Azóta minden megváltozott.

Az elnökválasztás már elõkészítette a háborús hangulatot. Amerika kisebbik fele háborút akart, támogatta az abortusz eltörlését (háborúban sok katonára van szükség), és azt is, hogy az iskolákban kötelezõ legyen a reggeli ima, és ne tanítsák az evolúciót. Szerintük a tudósok nem tudják bizonyítani a fejlõdés-elméletet; az egyetlen elfogadható elmélet a „Teremtés”, Isten teremtett minden lényt, ha nem is egyenlõnek, de legalább sokfélének, változatos és kimeríthetetlen fantáziával. Ennek ellenére az iszlám szemében Amerika a hitetlenek és paráznák országa, a szaudi fõimám Busht egyszerûen lezsidózta. Általában az arab világban az a vélemény, hogy az egész terrortámadás a zsidó konspiráció eredménye, és nem Osama Bin Laden szervezte.

TUDAT
Van egy kis park épp a két híd, a Brooklyn- és Manhattan-híd lába közt, közepén egy nagy nyárfa, néhány bokor, a szeméremdomb hídlábtól hídlábig, és a vízparti fapadlós sétányig, zöld pázsittal betakarva. Hátulról régi, századfordulós, román stílusú raktárépületek övezik a parkot. A romos épületek falán, a téglák résein már az enyészet szökkent zöldbe, a félköríves raktárablakok rozsdás szemüket örökre lehunyták.

A helyi fogyatékosokat gondozó intézet gyerekeit mindennap ebbe a parkba hozzák sétálni. Az idióta gyerekek játszanak, nézegetik ezt a gigantikus képeslapot, a napfényben csillogó Manhattan sziluettjét, élik az életüket. Némelyikük labdázni is képes. Egy kis mongol idióta felém rúgta a labdát, én lassan-gyengéden visszagurítottam, hogy éppen elõtte álljon meg, legyen ideje reagálni. A gyerek mosolyogva lehajolt, de már nem tudta, hogy hogy egyenesedjen fel… én meg tovább sétáltam.
A parkot három támadás érte.
Az elsõ támadás egy francia-amerikai tervezõ-beruházó csoporttól jött, amely tervet és javaslatot adott be a helyi önkormányzathoz egy shopping mall és szórakoztató kombinát felépítésére. Az épületkomplexum egyik fele a park helyén épülne, másik fele (tér hiánya) a víz fölé lógna... Maketteket építettek, és azokat a sajtóban a Domustól a New York Times-ig már mint elfogadott, sõt mint felépült épületeket népszerûsítették. Az érzékeny brooklyniak, akik bár a park létezésérõl nem nagyon tudtak, ezt az otromba támadást, amit már a polgármester is jóváhagyott, visszaverték. A munkálatok mégis elkezdõdtek, és az egyik raktárépületet lebontották, igaz, csak belülrõl, az épület héját mûemlékvédelembõl megõrizték. A bontásnál egy munkás meghalt, néhány megsebesült, úgyhogy az egészet leállították.
Második támadás. A mûvészek több csoportja is felfigyelt a parkra. Váratlanul vas- és fakonstrukciókat helyeztek el a parkban, amelyeket õk szobroknak, én viszont egójuk növekedését serkentõ vagy gátló szerkezeteknek neveztem. Az idióta gyerekek bukdácsoltak a szerkezetek között, és nem értették, hogy mi történt. Megkerestem a szervezõket, és a fogyatékos gyerekek nevében követeltem a park eredeti állapotának visszaállítását, amit a mûvészek két hónap után meg is tettek. De ezzel még nincs vége, mert ezután filmesek jöttek, hogy elmélyítsék a park sebeit. Kulisszákat építettek, a falakat bemázolták graffitikkel, hogy elég New York-inak látsszanak (a régi raktárépületek nem voltak elég „igaziak” számukra). Az engedélyt Giulianitól, a polgármestertõl egy valag pénzért megszerezték. Na, erre már a mûvészek is belátták, hogy a „füvésztelepet” meg kell védeni az ál-graffititõl és a Tom Cruise-produkciótól. DUMBO fellázadt. Körülvettük a rendõröket, vagy a rendõrök vettek körül minket. A filmes graffitit vandalizmusnak neveztük, és követeltük azonnali eltávolítását, továbbá szabad járást az „utcáinkon” és pénzt. Miért ne, ha kapunk mi is pénzt, akkor akár oda is szarhatnak.

Az egyik rendõr elmagyarázta nekem, hogy amennyiben svasztikát nem festenek a falra, úgy õket nem érdekli, akármi van a falon. – És mi van, ha én egy vödör festékkel leöntöm a falat? – Beviszem a dutyiba... most péntek van, hétfõig nem szabadul! A csatát a több száz telefonáló, izgatott mûvész valahogy megnyerte, és a filmesek kitakarodtak még tavasz elõtt, maguk után hagyva a szégyenteljes ál-graffitiket. (Pontosabban nem nyertük meg, a forgatást befejezték, de azért ez így is gyõzelem.) A graffitihez, amirõl itt szó van, egy pár évvel ezelõtti színházi plakát (Jay Street Art) szolgált mintául. Már az eredeti is negédes, ügyetlen, tompaagyú volt. A kínos eredetibõl még tompább és bugyutább, értelmetlen grafikai „kitaláció” lett: a Brooklyn-híd tetején egy fekete fiú „klottgatyában” táncol, balerinák és hip-hop szimbólumok veszik körül, kilúgozva, szárazan, minden spontenaitás nélkül, ahogy egy designer elképzeli az igazi graffitit. A kisdobos boldogság…

Valaki jóval késõbb kifüggesztett egy meghívó-kártyát a liftbe: Gyertek a stúdiómba, ahol videómat és képeimet mutatom be.... ünnepeljétek a mûvészetet...! A liftben mindenki fejcsóválva megmosolyogta.
„Ünnepelni a mûvészetet...?”
J. Szocs, mielõtt örökre bezárta galériáját, a TransHudsont, leugrott a biciklijérõl, amikor meglátott. – Elég vért adtam már a mûvészetért! Ünnepelni?

Ebben az idõben volt a Brooklyn Múzeum fiatal angol mûvészeket bemutató kiállítása, a Sensation, amely kivívta Giuliani polgármester haragját. Hosszas pert indított a múzeum ellen, de elvesztette, és a kiállítást nem tudta bezáratni. Csak annyit ért el, hogy felállította az ún. decency-bizottságot, ami egyelõre mûködésképtelen. A polgármester külön utasítására a kocsimat, a jó öreg Nissant a marshal ügynökei és a rendõrök elvették. Követtek DUMBO-tól egészen East-Village-ig, Ginsberg volt lakásáig, ahova Eörsi Istvánt fuvaroztam. –Hagyd a fenébe – mondta Eörsi –, a kocsid szart se ér. Örülj, hogy nem zárnak be!

Giuliani prosztatája begyulladt, felesége beállt színésznek, a Vagina Monológban játszott fõszerepet a Broadway-n (nem láttam)... Nyár elteltével „nagy offenzívába” kezdett... Nem lehet mondani, hogy kicsinyes. Elrendelte tízezer mûteremlakás kiürítését a Brooklyn-hídtól az 59. utcai hídig. Az ok: tûzrendészeti elõírások be nem tartása. Az elsõ fagyos szombat éjjelen, december 19-én, zuhogó havas esõben állig felfegyverzett rendõrök és csákányos tûzoltók megkezdték a DUMBO-ban a kilakoltatást. Elõször a gyerekes családokat küldték az utcára. A lakók 60 percet kaptak, hogy cókmókjukat összeszedjék.

Az újságok másnap reggelre beszámoltak a történtekrõl, a brooklyni politikusok kijöttek, a D.A.C. kiállítóhelyiségében kb. kétezren gyûltünk össze. A helyi tûzoltóparancsnok is eljött, de a polgármesteri hivatalból senki. Az egyik kilakoltatott mûvész-apa zokogva-üvöltözve adta elõ a történteket. Rajta kívül más nem is igen beszélt, és csak egy-két „fasiszták!” bekiáltás volt. A brooklyni képviselõ a helyszínen megígérte, hogy a kilakoltatásokat leállíttatja és mindent elkövet, hogy a mûvészek helyzetét legalizálja. Három nap múlva a polgármester jóváhagyta a kilakoltatottak visszaköltözését.. Gyõzelem! A csata az elnökválasztással fejezõdött be (legalábbis most) és hamarosan új polgármester lesz. A polgármester egyébként szeptember 11-én egy napra váratlanul egészen emberi lett, már majdnem megható volt. Az ettõl a váratlan emberi arctól meghatódott angol királyi udvar lovaggá ütötte.

„A tudat, a lélek és a mûvészet az otthonom”, mondja Gerhard Richter a Time Out heti magazinnak adott interjúban. Nekem a DUMBO, különösen amikor Martine kidob. (Miért dob ki néha hónapokra is, nem tudom, és azt sem, hogy miért vesz vissza.) Ahogy Cyril Connolly mondja: „If Paris is the perfect setting for a romance, New York is the perfect city in which get over one, to get over anything.”)

LÉLEK
A környéken sok épületet, –Brooklyn Heightsot is beleszámítva– a Jehova tanúi tartanak kézben, békésen hittérítenek, nem bántanak senkit, állandóan takarítják a házaikat, mindig ünneplõbe öltözve, családostól, jólfésülten, ezrével dolgoznak a Watchtowernek, és a világ minden nyelvére lefordított újságukban terjesztik a Jó Hírt. A mûvészekhez semmi közük nincs. Illusztrációikat Krisztus családlátogatásairól valahol másutt csinálják, csináltatják (a stílusból ítélve vietnami illusztrátorokkal, Krisztusban ugyanis mindig van egy csipetnyi ázsiai vonás).

A mûtermeket kispénzû háziurak birtokolják; a ház, ahol a mûtermem van, egy haszid család birtokában van, az õ áraik a legalacsonyabbak, és õk félnek legjobban – golyóálló üveg mögül szedik be a lakbéreket. Jacob, az intézõ járja a folyosókat, és úgy-ahogy intézi a ház ügyeit. Egyszer meglátogatott, hogy megnézze a képeimet, de azt hiszem, csak azt akarta megtudni, hogy nem csak mûteremnek használom a helyet, hanem – illegálisan – ott is lakom (pont akkor valóban ott laktam), mire 100 dollárral felemelte a lakbéremet. Amúgy nagy baj nincs. – Mi lesz a kilakoltatással? Hosszú, vékonyszálú szakállát kaparva: – Ugyan, semmi, ne is törõdjön vele!

A dominikai házmester folyton köpköd a folyosón, és velem kiabál, mert fejcsóválással fejeztem ki rosszallásomat. – Nem te takarítasz, amigo! – De te sem takarítasz – mondom én –, viszont én nem köpködök! (Egyik nap B. Évával segítettünk neki kipakolni a szemetet a liftbõl, ezért hálás volt, és azóta nem köpköd.)

Pablo és Pedro Rosenblath, Dumbo Direct
Pablóval még nem találkoztam, de Pedróval gyakran összefutunk. Pablo az idõsebb és ideológiailag érdekeltebb, Pedro a gyakorlatiasabb, õ találta ki a Dumbo Directet, de Pablo írja a szövegeket. Az elsõ szám bevezetõjében többek között ezt írta: „A nyilvánvaló pénzügyi okokon kívül miért akarnak a mûvészek ennyire közel lakni egymáshoz? Mûvészközösség, ahol a csapat fontosabb, mint az egyén? A csapatozás és a társasági élet nem a legkívánatosabb vonások. A nyáj melengetõ érzése?”

A mostani számban közvélemény-kutatást adott közre, amelyben ilyen kérdések szerepelnek: „Gondolod, hogy munkád leírható szavakkal, meghatározásokkal, hogy a feltételezett közönség megértse azt? Hogyha igen, akkor tovább léphetsz, ha nem, akkor lépjél ki! Gondolod, hogy munkád hangulati meghatározásokkal írható le, vagy szavakkal ki nem fejezhetõ, különleges érzéseket rejt? Fontosnak tartod-e annyira, hogy meghatározd? Hogyha igen, akkor válaszd az a-t, ha nem, akkor ugorj a következõ kérdésre.” És így tovább.

Pedro is aktív, õ fõleg verseket ír. Az igazi költészet: a telefonkönyv hirdetésekkel – vallja. Ügyes ötlet, de õ ezt komolyan gondolja, igazi verseket is ír a telefonkönyvébe. Érzem, hogy valahol Rivera, Frida Kahlo, Trockij világából származnak, bár ezt egyetlen szóval sem említették. Amerikában, de különösen New Yorkban nem divat a politikai állásfoglalás. Nincs is értelme New Yorkban bármiféle ideológiát vagy elkötelezettséget képviselni... ez olyan volna, mintha malterral borítanák be a töltött pulykát.

A tudat megakadályozza, hogy a lélek testet öltsön, ugyanakkor a tudat önmagában nem bír kifejezõdni, csak akkor, ha a lélek által testet ölt. Guggenheim innen nagyon messzi van. Korunk mûvészeti adminisztrációja Guggenheim-szindrómában (elnevezés tõlem) szenved, ami nem más, mint a modern építészet vak (világtalan) kiszolgálása, de ez idáig nem ér el. Viszont a Piranese-i környezet adva van, és ez óhatatlanul belevegyül az itt készülõ (mûvészeti) termékekbe. Sõt, néhány festõ szorgalmasan kitolja állványát a dübörgõ híd alá (nem a turisták kedvéért), és a látvány erejének vonzásában „alkot”. A környéket, s annak minden részletét egyébként állandóan fotózzák. Nem múlik el nap, hogy ne látnék legalább 20-30 embert fotózni. Általában New Yorkban minden pillanat fel van véve kamerával. A WTC a becsapódás minden pillanatában, minden oldalról-szögbõl le lett dokumentálva. Ha belegondolok, elképesztõ.

Amúgy mindenki computeres, asztalos, vasmunkás vagy egyéb segédmunkát végez. Nem ismerek senkit, aki a mûvészetbõl él. Járom a mûtermeket. Talán amibõl a legtöbb van: Duchamp és Grandma Mózes keveréke. Hídalatti világ. Under… A mûvészet márványtáblájába vésett mitológiák itt leperegnek, mindenki elég ravasz. Van performance bõven, van videó dögivel, vannak festmények, szobrok, installációk, komputer-grafikák, fotók tízezrével. Név nélküli, anonim színház. Változik, leírhatatlanul változik. Arra a kérdésre, hogy „na, és te mit csinálsz?”, nincs felelet. Nem is kéne, hogy ez kérdés legyen. Inkább segíteni kellene, megadni azokat a kulcsszavakat, amelyekkel hirtelen leírható lesz minden.

A SOHO, bár sok stílusváltozáson ment keresztül, mégis karakteres volt, ez volt az ún. „downtown stílus”, a pop art és a konceptualizmus fellegvára, a szuper-elegáns „fehér kocka”-galériák otthona. Az East-Village a 80-as években a „mûvész-háborút” a szenvedélyes, önmutogató, gerilla-természetû fekete lyuk-galériákat szülte. Mára mindkettõ megszûnt mint mûvészeti központ. Ami új, négy-öt éve, az a Chelsea galériák – avantgarde shopping mall. Azon a környéken a mûvészek nem annyira laknak, inkább csak kiállítanak. Alig különbözik az 57. utcai és általában az uptown (Whitney Museum körüli) galériáktól. DUMBO is új.

Smack Mellon galéria: talán az lehetne a központ. Kéthetente van kiállításuk és mindig újak. Mir 2 we shall return címmel van éppen most egy kiállítás: 20 mûvész összeállt, hogy rekonstruálják a MIR 2 és a Discovery találkozását az ûrben. Most ez az átlagosnál unalmasabbra sikerült, a sok szakács kilopta a sót, a kreativitást belõle. Paranoiás szigorral végrehajtott csoportkiállítás, amely nem csinál semmit a nézõvel. Viszont az látszik, hogy ez valódi csoport, fegyelmezetten mûködtek együtt, és majdnem sikerült elkerülniük az „esztrád-mûsort”.

Smack Mellon mindig újakat és 35 éven aluliakat állít ki. Egy kis statisztika: 52 hét, 26 kiállítás, egy kiállításon átlagban 15 fõ, tehát évente 390 mûvész, 3 év alatt 1170 mûvész szerepelt a galériában. A galériának nincs közönsége, csak az ott kiállító mûvészek. Én vagyok az egyetlen látogató, magamon kívül soha egyetlen embert nem láttam. Ezen nem is lehet csodálkozni: New York összterületén kb. 70.000 galéria van (nagyon szerény becslés), sejteni lehet, hogy a New York-i közönség el van kényeztetve.

Néha a brooklyni Eagle ír olyan festõkrõl, akik Brooklyn szépségeit örökítik meg, vagy a Rotunda Galériáról, amely a helyi-hivatalos avantgarde-ot képviseli, ahol jólfésült, vicces avantgarde-ot látni, ahol mindig valamiféle funny, creazy, spicces hangulat uralkodik. A konzum-társadalmat fricskázó, kézmûvesen megmunkált, ironikus mûveket, homályos fotókat, montázsokat és ready made-eket, a festészet karikatúrájának beillõ festészetet állítanak ki, amit általában úgy jellemeznek, hogy a „human condition” (visszatérõ újságírói klisé) feltárása. A nemzetközi biennálékon, nagy reprezentatív kiállításokon ennek a „human condition”-nek a sötét oldalát illik bemutatni. Itt, a Rotundában a derûs oldala látható. A sötét oldal a profi, a derûs az amatõr.

Aztán ott van még Williamsburg, szintén egy jelentõs mûvész-kerület, talán jelentõsebb, mint a Dumbo. Williamsburg már belekerült a New York Times-ba is: „a lakásokban festményeket árulnak” – írták. Azóta 15345 galéria nyílt ott. Szintén DUMBO-ban van a Gale Gates galéria, amely méreteinél fogva óriási, három fiatal srác vezeti-bérli, afféle buli-suli vagy suli-buli. Itt ugyancsak „nagycsoportos” kiállítások vannak. Egyik nevezetes bemutatójukon, „A méret számít” címûn, 400 mûvész állított ki egyforma, kb. 1×1 méteres mûveket. Ez úgy két évvel ezelõtt volt, és azóta láttam a Mûcsarnokban azt a grafikai kiállítást „Feketén-fehéren”, ahol a magyar mûvészek rajzait egyforma méretre nagyították. Ez utóbbi radikalizmusa mintha fontosabb és tanulságosabb lenne. A méret számít. Ha a lélek testet ölt, nem mindegy, hogy mekkorát. És ha egyben ez otthon is, akkor csak jobb a nagyobb. Az az egy méterszer egy méter lakásnak kicsi, léleknek nagy.

MÛVÉSZET
El kell döntenem, hogy ide sorolom-e magam, szerénységbõl vagy abból a felismerésbõl, hogy az én helyzetem sem más. Kötelezõ a körülményeimrõl – mint kifordult kabátujjról– tudomást venni. Verseny van... egy biztatásért..., én meg csak öregszem és hülyülök.

Dumbótól Williamsburgig, tehát a Brooklyn-hídtól egészen az 59. utcai hídig az East River partja benépesült mûvészekkel, számuk elérte a kritikus tömeget. Minden generáció jelen van, mégis fiatalnak tekinthetjük mindegyiket, mert ritka kivételtõl eltekintve siker és elismerés nélküli mûvészek tömegérõl van szó, akiknek muszáj fiatalnak maradni. Ahhoz, hogy megöregedjünk, pénz kell és valamilyen szinten a világ elismerése: „megtetted a magadét”. A hosszú élet titka a be nem teljesült ábrándok, és nem az amerikai egészségügyi intézmények haszonlesõ, kétes értékû vívmányai.

Halász András Ezt festettem / D.U.M.B.O., 2000, olaj, vászon, 122×173 cm

Ezen a viszonylag szûk területen (kisebb, mint Zugló) sokkal több festõ van, mint a mûvészet történetében 2000-ig jegyzett mûvészek száma. A mennyiség olyan minõségeket produkál, amit nem lehet a régi szavakkal leírni. Olyan mûvek születnek, amelyek nem inspirálnak gondolkodásra, nincs bennük öröm, nem vonatkoznak a túlélésre, örömre, intuícióra, hanem valami másra, amit nem tudok megnevezni. Nem jók vagy rosszak, nem csúnyák vagy szépek, „ez van”. Dramaturgiai szempontból nevezzük ezt „otthonépítésnek”. Cought by the glamour of the artworld – mondta erre G. Jordan, egykori New Orleans-i kritikus. Valószínû, hogy igaza volt, de van itt más is. Sokkal gyorsabban és erõteljesebben lehet más területen érvényesülni, mint a mûvészetben. Végül is a mûveket meg kell csinálni, jól-rosszul. Valamit mutatni kell, és aztán el kell azt helyezni egy komplikált rendszerben, hogy a szerepléssel járó önsérülést elkerüljük. Az egyediségében is tömeges lelkünk keres testet, mert a tudatunkkal már nem vagyunk képesek feldolgozni az élet egyetlen részletét sem.

Vákuum. Keszon. Keszon-betegségben szenvedünk.
Vákuumista (ezen még dolgoznom kell).

1610-1630 között Róma a fiatal festõk Mekkája volt (Carracci és Caravaggio...). Megtakarított pénzükbõl nem kis nehézségek árán fiatal festõk siettek a csodavárosba, homályos ajánlólevelekkel felszerelkezve. Elszántak voltak, hogy mindent megnéznek, amit lehet, és kiélik végtelen ambíciójukat. Gyakran többen is osztoztak egy szerény bérelt stúdión és a megélhetésért kis képekkel, rajzokkal házaltak. Poussin eladott egy Prófétát 8 frankért és egy csatajelenetet 7 koronáért. (Ez a kép még életében magas árat ért el). Gyakran a fiatal mûvész egészsége is tönkre ment, hitét is elvesztette, de néha egy bíboros jóvoltából nagyobb szobát bérelhetett, sõt szolgát is képes volt tartani.

Mindezeket a nehézségeket és a küzdelmeket kompenzálták az új, izgalmas tapasztalatok. A napi találkozás a mestermûvekkel, a felizzott beszélgetések a legújabb mûvészeti fejleményekrõl, az összejövetelekrõl a stúdiókban és a borozókban. 1629-ben Velasquez is ott járt, majd visszatért 1650-ben, amikor már nagyon híres volt. Akkor festette a pápa portréját, és miközben a pápára várt, a mór segédet is megfestette, ami nagyobb szenzációt keltett a római mûvészek körében, mint a pápa-portré. Azt mondták: Ez az IGAZSÁG.

AZ IGAZSÁG Bacco, Tabacco e Venere!
Két évvel ezelõtt volt a Beetween Bridge’s ahol a mûvészek a munkásokkal együtt ittak, dohányoztak (marihuána), táncoltak, énekeltek. Egy éve a többség leszokott az ivásról és a dohányzásról... már a vasmunkások se járnak oda.

Szex? Egyedül Justint láttam csókolózni a híd tövében. Az egyetlen számot megélt helyi újság biztatása ellenére sem forrósodik fel a légkör, csöndes, szerény és családias. Egy emlékezetes cikk az újságból: „Hogy basztam a csúszdán nyilvánosan a parkban” – leírja, hogy milyen jó volt és hogy leesett a csúszda alá, szopás közben. (Ez tetszett, egy kislány írta). Párokat látok, hol gyerekkel, hol kutyával sétálnak, Sushi bár is van és kávézó a helyi csokoládégyár cukrászdájában. Távolabb a szuperelegáns River Caffe, és a híres Patsy Pizzeria, opera bár-étterem, ahol két énekesnõ felváltva Donizettit, Verdit, Puccinit énekelt. Idõközben jazz-bár lett belõle, úgy látszik, az opera nem vonzotta a közönséget.

Williamsburgben rosszabb a helyzet, ott elegáns yuppi-bárokat építettek kaliforniai mintára a lengyel emigráció közepén, szigorúan elválasztva a szatmári haszidoktól és a velük szomszédos gyûlölködõ portoricóiaktól. Hülyegyerekek a parkban: szent kisfejûek, hermaphroditák és mongol idióták ücsörögnek vagy labdáznak... megható és békés kép, egyik odarúgja a labdát, én visszagurítom gyöngéden, pont megáll elõtte, oroszos meghajlással lenyúl a labdáért, de aztán nem tud kiegyenesedni.. én meg továbbsétálok, és szememmel a távolodó DEP (Department of Enviroment Protection) hatalmas darus bárkáját követem. És átnézek Manhattanre, a parazitapoliszra. Szóval a festészet?

OPEN STUDIOS
Irina, egy orosz festõ lánya megkért, hogy tanítsam rajzolni. Elõször a festékekrõl érdeklõdött. Részletesen elmagyaráztam, amit tudtam, de a további tanítást nem vállaltam. Valahogy eljutott egy rajziskolába, az elsõ festményét a legutóbbi Open Studió alkalmával ki is állította. Orosz csendélet, ízig-vérig orosz. Az orosz kultúra legrejtettebb titkába láttam bele. A kolhoz rajzszakkörétõl a leningrádi fõiskoláig. Hatalmas lélek – a Volga – van belefagyva a márvány-nyugalomba. Sziklaszilárd az elsõ, ügyetlen lépéstõl a halálig. Humorosan merev.

Un weekend a DUMBO „Open Studio”-s c’est un peu comme aller a un ball en campagne. Ce degage une energie entre les gens, sympatique et creatif. Enfin, un lux de decouvrir un artiste, une peinture, ou un photography a chaque etage d’un building – válaszolta Lidia arra kérésre, hogy mit látott. És ha már a szexrõl van szó, Rebecca kötött tökfedõit kell megemlíteni. Faszsapkák, finom pamutból kötve, ezeket lelógatja a mennyezetrõl. A falon egy vetkõzõ fiú sziluettje, féloldalról ábrázolva, úgyhogy semmilyen szexuális részlet nem látható. Rebecca jelentkezett valamelyik posztgraduális képzésre, és tõlem kért ajánlólevelet, amit természetesen megírtam, de megjegyeztem, hogy valószínûleg engem nem ismernek, de az ajánlás elég intelligens lesz ahhoz, hogy ráérezzenek a „hozzáértõ magas felkészültségére”. Adott egy statementet, ars poeticát, miszerint munkái tárgya nem a nyílt szexualitás, csak érzékeinket kívánja csiklandozni (erre emlékszem, tényleg csiklandozzák). Mondtam is neki, hogy ilyen meleg sapka nekem is kéne, de az én méreteim lényegesen kisebbek, viszont kevesebb pamutból is ki lehet hozni… egészen belepirult. Szexista, mocskos, öreg buzi – gondolta, vagy én gondoltam, hogy õ ezt gondolja.

Meleg pamutból szõtt sejtek, az élet elemi részecskei puhán ereszkednek le a mennyezetrõl és mint a pókok, beszövik a teret, vagy a világûrbõl érkezõ õssejtek a kihûlõ magmára hullva életre kelnek, és a váratlan jégkorszakot is túlélik... a pamut organizmusokba szökken. A negyedik és az ötödik emeleten egy csoport, akik magukat sawing circle-nek nevezik. Kevin a csoport hajtóereje, egy köpcös portoricói srác. Ügyes, tehetséges fiú. Scott, Max és Jelle a csoport tagjai. A háttérben Mr. Melon: „Ha nem állítotok ki mûveket, akkor az színház”– mondta nekik nemegyszer. Nekem õ a DUMBO igazi költõje, így is mutatom be, ha alkalmam van rá. Mindig szabadkozott, majd egyszer hozzám fordult sörözés közben: – Soha egyetlen verset nem írtam! Megnyugtattam, soha egyetlen sort sem olvastam tõle.

Kevin nagyon tudatos mûvész, szofisztikált brut art-nak nevezi a mûveit. – Ez alkalommal (Open Studios) árlistát is kirakok – mondja nagy elszántsággal a „majd én megmutatom ezeknek”-lendületével. A festmények kezdetben valóban brutális absztrakt képek voltak, majd fokozatosan egyre ravaszabbá és csiszoltabbá váltak. Most már-már majdnem figurális, szemet gyönyörködtetõ, összefogott kompozíciókat készít, hogy profibb benyomást keltsen. A 70-es években a magyar fõiskolán láttam ehhez hasonlót Korgától, Szász Endrétõl, ezt a lengyel plakátok szürrealista grafikai stílusából átvett, fröccsentéssel, törléssel, cuppantással, zsilettpenge-kaparással elõállított, textúra-indulatokkal teli festészetet. Hogy hogy jutott el ez a New Yok-i külvárosba, az rejtély. Vagy nem is annyira rejtély. A sötétszürke, barna háttérbe bedobott kékek, drámai rózsaszín kitörlések már Düsseldorfban is mentek a 19. században. A szélek kiigazítása lényegében az egyetlen erõfeszítés. A többi magától megy.

Scotty sokkal gyötrõdõbb alkat, korai modernista absztrakt képeket fest, valami olyasmit, mint az öreg Joseph Stella vagy Gyarmathy Tihamér. Ezt a stílust már csak a bolhapiacon látni 5-15 dollárért, kerettel. Rejtély, hogy miért csinálja, de nem merem megkérdezni. Geometrizáló, színes komputer-generált absztrakt is van bõven, a hálós szerkezetû absztrakttal East Rivert lehet rekeszteni. De az, amit Kevin és Scotty csinál, egyedülálló, a behunyt szem káprázata által ihletett festmények. A fotóról festett, konceptuális festészet sem érintette meg õket, pedig azt is látni minden utcasarkon. Vagy a szövegekkel telefirkált, szabad stílusú festészet à la Basquiat, vagy Twombly sem ijesztette el õket ettõl az „idõtlen” stílustól.

Max Kentuckyból szobrász, és a faszát faragja. Több éves munkával, márványból, 1,5 méteres nagyságban faragta ki a hímvesszejét. Gyönyörûen stilizálva, igazi mestermû... brut art, but sophisticated brut art. Jelle Hollandiából jött, fotózik. Magazinoknak dolgozik szerényen, kedvesen. Egy évvel ezelõtt közös kiállítást terveztem velük egy galériában, Manhattanben. Még a sörözésig sem jutottunk el, amikor Kevin hozott egy vázlatot a galériáról és beosztotta a falakat: ki hol kap helyet, stb. Csinált egy meghívót is. Ettõl a terembeosztástól abban pillanatban úgy megrémültem, hogy adtam nekik száz dollárt és ijedten elrohantam – Mexicóba (Playa del Carmen), ahol is teniszjátékomat csiszolgattam, és a Che Guevarához címzett óceán-parti kávézóban olvasgattam békésen (nem igazán van türelmem olvasni, inkább csak nézegetem a betûket). Néha dumálgattam két NY-i drug addicttel, akik pihenni jöttek, és volt egy érdekes találkozásom Vidor Robival, aki olyan régi ismerõs, hogy látott engem megszületni, és aki elmondta, hogy találkozott egy fantasztikus indiai guruval, aki megjövendölte neki pontosan, mikor fog meghalni.

Halász András Ezt festettem / D.U.M.B.O., 2001, olaj, vászon, 77×102 cm

Martine katamaránozott meg vízisíelt. Egyik nap megjelentek a zapatisták a hegyekbõl, pontosabban Cancunból, hogy jogaikért harcoljanak, és tiltakozzanak a globális elnyomás ellen. A mexikói kormány megengedte nekik, hogy fegyver nélkül, álarcban vonuljanak fel, csak játékfegyvereket engedélyeztek. Lehettek vagy kétszázan. A vezetõjük egyszer csak egyenesen felém tartott és bemutatkozott: – Carlos vagyok! A meghatottságtól rögtön talpra ugrottam: – András vagyok és magyar. Magához intette a segédjét, egy zsákból egy maroknyi cukrot húzott ki és a tenyerembe szórta.... Viva Zapata!

Kevinnél otthagytam egy füzetet 10 rajzzal, azzal, hogy bárhol állítsák ki. Fogalmam sincs, hogy jó volt-e vagy sem. Minden lapon egy csendélet. A terembeosztás miatt azóta se tettem be a lábam a galériába; ahogy mondani szokták, a terembeosztás nekem „betette a kaput”. Így végzõdött az együttmûködésünk. Az én hibám, de talán így van rendjén, Allah nem akarta; ha valami nem történik meg, az azért van, mert nem történik meg, mert a kiválasztás szempontjai sokkal magasabb helyen vannak lefektetve. Ha a lélek nem talál otthonra, hogy találhatnánk otthont a lélekben. És nem lett a mûterem csendjébe visszavonult festõ.... és nem fogta el a mûvészetcsinálás gépszíja –, írta rólam egy kritikus. De az lettem.... és elfogott.