Újra meg újra konkrét formában fordul hozzájuk. Ludwig van címû mûvében, amelybõl 1969-ben film is készült a Beethoven-recepció problematikájával is foglalkozik. 1981-ben került sor az Aus Deutschland címû daloperájának õsbemutatójára, amely a német romantika tablója, a fõszerepben Schuberttel. Tizenhat évvel ezelõtt fejezte be a most nálunk is bemutatott Szent Bach-passiót. Mindezek a mûvek félreérthetetlenül megjelenítik a komponisták szellemét, munkásságát, anélkül azonban, hogy Kagel valamit is direkt módon átültetne a mûveibe. Kagel olyan tökéletesen ismeri ezeket a zeneszerzõket, s általában a zenét, hogy nincsen szüksége direkt idézetekre, azok nélkül is kirajzolódik az a kép, amit közvetíteni kíván. Ízig-vérig akusztikus, színpadi mûvész. Számtalan rádió-kompozició szerzõje is, szinte minden mûfajban képes izgalmas darabokat teremteni. Meglehetõs humorral, iróniával nézi a világot és sokszor önmagát is.

Most bemutatott mûve azonban egyértelmûen a tisztelet és az alázat jegyében készült. Bach feljegyzéseibõl, szövegek, korálok anyagából állította össze Kagel a passiót, amelynek középpontjában Jézus helyett Bach áll, vagyis a szenvedéstörténet Baché és nem Krisztusé. „Ez a mû elõadásainál gyakran kelt meglehetõs csalódást és felháborodást a közönségben” – hallottam a mû közvetítésekor a rádióban. Kagel darabja mindazonáltal igen sok helyen „került színre”, ám ennél számomra van meggyõzõbb szempont is. Több mint egy éve Stuttgartban négy mai passiót mutattak be, négy kortárs zeneszerzõ alkotását. Ennek kapcsán mondta Helmuth Rilling a következõket: „Passió – meglehetõsen sokértelmû fogalom… Más értelme is van, mint az, hogy Krisztus szenvedése.

Az emberiség szenvedése Krisztus szenvedése óta nem szûnt meg. Az elmúlt 20. század szörnyû módon igazolja ezt… ma nem nációkban és nem földrészekben kell gondolkodnunk… Wolfgang Rihm Lukács-passiója például a holokausztra vezeti le a mûvét: az ember szenvedésére... megnyitja a szemünket, a fülünket: nyitottságot teremt. És ez nagyon fontos!” Kagel Bach-passiója tehát egyszerre tûzi ki célul, hogy az ember szenvedését mutassa be, s ugyanakkor Bach iránti abszolút hódolatát is kifejezze. Ilyenformán tehát magától értetõdik, hogy a korálok szövegét átírta: nem Istenrõl, illetve Jézusról szólnak, hanem Bachról… „Hozzád, Sebastian, hozzád szól énekem” – kezdõdik a szenvedéstörténet. A budapesti bemutató valóban méltó volt a mûhöz. Bach – egyes szám elsõ személyû – szövegeit maga Kagel mondta el, kitûnõ színészi adottságokról téve tanúbizonyságot, hiszen hangja szinte egy életet ívelt át a passió elõadása során. A három énekest (E. Möchman, J. Kalescke és M. Nagy) Kagel kérte fel, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és énekkarát, valamint a Magyar Rádió Gyermekkórusát Kovács László vezényelte. Külön szólni kell a Gyermekkórusról (karigazgató Thész Gabriella). Nem tudom, miért esik oly kevés szó a kórus kortárs zenei szerepléseirõl, közremûködéseirõl. Csak megemlítem, hogy Stockhausen Licht operasorozatából a harmadikat, a Hétfõt 1988-ban a gyermekkórus tagjainak közremûködésével mutatták be, s a lemezfelvételen is õk szerepeltek. S velük készült nemrégen Philip Glass 5. szimfóniájának felvétele a bécsi rádió stúdióiban. Érthetetlen, hogy ezek a mûvek miért nem szólalnak meg a rádió mûsoraiban. Nos, Kagel mûve legalább hallható volt a rádióban is, s szerepelt benne a Gyermekkórus, amely a korábbi bécsi elõadás után immár másodszor mûködött közre az elõadásban. „Ó, ha a nemes harmónia szépséges gyermekhangokban nyilvánul meg, minden idõk zengeni fogják dicséretedet és dicsõségedet” – hallhattuk a szólót Szabó Miklós ihletett, gyönyörû hangján – „Hallgassátok! Hallgassátok! Egy kicsiny hang csodákra képes. Hallgassátok! Lágy harmónia cseng benne.”

A Korunk Zenéje – Kortárs Zenei Fesztivál eseményei között több õsbemutató is szerepelt. Az egyik koncertnek éppen ez volt a címe is: Õsbemutatók (Magyar Tudományos Akadémia Díszterme, október 2-án). Két itt bemutatott mûrõl szólnék ezúttal. Vidovszky László I. hegedû-rádiószonáta címû kompozícióját (Line Ildikó közremûködésével) hallgatva az a beszélgetés-sorozat jutott eszembe, amely 1966. júliusa és 1967. januárja között zajlott le Cage és Feldman között a New York-i rádióban Rádió-happeningek elnevezés alatt: „Hát a hétvégén kint voltan a strandon, és a strand manapság tele van táskarádiókkal… folyton csak a rock-an’-rollt döngetik” – mondta Morton Feldman; s Cage így válaszolt: „Tudod, hogyan szoktam hozzá ehhez a mindent elárasztó rádiózáshoz? Úgy, ahogy a primitív népek az állatok keltette félelemhez, amely állandó fogságban tartja õket. Rajzokat, festményeket készítenek a barlangok falára. Én is szereztem egy darabot rádiókra (Imaginary Landscape No. 4. for 12 Radios – 1951). Most aztán ha egyet is hallok – nem úgy mint te: tizenkettõt egyszerre – mindig ezt mondom: íme, most adják a kompozíciómat…” Bizonyos értelemben Vidovszky is ilyesmire utal („A rádió mint hangszer a 70-es években jelent meg…”), s ebben az értelemben ez a mû patinás furcsaságával egyenesen nosztalgikus mûnek hat. Persze – akár Cage mûvének esetében is – vitatkoznom kell azzal az állásponttal, hogy a véletlenszerû hangkulisszák nem válnak kitapinthatóvá. Cage mûvében is fontosnak érzem, hogy mindazt, ami a rádiók megszólalásában megkomponálható – idõtartam, hangerõ, megszólalások száma és sorrendje stb. – a szerzõ szigorúan elõírja, de hogy mi szól, az a véletlen mûve. Nos, Vidovszky mûvében éppen ezt a fegyelmezett kettõsséget érzékeltem, persze még azzal is megtoldva, hogy itt egy élõ hegedûszó határozottabban tolta a hangzást a szigorú megkomponáltság érzete felé. Számomra azonban ez a kompozíció több ennél: valóságos emlékmû a korszak hangzása elõtt, amit ma már észre sem veszünk, annyira körülárasztott bennünket…

A másik mû Kurtág György Fancsikó és Pinta címû kompozíciója, amely Esterházy Péter szövegtöredékeivel vezet be „a belcanto (szépéneklés) mûvészetébe”. „Ha élhetek ezzel a kifejezéssel: igen” – mondanám szívesen, éppen a tíztételes mû hatodik töredékét idézve. Kurtág „töredék-sorozatát” (József Attila-töredékek; Kafka-töredékek; de idesorolom az Eszká emlékzajt, vagy Turszova üzeneteit, aztán a Beckett hangzást: Mi is a szó? és másokat) érdekes lenne egyszer mint a zenei napló mûfaját elemezni. Tragikus, ironikus, szigorúan fegyelmezett mûalkotás ez, engem a legnemesebb bohóc-produkciókra emlékeztet. Láng István A gyáva címû egyfelvonásos operáját is az MTA Dísztermében hallhattuk október 6-án. A mûbõl ezt megelõzõen már készült rádiófelvétel, ennek élõ, koncerttermi változatának bemutatója zajlott le ezúttal. Opera-kompoziciókban (különösen jó minõségûekben) nem dúskálunk mostanában, így öröm hallgatni ezt a többször is megkomponált új változatot. Sarkadi Imre regényének szövege alapján készült a libretto, ami persze a zene nélkül elég banálisra egyszerûsödött, de ez nem baj, hiszen az opera szövege a zenével együtt érvényes. Az egyszerûségében és banalitásában bonyolult mû végül is életre ítéli hõseit: „az események végigszenvedése után a továbbélés az igazi nehézség” – mondja a szerzõ. Lehet-e úgy cselekedni, hogy közben szinte semmit se vállalunk belõle? Vajon transzcendenssé tehetõ-e a gyávaság? Felszín vagy mélység, külsõ vagy belsõ – ezek a kérdések maradnak nyitva ebben a közhelyszerû történetben, amely nem is akar olyan pszichológiai analízis felé kirándulni, mint például annak idején Sosztakovics tette, amikor Leszkov nyomán megírta A mcenszki járás Lady Machbeth-je címû operáját.