Budapesten a Magyar Fotográfusok Házában, az egykori udvari portréfotográfus mûteremházának váróhelyiségeiben rendezték meg november közepén August Sander XX. századi emberek címû, több évtizeden átívelõ hatalmas vállalkozásának legismertebb felvételeibõl álló kiállítást, így emlékezve meg a XX. század egyik legnagyobb jelentõségû fényképésze születésének 125. évfordulójáról. Ugyanebbõl az alkalomból adták ki újra Menschen des 20. Jahrhunderts címmel azt az albumot, melyet a Photographische Sammlung SK Stiftung Kultur a Sander fényképeit és negatívjait tartalmazó gyûjteménye törzsanyagából állított össze. Az album kiadásával egyidõben nyílt meg az August Sander életmûvét bemutató retrospektív kiállítás ez év szeptemberében, ahol több mint 200, kizárólag eredeti fényképet állítottak ki.

A rendezvény helyszínéül választott kölni Médiaparknak különleges jelentõséget kölcsönöz az a tény, hogy Sander stúdiója a közeli Köln-Lindenthal negyedben mûködött 1911-tõl több mint harminc éven keresztül, miután családjával ide költözött Linzbõl, egészen addig, amíg 1944-ben a háború zûrzavarában feleségével át nem települt a nem messze fekvõ Kuchhausenbe.

Bár Sander mûhelye igen sokrétû fotográfiai tevékenységet folytatott, már a korai évektõl központi szerepet játszott munkásságában a portréfényképezés, amely szinte minden, mûteremben dolgozó fényképész számára az egyik legfontosabb zsánernek számított. Nála azonban teljesen új dimenziókat nyert ez a mûfaj. Sander maga adta a "XX. századi emberek" címet késõbb oly híressé vált sorozatának, amelybõl 1927-ben a Kölni Mûvészegyletben rendezett elõször kiállítást. 1929-ben Antlitz der Zeit címmel jelent meg egy válogatás az anyagból, mintegy hatvan fényképreprodukcióval. Az albumhoz a korszak egyik legjelentõsebb írója, a weimari Németország társadalmi viszonyainak egyik legalaposabb ismerõje, Alfred Döblin írt bevezetõt. A kor arca nyomóformáit 1936-ban elkobozták és megsemmisítették, ami nem akadályozhatta meg Sandert abban, hogy tovább dolgozzon hatalmasnak szánt mûvén. Bár a "huszadik századi emberek" képeinek összegyûjtését és teljes katalogizálását nem sikerült befejeznie (mindössze 500-600 felvétel gyûlt össze az évek során), de mindvégig törekedett arra: változó igyekezettel és elszántsággal, de élete végéig szakadatlanul kereste az újabb és újabb arcokat, karaktereket, akik beleillettek koncepiójába.

August Sander Fiatal parasztok, 1914

Félelmetes, döbbenetes, lenyûgözõ, esetleg kiábrándító mindaz, ami feltárul elõttünk? Talán Sander sem gondolt arra, amikor munkához látott, milyen lesz az összhatás, amikor majd egymás mellé kerülnek az egyes felvételek. Látásmódja sajátos, de nem meglepõ, ahogy addig eljutott. Portréfényképészként nap mint nap számtalan, a legkülönfélébb társadalmi rétegekbõl származó emberrel találkozott; ezeknek az embereknek a portréját kellett rögzítenie, helyesebben azt a képet, amit ezek az emberek magukról kialakítani igyekeztek. Feladata abban állt, hogy erõsítse, vagy ha az vált szükségessé, ellensúlyozza a "modell" ilyen irányú törekvéseit a lehetõ legoptimálisabb megoldás és a legkielégítõbb végeredmény elérése érdekében. Bizonyos idõ után természetszerûleg kialakulhatott benne az a képesség, hogy a személyekben, akikkel ily módon találkozott, már nem kereste az egyént, a személyiséget, sokkal inkább egy-egy társadalmi csoport, egy-egy földrajzi terület jellemzõ archetípusait látta bennük, és igyekezett egyre inkább ezt láttatni, megmutatva a csoportra - ha úgy tetszik, a társadalmi osztályra - jellemzõ tipikus jegyeket. Az ok és az okozat egy idõ után felcserélõdött: már nem az egyénben megmutatkozó közös jegyeket kutatta, melyek felmutatásával hatásos portrét készíthetett volna a megrendelõrõl, hanem az általa kialakított kategóriákhoz kereste a megfelelõ típusokat. Idõközben tehát kialakult egyfajta prekoncepció, amely alapján rendszerezni kezdte az egyes társadalmi körök jellegzetes képviselõit. E motiváció késztethette már az I. világháború elõtti években is arra, hogy gyûjteni kezdje a különféle típusokat; eleinte inkább csak megérzésbõl, hisz még nem tudta, mihez is használja majd õket. A háború utáni években, amikor egyre szorosabb szálak fûzték egyes kölni képzõmûvészeti csoportokhoz, a rendszeres elméleti eszmecserék révén fokozatosan körvonalazódott benne az elképzelés, hogy katalogizálnia kell a német embereket; "azokat az arcokat, akikkel nap mint nap találkozhatott bárki, bárhol a Maas-tól a Memelig, az Etsch-tõl a Belt-ig". [2] Ebben a háború utáni, mind politikailag, mind gazdaságilag és egzisztenciálisan zûrzavaros korszakban - mely egyébiránt a fotográfiai látásmód radikális változását is magával hozta, lásd a Neue Sachlichkeit térhódítását a mûvészies stílust követõen - nem õ volt az egyetlen, aki ilyen jellegû képeket csinált, de mindenképp az egyetlen, aki nem mûvészi megformálásra törekedett, hanem a tudatos dokumentálásra. Ehhez alakította ki azt a rendszert, amit egy 1924-ben keletkezett, írógéppel készült, majd késõbb kézírásos megjegyzésekkel kiegészített szövegben vázolt fel. Ennek alapján a társadalmat hét csoportra osztotta: 1. a paraszt, 2. a kézmûves, 3. a nõ, 4. a rendek (ide tartoztak például a diákok, az értelmiség, a hivatalnokok, de a katonatisztek és a pollitikusok is), 5. a mûvészek, 6. a nagyváros lakói és végül: 7. az utolsók (ide kerültek az idióták, betegek és õrültek). Ez a felosztás elképzelései szerint megfelelt a fennálló társadalmi rendnek, de valójában egy igen elavult társadalomszemléletet tülrözött. Ezeket a csoportokat azután 45 mappában, mappánként 12 fényképpel tervezte bemutatni. Sander ezzel a módszerrel azonban felülemelkedett a fotográfiai megjelenítés primér céljain, az eredmény pedig sokkal inkább tekinthetõ tudományosnak, sem mint mûvészinek.

August Sander L. A. tenorista, 1926	August Sander J.A. festõ, 1924

Ez tudományos igényû megközelítés érhetõ tetten az ábrázolásmódban is. Felvételei igazi értékét az alapvetõ õszinteség, a keresetlenség, a mesterkéletlenség adja, mely ugyanakkor mûvészi kinyilatkoztatássá is teszi õket. A többi Sandernél mesterségbeli tudás: precíz ember lévén pontosan dolgozott, alaposan felkészült, és feltételezhetõen a legritkább esetben tévedett. Elsõsorban mesterember volt, a szónak abban az értelmében, hogy a mûvészi kifejezési formát teljes egészében alárendelte a szakmai szempontoknak. A legegyszerûbb megoldásra törekedett, de így fogalmazódott meg aztán a legerõteljesebben az, amit közölni kívánt.

Sander eleinte tartott attól, hogyan fogadják majd az emberek - és elsõsorban a zárkózott vidékiek - õt és a kameráját. Félelme azonban alaptalannak bizonyult: hamar kiderült, hogy õ, aki egy volt közülük, az õ nyelvüket beszélte és gyakran az õ fejükkel gondolkozott, könnyen szót értett mindenkivel. Úton-útfélen kereste modelljeit, és ha rálelt a megfelelõre, képes volt a modellt bárhol megállítani. A közte és modelljei között kialakuló közvetlen és õszinte viszony miatt képei mindig egyértelmû és magabiztos kijelentések, és ezek a kijelentések sok esetben kegyetlenül õszinték is: nincsenek tekintettel sem a lefényképezett, sem a szemlélõ érzelmeire. Nem is lehetnek, hisz a képen látható alakok nem egyedi mivoltukban jelennek meg a képen, hanem egyes típusok reprezentásaiként. Nemcsak Sander számára nem érdekes, melyik cukrászról van szó, vagy melyik patikus áll oly rátartian a fényképezõgép elõtt, szándéka szerint a nézõt sem kellene érdekelnie, hogy felismeri-e a képen látható személyt, hiszen az nem egyediségében fontos. A cukrászról, a patikusról, illetve az özvegyrõl van szó - általában. Õszintesége ellenére sem akart ítéletet mondani senki felett, csupán arra törekedett, hogy tudományos alapossággal, a rendszerezés hideg racionalitásával ábrázoljon.

Sander mindig a legnagyobb fokú természetességre törekedett, és nem csak akkor, amikor saját felvételeit készítette, hanem akkor is, amikor megbízás alapján dolgozott. Szinte nem is lehet különbséget felfedezni a megrendelésre készített felvételek, illetve a saját mappáiba szánt képek között. Számára mindegy volt, hogy mi adott okot a fénykép elkészítésére, amit az is alátámaszt, hogy az egyes mappákba számos olyan kép került, ami eredetileg megrendelés tárgya volt.

A felvételek készítésénél csupán természetes fényt használt, kivéve a mûtermi felvételeket. Törekedett a természetes háttér adta lehetõségek kihasználására is, a mûtermi képeknél is elsõsorban a semleges hátteret részesítette elõnyben. A pózokat viszont - melyek igen egyszerûek és természetesnek hatnak, de a felvétel végleges üzenetét a legesszenciálisabban hordozzák -, mind alapos megfigyelés eredményeként alakította ki. A testtartások tipikusnak mondhatók, már-már sztereotípiákon alapulnak, de a kép terét is (a testtartáshoz és a környezethez hasonlóan) rendkívül tudatosan szervezi meg. Fontos jelentése van az alakok egymáshoz való viszonyának, a körülöttük hagyott térnek, illetve az alakok térbe állításának is.

August Sander Fotográfus, 1925	August Sander Menhelylakó, 1930

Sander megközelítését már csak az általa használt eszközök miatt sem mondhatjuk riporterinek: a nagyformátumú, állványra helyezett kamera és az üvegnegatív ezt nem tették lehetõvé. Sokkal közelebb áll egyfajta szociológiai megközelítéshez, ami azonban nem hasonlítható a korszak amerikai vagy akár magyar szociofotósainak küldetéses hozzáállásához. Nem agitál valami mellett vagy ellen; nem akar sokkolni, felrázni, lelkesíteni avagy elrettenteni. Nem keresi a líraiságot a társadalmi rétegek sorsában, nem kutat az egyéni életekben, a családi történetekben. Számára csak a primér látvány bír fontossággal, és az az üzenet, ami a látvány útján valósul meg és jut el a befogadóhoz. Mindez együtt adja a képek rendkívüli, szuggesztív erejét.

Az Antlitz der Zeit megjelenését követõen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem szeretik, amit Sander képein láttak. Bár a kortárs értelmiség egy része - köztük Walter Benjamin és a már említett Alfred Döblin - hasonló következtetésekre jutott saját megfigyeléseik alapján, mint Sander, fényképeit mégsem csak a fajelmélet megszállottjai utasították el. Ez persze nem meglepõ: Sander senkinek nem akart hízelegni, senkirõl sem próbált elõnyös képet mutatni, viszont az sem állt szándékában, hogy bárkit megsértsen vagy megalázzon. Így elmaradt az azonosság felismerésébõl, illetve az ellenszenv sikeres rávetítésébõl adódó katarzis. A képek élvezetéhez másfajta érzelmek szükségeltettek volna, ami viszont olyan fokú absztrakciót követelt meg, melyre csak egy, a társadalmat felülnézetbõl szemlélõ egyén lehetett volna képes, elvonatkoztatva az adott történelmi helyzet valóságától. Más aspektusból közelítve: Sander egyféle furcsa leltárt készített a weimari köztársaság társadalmáról, ahol a korszak társadalmi viszonyait bemutató látlelet rejtett üzenete, hogy bár a környezet, a mindennapi életünket meghatározó körülmények állandóan változnak, az emberek alapvetõen ugyanolyanok maradnak, s ez látható ezeken a képeken is, melyek az alapvetõ emberi tulajdonságok és a sors interakciójának eredményét rögzítik.