Mielõtt az úgynevezett mérési eljárások ismertetésére rátérnék, jelzem, a mûvészet értékelésérõl, mérésérõl való gondolkodás ürügyét az Attendometer címet viselõ mûalkotás adta.

Az Attendometer a Mûcsarnokban a Klíma, Szerviz, Out of Time kiállítások idején, a Szerviz részeként volt ãlátható”, 2001. szeptember 6. és október 7. között. A mûvet Esterházy Marcell, Kerekes Gábor, Kristóf Krisztián, Szentesi Csaba jegyzi. A kiállítótér eleve mozgásérzékelõkkel volt felszerelve, a biztonsági rendszer részeként. Ezeket az érzékelõket az Attendometer megteremtõi arra használták fel, hogy számítógép segítségével figyeljék és jegyezzék a látogatók mozgását. Azaz rögzítették a nézõk viselkedésének egy aspektusát, jelesül azt, hogy ki, mennyi idõt tölt el egy-egy mû elõtt. Az így kapott másodperceket jelölõ számokat feltehetõen egy egyszerû képlet alapján átírták pontszámokká, a tõzsdei pontokhoz hasonlatosan, s ezeket a folyton változó értékeket egy elektromos kijelzõ mutatta. Ez a pergõ, piros fényírás a változó körülmények tükrében jelezte, ãki mennyit ér”.

Térjünk vissza a fent nevezett értékelési eljárásokra, melyeket úgy fogok nevezni, mint mérési eljárások, s ennek megfelelõen aszerint fogok áttekinteni, hogy (1) mit jelölnek ki tárgyuknak, (2) mit választanak a mérés egységének, (3) az eljárás milyen eredetû, s végül, hogy (4) mennyire sikerült objektívvé tenni az alkalmazott mérési eljárást (megítélési módot).

Az elsõ kérdés: Mit tekintünk a mérésünk tárgyának, azaz mit mérünk? Egy régi, jól bevált fogalmat gyakran használ a mûvészet filozófiája (a kritika már kevésbé), ha mûalkotásokról beszélünk, és ez a szépség. (Figyelemre méltó, hogy egy kritikai írásban valamely kortárs mûre azt mondani, hogy szép, több mint sértõ lehet, vagy egyesek akár a közlõ hozzá nem értését is elõvételezhetik belõle. Ezekre az érdekességekre most nem áll módomban bõvebben kitérni.) A tetszés szó is elég nagy népszerûségnek örvend e téren, úgy a laikusok, mint a szakértõk körében. S ez már egy kicsit bonyolultabb jelenségre utal, hiszen hangsúlyosabban feltételezi a befogadó létét is. Ha a tetszésre vagyunk kíváncsiak, akkor számolnunk kell a befogadó szakértelmével, jártasságával, személyiségével, a kordivattal, stb. A mûvészetpszichológiában például népszerû, sokat vizsgált téma a tetszés. Empirikus úton való megragadásához különbözõ skálákat alkalmaznak: Jelölje be, mennyire tetszik! vagy Kitenné-e a szobájában? vagy Szívesen megnézné még egyszer? Ezekre a kérdésekre általában 1-7-ig, 1-5-ig terjedõ skálákon kell válaszolni, s a kérdezõk feltételezik, hogy a tetszés egy tudatos történés, és a befogadó képes ezekre a kérdésekre valós válaszokat adni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit preferálnak, illetve választanak az emberek, akkor még a többi mûtárgyra is tekintettel kell lenni. A preferenciavizsgálatoknak a kísérleti esztétikában nagy hagyománya van. Itt a mûvészi ítéletet mindig választási folyamatnak tekintik; két, illetve több tárgy, szín, forma, stb. közül mit tartanak az emberek jobbnak, szebbnek. A mûvészet megítélésében szempontunk lehet az is, függetlenítve magunkat a befogadó szeszélyeitõl és befogadói szabadságát megilletõ jogaitól, hogy maga a mû mennyire autentikus, mennyire eredeti, mennyire hagyományõrzõ. Ugyanakkor fontosnak tarthatjuk azt is, ha éppenséggel nem az, hanem valami újszerût kínál. Visszakanyarodva az értékelés lehetséges módjai közül a mérésre, nyilvánvaló, a mérés tárgya (amit a fentiekben elkülönített szempontok közül kiválasztunk, amire kíváncsiak vagyunk, illetve aminek a legnagyobb jelentõséget tulajdonítunk) meghatározza a mérési eszközt is, s ezáltal a mértékegységet is. Így a fenti fogalmakhoz rendelhetõk a következõ mértékegységek/mérési egységek is, amik számszerûsíthetõk vagy kétpólusú jelekké alakíthatók (igen-nem): a közönség tetszése, a látogatók száma, a vásárlók száma, az általuk a kiállítóhelyen eltöltött idõ, a mûértõk ítélete, a kritikusok véleménye, a mûalkotás ára mind ilyen szempontok lehetnek.

A helyzetet bonyolítja az idõ múlása során az értékelésekben lefolyó változás. A értékelés ezen egységei megkülönböztethetõek ãmûfajilag”. A humán csoportba sorolandók az esszék, kritikai írások, megnyitó beszédek stb. formátumában megszületõ ítéletek. Ezek nem közvetlenül fordíthatóak le értékekké vagy számértékekké, de mindegyike explicit vagy implicit módon állást foglal: jó vagy nem jó az a dolog, érdekes vagy érdektelen, tartalmas vagy üres. Tehát bizonyos általános értelemben leméri, felméri a mûalkotást.

Az üzleti életbe ágyazódik az ár, és valamelyest a követendõ divat kijelölése is. A kritika, a szakértõk által elismert mûvek értékessé válhatnak az üzletben, illetve fordítva, aminek felmegy az ára, értékessé minõsülhet.

Természettudományos igényû próbálkozás a kiállítóhelyen eltöltött idõ mérése, vagy a befogadó viselkedésének pszichológiai tanulmányozása.

Ezek a mérési eljárások mindegyike valamely módon az objektivitáshoz akarja kötni az értékelést. Ez a törekvés a természettudományos eredetû méréseknél a legszembetûnõbb. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a számok bevezetése megfellebbezhetetlen tények bevezetését és abszolút objektivitást eredményez. Ugyanis az objektivitás lehet relatív is.

Az Attendometer aktualitást ad a mérés problémájával való foglalkozásnak, mivel ez a mûalkotás maga is mérõeszköz, s ezáltal új megvilágításba helyezi a mérés problémakörét. Ahogyan ez a mû kilép a szerepébõl, és nem csak mint mûalkotás mûködik, hanem mérõeszközként is és vice versa, nem csak mérõeszköz, hanem mûalkotás is, úgy ez az írás is kilép a szûken mûvészettudománynak tekintett bölcsészeti keretekbõl, s egy részben természettudományos alapú diszciplínát is megidéz. Ezért az Attendometer bemutatása mellett még egy mérési módot is felvázol röviden, jelesül az empirikus esztétika, és/vagy a mûvészetpszichológia eszközeit.

A mûvészetpszichológia azon ága, amely a befogadás folyamatait kutatja, és a modern pszichológia kelléktárát (kísérlet, statisztika, stb.) alkalmazza, számos eredménnyel rendelkezik az explorációs idõnek nevezett változó kapcsán. Az explorációs idõ egy kísérletben egyrészt azt jelentheti, hogy mennyi ideig mutatja a kísérlet vezetõje az ingert (mûalkotást) a kísérleti személynek (befogadónak). Az ilyen jellegû vizsgálatok eredményei szerteágazóak. Annyiban azonban egybevágnak, hogy bizonyos korlátok között fennáll az a jelenség, hogy minél tovább nézünk valamit, annál jobban tetszik. Ezt például így lehet magyarázni: miközben valaki nézi a képet, egyre inkább ismerõssé válik számára, s az ismerõsség biztonságot, vagyis jót jelent, mármint biológiailag így vagyunk programozva. Egy másik magyarázat szerint: ahogy az idõ elõre halad, a tárgy megtelik jelentéssel, egyre több mindent fedezünk fel benne, egyre több asszociációt kelt. E vizsgálatok némelyike szerint az explorációs idõ növelésével nem jár végig együtt a pozitív megítélés. Amikor már túl sok idõ telt el, akkor a mûtárgy unalmassá válik, nem izgatja az ún. általános éberségi vagy izgalmi rendszerünket, s ez az unalom és érdektelenség mutatkozik meg a hanyatló tetszésben.

Vizsgálták azt is, mit csinál a kísérleti személy, ha õ szabályozhatja az explorációs idõt, azaz, kontrollálhatja, meddig nézi, figyeli a tárgyat. Ahogyan ez általában lenni szokott a kiállítóhelyeken. Arra, hogy ezt a viselkedést (menyi idõt tölt el egy kép elõtt a kísérleti személy) összehasonlítsuk valamivel, például esetünkben a tetszéssel, nagyon jó lehetõségeket nyújt a kísérleti pszichológia. Mindegyik változó ãszámosítható”, s akkor már elõ is lehet venni a statisztikát, össze lehet hasonlítani az adatokat. Vagyis ki lehet számolni, hogy az eltöltött idõ növekedésével együtt jár-e a tetszés növekedése. Vajon feltétlenül azt nézzük legtovább, amit preferálunk? Miért ne lehetne az a helyzet (adott esetben, idõnként), hogy pont azt nézem sokáig, ami nem áll közel hozzám, nem érint meg, azaz amit nem értek, hiszen idõbe telik, míg próbálom megfejteni, jelentéssel megtölteni.

A kérdés az: igaz-e, hogy a legtovább nézett mû a legjobban tetszik, legjobb, legszebb, legfenségesebb? Fontos-e tudni, hogy mennyi ideig nézzük a mûveket? Mit tudunk meg a mûbefogadás folyamatáról, ha ismerjük a hozzá szükséges idõt? Ezeket a kérdéseket érdemes átgondolnia mindazoknak, akik a mûvészet értékelésének valamely ágával foglalkoznak.

Az Attendometer megvalósítása, már amennyiben mérési eszköznek vesszük, módszertani, technikai hibáktól nem volt mentes, s ezzel a szerzõk is tisztában vannak. Mert például elõfordulhat, hogy egy nagyméretû képet egy kicsi elõtt állva nézünk, s így a kisebb méretû értékét növeljük. Az ilyen jellegû hibák a nem megfelelõ érzékelõk, illetve az egyéni befogadói magatartás rovására írhatók.

Az Attendometer megoldása az értékelés, megítélés fogalomkörére szellemes, és felveti az áru, árusítás, nézettség, érték s egyéb fogalmak körüli problémákat. Fontos-e egyáltalán, hogy jól lefedte a teret az érzékelõ rendszer vagy sem? Fontos-e, hogy mi lett az eredmény?

A két lehetséges válasz kifejtését kezdjük az igennel. Úgy tûnt, maguknak a kiállító mûvészeknek fontos, ez derült ki a Stúdió Galériában ennek kapcsán rendezett beszélgetésbõl. A gyõztes, illetve a helyezettek mint egy ãverseny” nyertesei szerepeltek. Bár ez nem volt verseny, mégis úgy tûnik, mintha hallgatólagosan beismernénk, elismernénk azt a tézist, miszerint a jó mûvész vonzza a sok látogatót. És ennek értelmében az a jó mûvész, akit néznek. A figyelem pedig gyakran azonosítódik a sikerrel. Az él túl, aki sikeres. Ezt a hiedelemrendszert annyiban támogatja ez az eljárás, amennyiben azt az illúziót kelti, hogy objektív mércével ítéli meg a mûveket. Mindezt a számszerûsítéssel éri el, mely a racionalitás világának ígéretét lebegteti. S ily módon vonzása abban áll, hogy objektív összehasonlítási alapot kínál, kimutatja a sikereseket. Ha nemet mondunk a fenti kérdésre, akkor nem az eredményeket tartjuk fontosnak, hanem azokat a mûvészetelméleti kérdéseket, amiket az alkotás felvet. Például tegyük fel, a filozófia kisemmizte a mûvészetet. Ekkor elképzelhetõ, hogy a mûvészet többek között ilyen eszközökkel igyekszik visszavenni a kontrollt. Vagy: pont ez a mû demonstrálja, hogy a mûvészet elvesztette autonómiáját, s nem gyakorol hatalmat a mûvészet önmaga felett. Az ellenõrzés a mûvészetelmélet és a gazdaság kezében van.

Tulajdonképpen mindegy, hogy komolyan vesszük-e az adatokat, hiszünk-e objektivitásukban vagy sem. Az a lényeges, hogy igyekezzünk a végére járni, mit mér az Attendometer. Tudjuk, mi volt a mérõeszköz, ismerjük az eljárás eredetét, tudjuk, nem feltétlen közelíti jól az objektivitást. De mi volt a mérés tárgya? A mû címe szerint a figyelem vagy a részvétel. Mit jelent, ha valamire figyelmünket irányítjuk, ha valamiben részt veszünk? Mit jelenthet az idõ ebben a kérdésben? Mi határozza meg figyelmünk tárgyát, fenntartásának idejét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések az Attendometer igazi eredményei.