A nap normálisan kezdõdött. Reggel 8-kor egy barátnõmmel beszélgettem, az õ 16. emeleti ablaka az ikertoronyokra nyílik. Beszélgetés közben egyszer csak felsikoltott: „a repülõ neki fog menni a toronynak, ha nem fordul jobbra vagy balra!” Majd hosszú szünet után azt kiabálta bele a telefonba, hogy lyuk van a toronyban. Mûtermem 500 méternyire van a toronytól, és észak felé néz az ablakom, ezért a ház sarkáig szaladtam pizsamában és papucsban, hogy megnézzem a lyukat, amelyet a repülõgép ütött a WTC egyik tornyába. A füstölgõ lyuk megdöbbentett, és visszaszaladtam a mûterembe átöltözni és a fényképezõgépemért meg filmekért. A kiállításomra készültem, ezért 5 tekercs dia volt az asztalomon. Kettõ belefért a nyári ruhám zsebébe, és azzal szaladtam, meg a 25 éves Nikonommal, hogy nézzem és lássam és lefotózzam, ami történt. Közben – míg délre szaladtam a torony irányába – a másik torony is kigyulladt. Semmit sem értettem. Nem féltem, csak vonzott az esemény. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a toronyról, csak szaladtam, néztem és fotóztam. Az esemény olyan mértékben varázsolt el, hogy semmi másra sem tudtam gondolni, semmi mást nem tudtam érezni, csak a torony égõ látványát.

Gyönyörû volt, tragikus érzések szorongattak a torkomat. A repülõgép formájú lyukból lángok csaptak ki. Gyerekrajzokra gondoltam. Olyan volt, mintha ezt már láttam volna. A lyukból és annak környezetébõl nemcsak a lángnyelvek és füst ömlött, hanem üveg- és fém darabok hullottak ki. Egyszer csak az a félelmetes érzés fogott el, hogy a hulladék mellett emberek esnek ki vagy ugrálnak le. Igen! Igen! Azok csakis emberek lehetnek. Ott-ott – kiabáltam –, azok emberek! Motyogtam magamban és kiabáltam és egészen a torony lábáig szaladtam, és le akartam fotózni azt, hogy azok talán ott már emberek. Emlékszem a pompeji festményekrõl, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak elõre homoruló kifli formája van ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni õket a többi kihulló törmeléktõl, de mindenki csak felfelé nézett. Éreztem, amint félrelöknek a rohanó üzletemberek, akik meg próbálnak áttörni a bámulók gyûrûjén, és rohannak a Hudson folyó melletti sétány felé, de mindez csak egy átfutó kép volt, mert a halálukba zuhanó emberek látványa teljesen megbénított.

Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy egyesek elfutnak a veszélyesnek tartott tereprõl, míg mások csak bámulnak, és nem tudnak mást csinálni, mint nézni. Átfutott az emlékezetemen, hogy amikor a Tramp felhõkarcolóját építettek, akkor egy márványdarab lezuhant a magasból, és az 5. avenue másik oldalán sétáló táncos megbabonázva a lehulló márványkõ irányába szaladt, és épp akkor ért oda, amikor a márvány földet ért, és a táncos halálát lelte a kõ alatt. De mégsem éreztem félelmet vagy menekülési vágyat, csak néztem és fotóztam. A pillanatot akartam megörökíteni, a félelmet és a megdöbbenést és a minden eddigit felülmúló megrázkódtatást, amelyet New York-ban létezésem okozott nekem.

Láttam és láttatni akartam. Sem azt nem értettem, amit láttam, sem azt, hogy nekem miért olyan fontos ezt megörökíteni, sem azt, hogy mindez miért történik. Meg arra is gondoltam, amit a New York Times egyik keddi tudományos mellékletében olvastam: azok, akik Guatemalában láttak a félelmetes vérengzéseket, megvakultak, és mégsem csukták be a szemüket, csak néztek...