|
Radák Eszter |
|
Arról, hogy mi magyarok milyenek vagyunk, sajnos mostanában (is) nagyon sokat hallunk. Dívnak a patetikus, bánatos-bús világfájdalommal átitatott, de azért büszke közhelyek. Önazonosságunk, mint a nomádoknál; népünk olykor dicsõ történelmébõl táplálkozik, nem sok köze van mindennapjainkhoz. A modernizmus önálló individuum-fogalmának szele mintha meg se legyintett volna bennünket. Hecker Péter egy eddig ismeretlen, de mégis rögtön igaznak látszó tükröt tart elénk. Az azért túlzás, hogy magunkra, de a szomszédra minden további nélkül ráismerünk. Tipikus ruhadarabok, jellemzõ tárgyak, de váratlan beállítások. Nem magától értõdõ, hogy mit keres a kis Andi nyuszijával együtt a kombájnon, miért ücsörög két szénanáthás öreg hippi a mezõn egymás orrát törölgetve, mit akar Sanyi tetõtõl-talpig mackóruhába öltözötten a zuhanyrózsától, mióta hintázik a kopaszodó, pocakos Pali bácsi oly elmélyülten
a bárányfelhõs égboltot átszelve, miért egyensúlyoz széttárt karokkal, borzasztó pulcsiban több kilónyi párizsit Karcsi, az idilli pár: Csaba és Emese miért szarvasmarhákkal mutatkozik esküvõjükön a boldog család helyett, miért jojózik Panni a díszpatkányával, ahelyett, hogy óvná, etetné kis kedvencét?
Nem is olyan egyszerû ezekrõl a festményekrõl beszélni; valós személyek fotóiról készültek, jellemzik a karaktert, de mégsem portrék. Hecker ugyan realistának tartja mûveit, de ezekre mégsem illik a mûvészettörténetben eddig használt realizmus-fogalom közül egyik sem. Õ ugyanis nem a látványt igyekszik megfesteni valósághû módon - stilisztikailag inkább a naiv festõket idézi -, a jelenség foglalkoztatja, azt ãrealizálja”.
A képek sem hagyományosan, a galéria falával párhuzamosan függenek, hanem kissé befelé döntve, mintha véletlenszerûen nézegetnénk kezünkbe került fotókat. Az, hogy a munkák kiindulásául szolgáló fényképek mások által készített privát képek, melyekre Hecker rátalál, vagy saját maga beállította jeleneteket használ fel, tulajdonképpen teljesen mindegy, egyaránt átírtak, ezért nem érezzük magunkat kukkolóknak.
| ||||
A képek modelljei mintha nekünk pózolnának, a tárgyak, a ruhák elmesélik életüket, és így, bár a képek groteszkek, ironikusak, nem a szereplõkön nevetünk. Inkább szociális érzékenységünk lép mûködésbe, nem a szánakozás, hanem a ráismerések után a pajkos együttérzés kerül elõtérbe. Mint amikor nyugodtan tekintünk a minket körülvevõ világra; társadalomkritikánk nem éles, inkább szelíden beletörõdõ: ilyen is van. Senki sem érzi magát megbántva, a képek kedvesek, õszinték, egyszerûek. Ez az egyszerûség csak a megfogalmazásra illik, a megfestettségre nem vonatkozik. A naivitás látszata mögött végiggondolt profizmus rejtõzik. A képeken nincs fölösleges forma, a színfelületek gondosan, egyenletesen végigdolgozottak, a kontúrok színei kifinomultak, a faktúrák pontosan felépítettek, az absztrakció foka végig egységes, nem találkozunk az amatõrökre jellemzõ egyenetlenségekkel. Ritkán lehet kortárs képzõmûvészeti alkotásokról elmondani, hogy minden közegben megállják a helyüket, de Hecker Péter képei ezek közé tartoznak. Valószínûleg minden helyzetben ãkommunikálnak” a közönséggel, és ami mostanában ritka jelenség, szelíden, de azért provokatív módon mindenkihez szólnak. Keret nélkül is zárt egészek, és a Karton Galéria elegáns környezetében is épp úgy hatnak, mint Surányban, az 526-os vendéglátóipari-üzemegységben, ahol alkotójuk idõnként megmutatja õket a nagyérdemûnek. |
