Ha figyelmesen szemügyre vesszük a hip-hopot koreográfiáiban meghatározó elemként szerepeltetõ társulatok prospektusait, kiadványait, észre kell vennünk, hogy azokban újra és újra szó esik az elõítéletek lebontásáról, a szereotípiák elleni harcról. A francia társulat vezetõje, Mourand Marzouki így vall errõl: „Mûsorunkban egyszerre szerettünk volna élni a tánc és a zene adta lehetõségekkel, megpróbáltuk humorral feloldani azt, ami kibékíthetetlenül ellentétesnek tûnik, vagyis olyan zenei teret létrehozni, amely számunkra is idegen. A játékszabályok felrúgása és saját hip-hop felfogásunk megkérdõjelezése – körülbelül így tudnám jellemezni legújabb darabunkat, a Récitalt.” Marzoukiéknak nincsen könnyû dolguk, bár ezt ilyen differenciáltan nem lehet kijelenteni. A hip-hop stílus számos, gazdag moderntánc-kultúrával rendelkezõ országban már megtalálta helyét. Az utcatáncosok sokasága került társulatokba, magával hozva, megõrizve, továbbadva sajátos mozgásvilágát. A balettrudat-próbarendet sosem látott, „vad” fiúk és lányok szervülése a technikás együttesek képzett tagságába gyakran sokkal gyorsabban és sokkal gyümölcsözõbben ment végbe, mint az korábban gondolható volt.

A természetébõl adódóan integratív modern tánc számtalan, színpadra sosem kerülõ irányzat vagy más elõadómûvészeti ág mûvelõit hívta soraiba: ez a nézõtérrõl vérfrissítésnek tûnhet, és valószínûleg a legteljesebb joggal. E találkozások során a két oldal mezõnye az újdonság varázsa által megbabonázottan csodálkozott rá a másik tudására, formanyelvére, illetve a mindezek nyújtotta feltáruló lehetõségekre. A legklasszikusabb felállás az utcatáncok esetében azonban az azonos irányzatot mûvelõ táncosok együtt maradása, illetve társulattá szervezõdése, majd elmozdulása a „magas” mûvészet felé. A hip-hop alapvetõen technikás tánc, ám nem a rendszerben gondolkodó modern tánc értelmezése szerint. A hip-hop nem helyez hangsúlyt érzelmi állapotok kifejezésére, nem komponál tudatosan, hanem az Amerikában jobbára afro-amerikai, Európában pedig a Maghreb-országokból (akárcsak vendégeink esetében) érkezett fiatalok által hagyományaikból, a mindennapjaikból ellesett mozgásanyagát variálja, modern törzsi táncként. Egyaránt tánc- és zenei irányzat lévén könnyen önmagába záródik: meghatározott hanganyaggal, „jelmeztárral”, gesztusrendszerrel dolgozik. Megvannak a maga globális zenei és lokális táncosi ikonjai, mesterfogásai, értékrendje. Alapvetõen egyfajta modern revü, látványelvû, ám rendkívül jól formázható, alakítható anyag. Önmagában természetesen még nem igazi táncszínház, hiszen koreográfusai legfeljebb ötletemberek, színpada legfeljebb közösségi ház, de inkább valamilyen közterület, jelmeztervezõi a mûfaj utánzandó sztárjai. Amitõl erõs, az az, hogy kortalanná teszi eszmeisége. Toleráns, befogadó, színes identitással rendelkezik. A multikulturalitás a táptalaja. Progresszív, mert alulról jön és ezt sosem felejti el, törjön bármilyen magasra is.

	Compagnie Käfig Récital • fotó: Szabó Benke Róbert

A Käfig elõadása szinte kizárólag hip-hop elemekbõl építkezik, nem vegyül tehát. Nem von be kortárs táncost, más irányzatok mozgás-eszköztárából sem ollóz. Tálalása, szcenikája teszi kortárs tánccá. De leginkább a mûfajtól meglehetõsen idegen dramaturgia, a rendszerbe szervezés. Ennek köszönhetõen jelenetsorok, logikus, vagy szürreális észjárás szülte folyamatok láthatóak színpadukon. A hip-hop mint színpadi tánc-problematika bõséges körüljárását leginkább az tette indokolttá a korábbiakban, hogy Marzouki és csapata ugyanezt tette a Récitalban. Ne gondoljunk itt önmarcangoló analízisre, gesztusokká formált identitásválságra. Ha ilyesmire hajlamuk is volt, már messze túl vannak rajta. A Récital, azaz a Hangverseny alig egyórás, laza füzére jókedvvel, sziporkázva idézi a színre a keresgélés hangulatát. A hat táncos az elõadás kezdetén apró fémeszközt hajtogat szét: hat darab, egészen kicsire összecsukható kottaállványt épít két, a színpad közepétõl a nézõk felé esõ bal és jobb sarok felé kifutó vonalban. Közben egymást követik a sziporkák. Az utcasarkok világát idézõ, virtuskodó szólók, fejtetõn forgások, ollók, kifacsart derekak, kibernetikus mozdulatok. Könnyen, megbabonázottan ájulhatunk extázisba: ennyire tiszta és magas szinten mûvelt hip-hop még nem volt a Trafó, de egyetlen kortárs elõadómûvészeti befogadóhely vendége sem Budapesten.

A táncosok egyike rejtelmes animátorként a színpad hátsó részét takaró, áttetszõ függöny mögül delejezi a többieket. A nosferatui, nyúlánk, kopasz figura viseltes, földig érõ frakkjában mintha egy horror-képregény lapjairól lépett volna elénk. Társai megállásokkal, szólókkal tagolt, lendületes folyamban adják a mûsort. Arcukról alig olvad le a néha egészen groteszk mosoly, tempójuk egyre gyorsul. A ki-be járó táncosok egymás után hegedûtokkal érkeznek vissza a színre. A remek zenébe egyre gyakrabban szellemesen tálalt, ám természetszerûleg stílusidegen klasszikus elemek vegyülnek. A hirtelen leereszkedõ sötétben kinyíló hangszertokok éles fényt vágnak a föléjük hajolók arcába. A következõ lépésben a „hagyományos” hip-hop ruhákat (könnyû, sportos, a megfelelõ pontokon elütõ színû és csíkos, a mozgásban a legkevésbé akadályozó holmikat) viselõ táncosok egymás után frakkban lépnek újra elénk. A Käfig hatásos, szellemes, egyszerû asszociációs rendszerben felépített példázatokkal ábrázolja az eltérést és az azonosságot, a Marzouki által emlegetett, idegen zenei (és persze nem csak zenei) teret. A jelenet csúcspontján a korábban torzított hangján a mozdulatoknak aláéneklõ démon elõlép, és egy lánccal rabul ejti a kottaállványokat.

A Trafó sokakat megihletõ, megõrzött, hatalmas mûemléki hordozó kampója alászáll az égbõl, és magával húzza a magasba a fénylõ alkotmányokat. A csillogó fém hatalmas csillámgömbként szórja szét fényszilánkjait a vörösben-zöldben úszó térben. A háttér tüllje mögött (amely anyag hátulról világítva áttetszõ, szembõl fényt kapva azonban masszív fal benyomását kelti), kétoldalt hatalmas, esése alapján talán gumicsõbõl képzett spirál tekeredik a magasba. A látvány lenyûgözõ. A finálé valódi finálé. Mesejátéki a boldogság szintje, a sötét fellegek elvonultak, az antagonizmus feloldatott, a közönség mesteri ügyességgel ujj köré csavarva. A Trafó színpada átalakul a hip-hoposok kedvenc utcasarkává: a táncrend virtuóz szólók sorozata, melyeket a nézõi és táncostársi taps ritmusa segít. Amikor pedig egyszerre hatan forognak, majd egy táncos, felszaladva a Trafó falára hatalmas hátraszaltót ugrik, az eufória már nem fokozható tovább. A francia társulat parádés elõadása a kortárs tánchoz szokott közönséget egy új, ismeretlen világba vezette el, amit többé senki sem szemlélhet elõítéletesen, aki jelen volt ezen a lendületes, páratlan hangulatú örömtánc-esten.