A kiállítás építészirodái elsõ pillantásra a modern mozgalom építészetének hagyományait elevenítik föl. Ezt a benyomást erõsítik a 30-as évek építészeti fotóira jellemzõ sivár és a valóságot szerfölött gondosan átértékelõ felvételek – míg csak a számítógépen futtatott videók vissza nem térítenek az épületek igazi léptékébe és környezetébe. Az üvegdobozba zárt nappali szobán túl feltûnik a szomszéd kerítése és a napfényben csillanó fémdoboz-tornacsarnok körül az ipartelep barna-szürke barakkjai, raktárai. Az alapelv a transzparencia, közösségi és magánterekben egyaránt. Így a sportpálya lelátójának javarészt üvegbõl készült szerkezetén átsejlik – talán nem csak a tervezõknek – a távoli hegy látképe (Kaufmann 96).

Rainer Köberl Halotech Bozen • fotó: Günter Wett	lichtbau.wagner Iroda • fotó: Margherita Spiluttini

Zöld utat kap az ökológia is. Az épület a természet „átjáróháza”, nem a tájhoz illeszkedik, hanem azt kimetszve, felmetszve falazzák körül a terét. Pichlerék a helyszínen kitermelt földet nem hordják el másfelé, hanem az épületre merõleges, a parkolót elválasztó rézsûkben halmozzák föl. E „természetes” rámpákból hídszerûen emelkedik ki a biotermékeket forgalmazó cég amúgy négyzetes alaprajzú, lapos tetejû háza (Pichler & Traupmann). Míg az efféle ökologikus megoldáson a regionális energiatermelést szélerõmûvekkel biztosító osztrák falvak lakosai és építõi bizonyára mosolyognának, valamennyien sajnálhatjuk, hogy nem valósulhatott meg az épülethez tervezett mesterséges biotóp.

A vorarlbergi iskola képviselõjének modulrendszerû épületei valószínûleg nem csak a keletebbre fekvõ lakótelepek, de a menedzserkuckók tervezõinek szívét is megdobogtatják. A fából készült lakószelencék egyazon stílusban, ám számtalan variációban rakhatók össze, és még hordozhatók is (Kaufmann 96). A Su-si elõregyártott 36 négyzetméteres lakóegység, mely akár kamionra is rakható, tehát megfelel az egyre nagyobb alkalmazkodóképességet elváró társadalomnak: költözhetünk, „és legalább a saját falainktól nem kell megválnunk”. Kisöccse Fred, 16 négyzetméteres, de gyufaskatulyaként nagyobbra széthúzható.

Pichler & Traupmann Glaserei Ebner • fotó: Paul Ott

A flexibilisnek vélt közönség idõvel a nagyvárosban is találhat a fenti elvekhez igazodó bérleményt. A jó félévszázados polgári reprezentatív lakás – sarkosan elkülönített kiszolgáló tereivel – „már meglehetõsen avítt”. A 90-es évek lakóterét számítógépnyelven fogalmazzák át: hardver a minimális tartószerkezet, megint csak modulrendszerû konyhával, fürdõvel, szoftver a pulzáló tér, filterekkel és pufferzónákkal. Az alaprajz nem pusztán a már megszokott fa vagy üveg tolófalak, paravánok vagy a könnyen áthelyezhetõ gipszkarton segítségével variálható. Számottevõ újítás a kétlakásonként kialakított közös és köztes tér. Elõbbi lehet a „szomszédolás” színtere, de elhelyezhetõk itt a nagy fehér (újabban színes) háztartási masinák is. A köztes tér az alaprajz bõvítését teszi lehetõvé – az igényektõl, szociális helyzettõl (otthoni munkahely, család stb.) függõen – idõszakosan hol az egyik, hol a másik lakáshoz csatolható. Mindezeken felül üvegtetõk, napkollektorok segítik az energiatakarékos használatot. A lakásépítésben még tabuként elutasított szemlélet egyetlen megvalósult példája egy bécsi tetõtér-beépítés. Irodaépületeknél az ingatlanbefektetõk már inkább hajlamosak elfogadni (lichtblau.wagner).

Marte Marte Marte ház • fotó: Albrecht Immanuel Schnabel

Az építési gyakorlat néhány mozzanatára nem csak a kiállítás katalógusából, hanem a záróeseményként elhangzó elõadásokon is fény derült. A távoli Vorarlbergben ez valamelyest eltér a nálunk megszokottól. A lakosság számához képest rendkívül sok az építésziroda, minden közösségi vagy ipari épületre pályázatot írnak ki. A tervezõk gond nélkül mûködnek együtt a mérnökökkel és kézmûvesekkel, jelen esetben régi, neves asztalos-dinasztiákkal. A grazi Splitterwerk mégsem átallja kétségbe vonni a jól bevált eljárást. Indultak tehát a város fõterére kiírt pályázaton, és ahelyett, hogy a lámpákkal és bódékkal szöszmötöltek volna, inkább begyûjtötték a városlakók javaslatait. Az ezek nyomán készült képes levelezõlapokat, a kérdõívekkel és más városi segédletekkel együtt (mint a Stadtgrün nevû, zöld levelekkel teli csomag) egy mozgó árus tálcájára elrendezték. Az árust – a csoport egy „tûzoltóruhába” bújtatott, igazán felismerhetetlen tagját – tálcástul, szépen bedobozolva, elõírásszerûen postázták a bírálóbizottság elé, ahol azután díjat is nyert.