor ismeretlen festõvel találkoztam, és csak késõbb láttam, hogy ki mindenki kezdte pályafutását a La Roue-ban.

Cs.J.: Tudnál néhány nevet említeni?

A.M.: Például Jean Leppien, Bauhaus-tanítvány, akivel azután nagyon összebarátkoztam, azután James Bishop, aki egyike a legjobb ma élõ festõknek, Pierre Tal-Coat, Szenes Árpád, Sugai, Corneille, Aurélie Nemours, Karskaya, Marcelle Cahn, Nalard, Christian Gardaire. Guy Resse nyitott, széles látókörû ember volt, és habozás nélkül elfogadott olyanokat is, akik teljesen ismeretlenek voltak. Nem meggazdagodni akart, hanem volt benne valami alázat a jó mûvészet és a mûvészek iránt. A következõ évben egy ismerõsöm szólt, hogy a Flammarion könyvkiadó tulajdonosának felesége galériát nyit és fiatal mûvészeket keres. Guy Resse beleegyezésével – azzal, hogy nála majd továbbra is kiállíthatok – elfogadtam egy kiállítást. Sajnos Resse, aki súlyosan depressziós volt, a kiállításom ideje alatt öngyilkos lett. Mindenkit nagyon megrázott a halála, pótolhatatlan hiányt éreztünk.

Cs.J.: Nem vette el a kedvedet a munkától, hogy galéria nélkül maradtál?

A.M.: Egyáltalán nem, csak egy fordulóponthoz érkeztem. Mint ahogy a lezárult kiállítások után is történni szokott, helyet kellett adni valami újnak, amit meg kellett találni, és ehhez idõ kellett. Nekilendültem a munkának és több éven át dolgoztam, amíg sikerült elérnem valahova, ami pontos megfogalmazása volt annak, amit akartam. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy arra a fajta munkára, amit csinálok, nem fogok galériát találni. Nem tartoztam semmiféle irányhoz, de ezt természetesen vállalni kellett.

Anna Mark Cím nélkül, 1995 relief, 35×35 cm fotó: Jean Louis Losi

Cs.J.: Mégis sikerült galériát találnod, mégpedig a kilencvenes években nem is akármilyent! Hogyan kerültél kapcsolatba a Clivages galériával?

A.M.: Hannoverben Margescu Marika galériájához tartoztam. Egyik évben a SAGA-n (Salon des Arts Graphiques et Appliqués) a Margescu-galéria bemutatta metszeteimet és egy kis könyvemet, Hérakleitosz-töredékeibõl, hat eredeti akvarellel. Ezek feltûntek a Clivages galéria vezetõjének, Jean-Pascal Léger-nek, aki különösen a rajzok és a metszetek iránt érdeklõdött, és a következõ SAGA-n már kiállította a metszeteimet. Az már hosszabb ideig tartott, amíg a reliefjeim világába is be tudott lépni, mert az õ érdeklõdése teljesen más irányú volt. Késõbb elmesélte, hogy amikor az elsõ egyéni kiállításomon felakasztotta a képeimet a galériájában, akkor fedezte fel, hogy ez egy önálló világ, és az volt az érzése, hogy akkor látta meg elõször a saját galériáját is. Nyolc évig dolgoztunk együtt. 1998-ban sajnos õt is utolérte a gazdasági krízis, és kénytelen volt bezárni a galériát. De azóta is nagyon jó barátságban vagyok vele, most például a liège-i kiállítást õ és a jelenlegi galériásom nyitotta meg. Amikor bekerültem a Clivages-ba, nagyon örültem, mert egy olyan galériához tartozhattam, ami bizonyos tekintetben szellemi mûhely volt. Jean-Pascal Léger még egyetemista korában egy irodalmi folyóiratot és kiadót alapított, Clivages névvel. Felfedezett és kiadott írókat és költõket, kiadott egy kétnyelvû Paul Celan-kötetet is. Ismert festõkkel és költõkkel készített mûvészkönyveket. Többek között Celan feleségének, Gisèle Lestrange-nak a metszeteibõl is megjelentetett egy könyvet. A galériában a kiállítások mellett idõnként felolvasó- és zenei esteket is rendezett. Minden kiállításra kiadott egy olcsó, egyszerû eszközökkel készült „bulletin”-t, közlönyt a festõk által vagy festõkrõl írt szöveggel, néhány reprodukcióval, amit a látogatók magukkal vihettek. Ezzel minket is foglalkoztatott, mert emlékszem például, hogy az egyik közlöny a rajzról szólt, és mindnyájunknak írnia kellett valamit a rajzról, ami nem is olyan egyszerû dolog. Nagyon jó volt a galéria légköre, egyfajta szellemi centrumként vált ismertté.

Cs.J.: Ahogyan az imént említetted, nagyon nehéz szavakban megfogalmazni azt, amit a mûvész a vásznon vagy a papíron meg akar valósítani. Mégis, arra kérlek, beszélj arról, mit jelent számodra a hely és az idõ, amelyek munkáidnak fontos elemei ?

A.M.: Kezdjük a hellyel. A hely a tér egyfajta megfogalmazásából ered, a külsõ és belsõ tér összefonódása hozza létre. Az alapvetõ térélmény a görög szigetek ért: fehérre meszelt falak, fehér házak fehér udvarokkal, fehér lépcsõkkel, átjárókkal, ahol a „kint” és a „bent” fogalma érvényét veszíti. A hely nagyon fontos számomra. Munkám építészeti jellegû. Egy ideig gyakran szerepeltek ajtó-, ablakszerû formaelemek, amiknek asszociatív tartalma is lehetett. Már ebbõl is látszik, hogy kötõdöm – a fõleg régi – házakhoz és városokhoz. Valamikor régész is szerettem volna lenni. Van az idõnek egy számomra megfogalmazhatatlan vetülete, ami akkor érinti meg az embert, amikor például egy több ezer éves ciprusi temetõvárosban járkál, vagy egy több ezer éves falu „alaprajzában” nézi, hogy milyen lehetett, amikor az alapokon még ott voltak a falak.

Cs.J.: Képeid elsõ látásra szigorúan geometrikus szerkesztésûnek tûnnek, de hamar rájön az ember, hogy mindig van bennük valami, ami feloldja ezt a szigort, megtöri a szabályt. Kompozícióid soha sem zártak, mindig van egy nyitott kapu, amin be lehet lépni, ahonnan el lehet indulni.

A.M.: Igen. Úgy is mondhatnám, hogy a képeim mindig konstruáltak, megépítettek. Majdnem geometrikusak, de szerkesztésükben mindig van egy eltérés: a kompozícióban a „logikus” geometrikus befejezés helyett egy „személyes” fordulat van, aminek a klasszikusan geometrikus képekben nem volna helye. Már az a tény, hogy helyrõl van szó, szubjektív tartalmat visz a képbe, ami egy szigorúan geometrikus rendszerben nem történhet meg.

Cs.J.: Az árnyék az idõ kifejezésének egy formája. Ezért van olyan nagy jelentõsége munkáidban?

A.M.: Reliefjeimen az árnyék valóban jelzi az idõt. Izgalmas számomra, hogy az árnyék mozgása hogyan alakítja és változtatja a felületet. A sötét árnyék a fehér reliefre rajzol és a surló fényben, este felé, még az anyag szemcséinek is van árnyéka. Amikor munka közben felnézek, a falhoz támasztott reliefeken ezek az árnyékok mutatják az idõt, mint egy napóra. Ha megnézed a rajzaimat és a reliefeket, akkor láthatod, hogy szoros összefüggés van köztük, mert az árnyék tulajdonképpen a rajzok vonalainak szerepét töltik be. Az árnyéknak számomra mindig volt érzelmi értéke is. Ahogy említettem, azért kezdtem anyaggal dolgozni, hogy az árnyék megjelenjék a munkáimban: úgy éreztem, hogy így életre kelnek a reliefek.

Cs.J.: Október elején nyílt meg Liège-ben egy fontos kiállításod.

A.M.: Ez egy húsz évre visszatekintõ grafikai kiállítás a liège-i múzeumban, amely körülbelül nyolcvan gouache-t, negyven rajzot, metszeteket, három rajzkönyvet mutat be, és bibliofil könyveim is ki vannak állítva. A kiállítás a fekete sorozattal kezdõdik, azt követi a fehér krétarajz-széria, ami szintén monokróm, majd az utolsó négy-öt év munkáival zárul, amelyek enyhén és óvatosan, de egyre inkább kezdenek színesedni. Szerepel azért két nagy fehér reliefem is, hogy a munkámnak ezt az oldalát is megmutassa.

Cs.J.: Milyen könyveket készítettél az elmúlt években és mi az említett rajzkönyvek sajátossága?

A.M.: A kiállításon szereplõ egyik, tíz szitanyomatot tartalmazó könyvet Bartók születésének 100. évfordulójára csináltam, Hommage Bartók III. Zongoraversenyének címmel. Margescu Marika kiadásában 1984-ben Hérakleitosz Töredékeihez készült hat akvarellem, negyvenöt példányban. Ugyancsak kis példányszámban, Genezis címmel szitanyomással készült egy könyvem, ami egy Major Kamillal és Székely Verával rendezett közös kiállítás alkalmával jelent meg. Az utolsó album az elmúlt nyáron született. Antoine Graziani költõ öt verset írt az én öt gouache-omhoz. Ezeknek a gouache-oknak az alapján készített metszetek és a versek szerepelnek a harminc példányban kiadott könyvben. Ami a rajzkönyveimet illeti, ezek egyáltalán nem vázlatfüzetek. Hosszú éveken keresztül azzal zártam a napot, hogy egy rajzkönyvbe vékony tustollal rajzoltam két-három, néha négy lapot. A szabály az volt, hogyha elrontottam valamit, akkor is addig kellett dolgozni rajta, amíg valahogy helyre nem hoztam, nem volt szabad kitépni. Ami számomra késõbb érdekes lett ezekben a rajzokban, az az, hogy úgy következnek egymásból, mint a gondolatfüzérek. Huszonhat ilyen könyvem van, ebbõl az egyik a Budapesti Szépmûvészeti Múzeumba került.

Cs.J.: Milyen további terveid vannak, van-e valami konkrét elképzelésed, amit eddig nem sikerült megvalósítanod?

A.M.: Már jó néhány éve foglalkoztat a gondolat, hogy készítsek egy könyvet – egyetlen példányban – az Idõrõl. Ehhez a szövegek már megvannak, a Prédikátor könyvébõl, Szent Ágostontól, Pascaltól és Bergsontól veszem az idézeteket. Még nem tudom, hogy rajzokat készítek-e vagy kollázsból indulok-e ki, de az mindenesetre biztos, hogy nem sokszorosított grafikával fogok dolgozni, és hogy a szövegeket kézzel fogom írni. Ez azonban olyan komoly elmélyültséget igénylõ munka, ami azt kívánja, hogy kizárólag ezzel foglalkozzak, de ezt csak akkor tudnám megoldani, ha nem lenne konkrét kiállítási terv a közeli vagy kicsit távolabbi jövõben.