Bencsik Barnabás: 2000 szeptemberétõl dolgoztam a Mûcsarnokban, és május vége felé, a Velencei Biennále szervezése idején kerestek meg Kováts Lajosék. Engem kezdettõl fogva - már annak idején is, amikor a Stúdió Galéria vezetését elvállaltam - leginkább az érdekelt, hogy miként lehet felépíteni egy intézményt. A Mûcsarnoknál ennyi idõ alatt kiderült, hogy ezt ott, az adott feltételek között nem tudom érdemben befolyásolni. A megkeresés révén arra nyílt lehetõségem, hogy egy más jellegû intézményben, tiszta lappal kezdve indítsak el valamit.

M.J.: A sajtóban megjelent anyagok alapján nem volt egészen világos, hogy a MEO elsõ kiállításában mekkora volt a gyûjtemény részaránya, és mennyit válogattál be Te.

B.B.: Az alapmegfontolás az volt, hogy a nyitókiállítás mutassa be a gyûjteményt, de ne csak azokat a mûveket, amelyek az elmúlt körülbelül másfél év alatt kerültek be, hanem azokat is, amelyek a késõbbiekben potenciálisan szintén idekerülhetnek. Több meghatározó szempont is volt. Egyrészt elkészült egy kiállítóhely, amit meg kellett tölteni. A másik motiváció az volt, hogy a kiállított mûveken keresztül profilírozzam az intézmény eljövendõ kiállításpolitikáját, gyûjtõkörét. Ebbõl következõen a gyûjtemény nagy része, de mégsem a teljes gyûjtemény került ki, kiegészülve olyan mûvekkel, melyek a kiállítás pillanatában még nem tartoztak a gyûjteménybe.

M.J.: Ez azt jelenti, hogy a gyûjteményt ketten fogjátok tovább építeni?

B.B.: Hogy pontosan miként fog alakulni, nem tudom. Van ugyan egy elméleti konstrukció erre, hiszen ha ezekben a terekben akarjuk megjeleníteni a gyûjteményt, akkor annak valamilyen összefüggésben kell lennie az idõszaki kiállításokkal is. A kiállításokért én vagyok a felelõs, és ha a kiállítások a gyûjteményt veszik alapul, akkor nem lehet közömbös számomra, mi van a gyûjteményben.

M.J.: Tehát megbeszélitek Kováts Lajossal, hogy mi legyen a következõ beszerzés?

B.B.: Megvitatjuk, mielõtt megvenné a kiszemelt mûvet. De fordítva is mûködhet: ha én tartok valamilyen mûvet fontosnak a gyûjtemény-bõvítés szempontjából, megbeszélem vele.

M.J.: Ez azt jelenti, hogy amit a MEO megnyitón láthattunk, nem volt mind megvásárolt mû?

B.B.: Ez így van, de ez már a katalógus elõszavában is megjelent, csak talán nem mindenkinek volt egyértelmû. Tehát volt jópár mûalkotás, ami kifejezetten erre a kiállításra, ebbe a térbe készült. Volt olyan közöttük, amirõl tudtam, hogy milyen lesz, és azért kértem el, de volt olyan is, ahol csak a mûvészt hívtam meg és szabad kezet adtam neki. Ha az anyagi lehetõségek megengedik, akkor ezek a mûvek, remélem, lassan bekerülnek a gyûjteménybe is.

MEO, homlokzat, enteriõr Fotók: Rosta József

M.J.: Milyen lesz a kiállítás-struktúra? Folyamatosan kint lesz a gyûjtemény, mellette pedig magyar vagy nemzetközi idõszaki kiállítások?

B.B.: A kiállítási terekbõl már látható: ez gyakorlatilag öt jól elkülöníthetõ tér. Öt szintje van az épületnek, ami azt jelenti, hogy öt kiállítást lehet párhuzamosan rendezni. A másik véglet az, hogy egyetlen kiállítást rendezünk az összes térben.

M.J.: Ez eddig elég kézenfekvõnek tûnik.

B.B.: Ezen belül teljesen flexibilisen lehet játszani. Az én alapelképzelésem az, hogy kontextust próbálok aköré a tárgyegyüttes és mûvészkör köré összehozni, amely a gyûjteményben már megvan, és remélem, hogy a jövõben még tovább bõvül. Szeretném, ha ezek a mûvészek nemzetközi összefügésben jelennének meg.

M.J.: Mennyire tervezhetsz elõre?

B.B.: Amennyire a lehetõségek engedik.

M.J.: Na jó.

B.B.: Ezen azt értem, hogy ahhoz, hogy egy komoly programot lehessen összeállítani, legalább másfél-, kétéves elõkészületre van szükség. Ráadásul egy olyan intézményrõl van szó, amelynek még meg kell teremtenie a semmibõl a nemzetközi reputációját.

M.J.: Mi az a legtávolabbi idõpont, amire már kiállítást tervezel? Mondjuk 2002 közepére van már programod?

B.B.: Nincs. Van négy-öt konkrét dolog, amit szeretnék megvalósítani. De nem tudhatom, hogy melyik, mikor és hogyan..., hogy egyáltalán szóba jöhet-e. Más úgy tervezni, hogy már tudod, kik azok a partnerek, akikkel számolhatsz, és õk is tudják, hogy te mit és hogyan csinálsz. Aztán nemzetközi intézmények is hozzák a maguk kiállításait, akár válogathatsz is közülük. A mûvészek, akiket én szeretnék, legalább másfél évre elõre be vannak táblázva.

M.J.: Milyen kötöttségei vannak a munkádnak? Vagy voltak feltételeid, mielõtt ide jöttél?

B.B.: A tulajdonos alapítóknak is az az érdeke, hogy olyan kiállítások legyenek, amelyek behozzák a közönséget, emelik a hely presztízsét. Persze az kérdés, hogy azok a nagy nevek, amelyek hatalmas tömegeket vonzottak mondjuk Helsinkiben meg másutt, azok itt is ugyanazt a hatást váltják-e ki. Chagall neve például mûködik, de az más kérdés.

Az utóbbi idõben nem is volt itthon olyan nagyobb kortárs mûvészeti kiállítás, amin ezt le lehetne mérni. Mert az, hogy 1992-ben az Ernst Múzeumban megrendezték a Gilbert & George kiállítást, és azon mennyien voltak, ma már nem releváns.

M.J.: Volt még elõtte Warhol is a Mûcsarnokban, nem?

B.B.: Igen, szóval azóta ilyen léptékû kiállítás nem volt. Nem lehet tudni, hogy milyen lenne manapság az érdeklõdés. Azt feltételezzük, hogy azok a mûvek, amelyek külföldön ilyen nagy érdeklõdésre tartanak számot, az nálunk is csak siker lehet.

De ez egyáltalán nem biztos.

M.J.: Az elõzetesen elküldött programtervetekben szép hívószavakat fedeztem felÉ

B.B.: Szavakat vagy neveket?

M.J.: Neveket.

B.B.: Igen, azok mind ilyenek. Serrano is ott volt, GreenawayÉ Kacifántos történet, hiszen õ elsõsorban filmes, és az egész úgy merült fel, hogy már régóta tárgyalásokat folytat arról, hogy idejönne forgatni. Ha a hazai támogatást megkapja a forgatáshoz, akkor biztosan el is jön, és akkor lenne értelme egy ehhez kapcsolódó kiállítás megrendezésének is. Ha nem, akkor persze az egész bizonytalan. Ez az ügy meglehetõsen konkrét, nemcsak egy feldobott név. Greenaway személyesen is itt volt, szét is nézett, beindult az agya. Pesten a köztéri szobrok helyzete foglakoztatta elsõsorban, mert nincs még egy város, ahol ennyi hõsi emlékmû lenne. Ezzel a tematikával foglalkozott ´93 tájékán, akkor nem jött össze. Most van egy másik projektje, az archetípusokkal kapcsolatban. Ha lesz kiállítás, az erre a tematikára épül, és emellett még a saját mûveit is bemutatná.

M.J.: Más nevek a listáról?

B.B.: Witkin például. De ez is azon múlik, mikor válnak hozzáférhetõvé a mûvek. Szeretett itt dolgozni, õ biztosan nem mondana nemet. Serrano itt készült sorozata sem volt kiállítva még Budapesten, pedig tudom, hogy õ is szeretné bemutatni. De idõ kell ahhoz, hogy kiforrják magukat a dolgok. Mindenesetre az reményt keltõ számomra, hogy a nyitó kiállításon be tudtuk mutatni az angol Chris Cunningham megrázó videóját a, ãflex”-et, ami azt a nemzetközi szintet és mûvészi attitûdöt reprezentálja, amit kiállítások során át szeretnénk megmutatni Budapesten.

M.J.: Mi a helyzet a hazai mûvészekkel?

B.B.: A magyar mûvészekkel az a gond, hogy nem lehet nagyon éles a különbség, túl nagy a szakadék a kiállítások között. Ha ilyan neveket tervezünk kiállítani, az már önmagában is felállít egy mércét a kiállítás kivitelezésében, megjelenésében. Ehhez nem igazán szoktak hozzá a hazai mûvészek. Másrészt az a probléma, hogy nincsenek igazán mûvek. Nagyon elharapózott mostanában a projektfinanszírozás módszere, ami azt jelenti, hogy a mûvészek csak akkor csinálnak valamit, ha van egy konkrét kiállítás, valamilyen tematika. Ennek nyilván teljesen hétköznapi okai vannak, de kiállítás (egyéni kiállítás) rendezés szempontjából nagyon megnehezíti a helyzetet. Ilyen léptékû kiállítótérbe, ilyen rövid idõ alatt nem könnyû magyar kiállítókat találni, akik a Mûcsarnok egyik teremsorával megegyezõ méretû területen komolyabb önálló kiállítást tudnának létrehozni.

MEO, enteriõr, Kicsiny Balázs: 12 a 23-ból, 1999-2001, installáció Fotó: Rosta József

M.J.: Mennyire zavar téged a szimbiózis a Blitz Galériával?

B.B.: Egyelõre egyáltalán nem zavar, se elõnyét, se hátrányát nem érzékelem.

M.J.: Nem kell a programban igazodni hozzájuk?

B.B.: Végül is amikor az egészet elvállaltam, ezt a gyûjteményt is elvállaltam. Persze nem én válogattam, de amit ilyen idõtávon belül össze lehet szedni, ahhoz képest ezt teljesen elfogadhatónak tartom. Akiket hiányolok belõle, azok remélem, elõbb vagy utóbb bekerülnek. Ezt kényszerhelyzetnek is nevezhetjük az én szempontomból, de nem elfogadhatatlan kompromisszum. Legalábbis egyelõre. Abban mindenképpen egyetértünk, hogy olyan neveket kell hozni, amelyek becsalogatják a közönséget is. Igaz, hogy Chagall, Picasso, Dali, a legközismertebb nevek, akik biztos sikert jelentenének, nem vágnak az intézmény profiljába, mégis valószínûleg kénytelenek leszünk ilyesmit is csinálni. Legalábbis meg kell próbálnunk, fõként az elején, hogy szélesebb rétegeket is megismertessünk magával az intézménnyel és a gyûjteménnyel.

M.J.: Nagyon erõteljes reklámkampánnyal indítottatok. Mi történt azóta? Mintha alábbhagyott volna a lendület.

B.B.: Az elején az intézmény PR-ját szponzorálták. A nyitókiállításra, az intézményt bevezetõ reklámra több PR-cég felajánlotta a segítségét. Miután ez lecsengett, sajnos nincs meg az az anyagi kapacitás, amivel ezt ezen a színvonalon, piaci formában tudnánk mûködtetni.

M.J.: Milyen a látogatottság?

B.B.: Úgy tûnik, ez elég szoros összefüggésben van a PR-munka intenzitásával és a média-megjelenéssel. Az elején nagyon ment. Azóta a hétvégéken nagyon jó, hét közben kicsit kevesebb.

M.J.: Nem drága ez a 600 forintos belépõ?

B.B.: A közönségnek is meg kell szoknia, hogy itt olyan kiállítások vannak, amelyekért érdemes ennyit kiadni. Emellett minket is motivál, hogy olyan kiállításokat kell csinálnunk, amiért érdemes eljönni. Végül is 30-40 perces táncdarabok 800-1000 forintba kerülnek, úgyhogy én ezt nem érzem olyan soknak. Inkább az a probléma, hogy a MEO viszonylag távol van a belvárostól, és olyan kampányt egyelõre nem tudtunk csinálni, amely meggyõzné a közönséget, hogy mégsem vagyunk olyan messze a központtól.