A XX. század színháztörténetében akad néhány színész-rendezõ, aki nem fogadta el a kor kínálta adottságokat, és radikális újításokat vezetett be. Szinte mindegyikük megpróbálkozott - nemcsak gyakorlati, hanem elméleti síkon is - új színházi modell vagy módszer kidolgozásával. Sztanyiszlavszkij, Artaud, Mejerhold, Craig, Grotowski nemcsak a színháztörténet szempontjából érdekesek, hanem egyben a nyugati kultúra jelentõs mérföldköveit képezik, hiszen vizsgálódásaik során a mûvészetnek, mint olyannak végsõ kutatásához jutottak el, s juthatunk el általuk mi, nézõk és gondolkodók is.

Nemrégiben Budapesten töltött egy hetet Eugenio Barba és társulata, az Odin Teatret. Õk nemcsak a színházi elõadásmód és mûvészetfelfogás kitágításának folytatói, hanem személyükben egy-egy megvalósult kísérleti életutat is képviselnek. Eugenio Barba Grotowski-tanítvány, de emellett szinte az összes nagy színházi teoretikus tanait is beépítette saját koncepciójába. Õ teremtette meg a színházi antropológia néven ismert új tudományágat. Alapvetõ felismerése a nyugati és keleti elõadásmódok létmódbeli azonosságai, a pre-expresszív mozzanat feltalálása és kidolgozása. Barba ugyanakkor nemcsak rendezõ és gondolkodó. Tudományos attitûddel is rendelkezik: képes rendszerezni, adatokat összehasonlítani, és biológusi pontossággal leírni kísérleteit.

Tapasztalatait keresztülszûri életén, saját társulatát használja mûhelyül. Így képes mûvészi, gyakorlati csillámporral feldíszíteni valójában száraz pontokból álló eszmerendszerét (nem véletlen, a színház és intézményeinek megjelölése: "Nordisk Teaterlaboratorium" - Északi Színház-laboratórium).

A Szkéné Színházban tartották munkabemutatóikat, elõadásaikat, videovetítéseiket, majd még egy könyvbemutatóra is sor került itt. A fõattrakciónak szánt Mythos címû elõadás a MU színházban zajlott, ahová még saját nézõterüket is elhozták. Az Odin Teatret alapvetõ koncepciója ugyanis: "színház falak nélkül". Ez nem csupán a színház intézményének valami õsi áramlathoz való visszavezetését jelenti, hanem bizonyos fokú dekonstrukciót is, amivel egyben új anyagot is létre hoznak: a színészt. A színész a színház, a teste, a hangja, a jelenléte adja a színház fogalmának egyedül érvényes, új megközelítését. Persze az 1964-es alapítású társulat esetében az újdonság íze némileg megkopott, különösen, ha figyelembe vesszük a már létezõ hagyományokhoz való kötõdést. De Barbának nem az újítás lényeges, hanem a színész feltérképezése és a mögötte álló láthatatlan erõtér megragadása. Színházelméletének központi tétele a színész organizmusként való felfogása. Hagyományként elsõsorban a nyitottságot örökölte a nyugatiaktól (azaz a fentebb felsorolt alkotóktól) - nem a külsõ jegyek, azaz nem a mozgásrendszer, nem a beszédmód, nem a dramaturgiai intenció számít, hanem a belsõ koncentráció, a mozgás elõtt jelentkezõ feszültség, a mítosz õseredete. Így tételeit nevezhetjük színházi szinkretizmusnak is, hiszen minden színházi hagyományból kiemeli a neki mérvadó elemeket, és egymás mellett alkalmazza õket. Az egymásmellettiség nem feltétlenül egyidejûséget jelöl és nem is alapvetõen térbeli elhelyezkedést. Az Odin Teatret elõadásai sokszor rétegzettek, s újfajta idõ-tér aspektusokat állítanak fel.

Eugenio Barba - Odin Teatret Donna Musica pillangói Julia Varley Fotó: Rossella Viti

Ezen új idõ-tér koordináták egy sajátos mitológiát határoznak meg. A színház lassan átalakul önnön történetévé, a színészek önálló személyiségeket hoznak létre, s a színházi mesterséges valóság saját létet kap. Régi közhely már, hogy a mítosz valójában a Névvel egyenlõ, így hát neveket hoznak létre, a névadás szertarásai pedig mítoszt ülepítenek a fortyogó anyagból. A színészek felrúgják a klasszikus pózokat, de úgy, hogy közben nem utasítják el azokat. Bármit felhasználnak, és amit felhasználnak, abban mindig a szakrálist vagy másképpen: a mítikust keresik. Eme törekvés azonban nem akadályozza meg õket abban, hogy technikai kidolgozottságuk a lehetõ legtökéletesebb legyen. A munkabemutatók során tanúi lehettünk a sokszor 40 éve tartó folyamatos tréningnek. Ez a tréning mindig személyre szabott, nem rendelkeznek bárkire érvényes recepttel. Azonban amennyire szubjektív, annyira jelent állandó fejlõdést - nemcsak technikai, hanem tudati értelemben is. Gyakorlataik a sokszor szükséges szerzetesi koncentráció, meditációs bölcselet mellett alapvetõen megszállottságot igényelnek. Van egyfajta fanatizmus a színészekben, hit és tudomány keveréke, erõ és szellem. Mindegyikük önmagát alakítja ki az adott képletekbõl Barba instrukciói alapján: az Odin Teatret számukra életmódot is jelent.

Technikájuk ötvözi a klasszikus nyugati színházi hagyományokat a távol-keleti metódusokkal. Fontos, hogy szóhasználatukban a színházi technika nemcsak a prózai színész kelléktárát jelöli, hanem a táncot, éneket és zenét valamint bármilyen (testi) közlõformát. Õk maguk is internacionálisak: bár az Odin Teatret székhelye Dániában Holstebro városa, vezetõjük olasz, az évtizedek óta a társulat tagjait alkotó színészek pedig angol, dán és olasz származásúak. Az elõadásokban keveredik az angol és az olasz a skandináv nyelvekkel, de néha latin és görög idézetek is felbukkannak; a színház nyelve nem a szavak elsõdleges értelme által képzett mezõ, hanem a nyelv, mint aktus. Minden színész saját nyelvén szólalhat meg, a lényeg nem feltétlenül az, hogy mit mond, hanem hogy egyáltalán mond valamit és azt, hogyan mondja el. Az "egyéni technika" így esetükben azt is jelenti, hogy mindegyikük eltérõ készlettel rendelkezik.

Tréningjüket egy szakasz után saját maguk fejlesztik tovább, és azt tanulják, ami önnön tudatosításukhoz önnön szándékaik szerint szükséges. Tehát Barba mint rendezõ megtehetné, hogy egy japán dalt és egy angol verset adat elõ akár balett mozdulatok kíséretében havasi kürttel és mindezt egy idõben. Azonban határozott irányvonala - a színházi antropológiai legújabb eredményeinek ismeretével kiegészítve - mégis összefogja a sokféleséget. Központi fogalmai a kifejezés és a jelenlét, elõadásai általában rendkívül mély konnotációs hálót tartalmaznak. Bizonyos értelemben "kegyetlen színház" ez, nem ad mást, mint önmagát, a kifejezést, mint nevet és a jelenlétet, mint testet öltött mítoszt. Titokzatos tájakat nyit meg, tükröt állít a létezésnek. Mágikus és technicista egyben, elve az, hogy egy színész, mint organizmus mindenre képes. A szó szoros értelmében akár a mindenre.

Az Odin budapesti egy hete azonban kesernyés tapasztalatot hozott. Ugyanis a hihetetlen gondolati konstrukciók, a színészek személyes vállalása, a profizmus minden eszköze sem volt elég arra, hogy ne vegyük észre: Barba és társulata már pusztán érdekesség, színháztörténeti rekvizitum és önismétlés. Több gyönyörû, elgondolkoztató elõadást láthattunk, de összességében kissé fáradt, õszies és elcsépelt gesztusokból szerkesztett kép áll elõttünk. Persze még így is többet tudnak, mint a legtöbb mûvész Magyarországon, érdemes hát kicsit boncolgatni az elõadásokat.

Eugenio Barba - Odin Teatret Judith, Roberta Carreri Fotó: Torben Huss

A Donna Musica pillangói monológ vagy inkább szólószám, mint ahogy a Mythos, az Itsi-bitsi és az Óda a "haladás" új évezredéhez kivételével az összes bemutatott darab. Nõk, idõs nõk; a világ talán legjobb színésznõi közé tartozó asszonyok elõadásai. A Donna Musica Julia Varley "magánszáma" - azért emeljük ki, mert iskolapéldája a Barba-féle színpadi jelenlét sûrítményének és a színész átváltozó képességének bemutatásra. A térben virágokkal kirakott kör, mintha az óra számlapja lenne; a negyedeknél csokrok találhatók. A közönséggel szemben, "12 óránál", letakart asztal áll, mellette bársonyfotel. A belépõ alak egy hosszú, fehér hajú lény, aki a gyér fényben vérfagyasztó, valóban vérfagyasztó hangon szólal meg. Ekkor õsöreg boszorkány. A darab folyamán azonban hol fiatal nõvé, hol nemtelen varázslóvá, olykor pillangókat kergetõ ártatlan gyermekké változik. Varley átalakuló képessége fantasztikus - talán az Odin legkiemelkedõbb alakja. Donna Musica identitása erõsen kétséges. I am Donna Musica. - I am not." Voltaképp egyetlen tétje a darabnak: megtalálni a szereplõt, illetve: rátalálni arra a pontra, ami létezését leginkább megerõsíti. Varley közben mesékkel, versekkel, tánccal, énekkel operál. Sokszor egészen földöntúli tájakat teremt a semmibõl, pusztán mimikájával létesít új és új helyszínt. E varázs-image persze a színpadi díszletben is megjelenik - asztalán egy dobozban gyertya lángol, a virágok körén túl fekete függönyök. A szövegek alapvetõen poétikusak, elõkerülnek ismert világirodalmi motívumok - Csuang-Ce álma, Kafka meséje az ajtóról. Donna Musica számára azonban - és a színésznõ bármelyik más alakjának - a pillangó az, ami létalapot ad. Számtalan képben, játékban jelenik meg az elõadásban a pillangó. Talán a legmélyebb epizódban a bársonyruhás asszony elégeti kendõjébõl varázsolt pillangóját - mintegy maga pusztítja el a szépet, az álmokat, saját létét. Donna Musica, a színésznõ és a pillangó voltaképpen ugyanaz, így rögtön érthetõvé válik az utolsó kérdés: "Where are the last summer's butterfly ?" Azaz: Hol vagyok én, aki voltam és hol vagyok én, aki most vagyok?

A Castle of Holstebro II. címû elõadás, ami szintén Julia Varley monodrámája. Illetve mégsem, ugyanis egy Mr. Peanut (annyit tesz: "Mogyoró úr") nevû bábot, figurát is eljátszik. Mr. Peanut egy magas, halálfejû alak, aki legalább 17 éve kíséri a társulatot. Önálló története van, önálló személyisége és szimbiotikus kapcsolatban van Juliával, megjelenítõjével. Mr. Peanut igencsak érdeklõdik a világ dolgai iránt, már járt Chileben is, meg akarta látogatni Pinochet elnököt - a szóróanyagon dokumentálva van, amint a kormányõrök éppen foglyul ejtik. Egyszóval Mr. Peanut egyike az Odin Teatret pantheonjában helyet foglaló jellegzetes alakoknak, állandó személy, külön identitással. A Castle of Helstebro tulajdonképpen a színésznõ és a rémisztõ figura beszélgetése, mely két külön síkon zajlik. Julia beszél, a jelenkort magyarázza a közönségnek, Mr. Peanut pedig mozog, gesztusokkal vesz részt a darabban. Sokszor a színésznõ magára ölti a figurát, mintha önmaga válna az archetipikus alakká, azonban valójában ilyenkor csak Mogyoró úr van a színpadon. Képes ugyanis arra, hogy a közönség egyszerûen ne vegyen tudomást a színpadi átöltözésrõl. Mindezt a figurának adott abszolút különálló, sajátos gesztusrendszer teszi lehetõvé. Mr. Peanut úgy mozog, ahogy egy ilyen óriási alaknak mozognia kell - teljesen természetesen esetlenül. Groteszk teste hol rémisztõ, hol mulatságos. Például az elõadás kezdõképében csak egy felhajtott szõnyeget látunk, ami mögül lassan kibukkan egy kéz, majd egy másik, s végül a koponya. Felegyenesedik - mintha egy kazamatákból kiszabadult anglikán fõpap jelenne meg. E kép ellentéte a darab utolsó negyedében jelenik meg. Az izzadt színésznõ, a ruhájától megfosztott alakot - ami így egy torzó, egy mellszobor - térdére fekteti és gyönyörû piéta-pózba merevedik. Julia ekkor anya, s méhének gyümölcse a Halál. Van, hogy a Hamletet idézik: a koponyát kérdezgeti az asszony. Az angol nyelvû szöveg a jelenkorról szól és a személyes helytállásról. Tanító darab, súlyos, néha közhelybe hajló bölcsességeket mond ki.

A textust Barba és Varley együtt jegyzik, két sokat megélt ember tiszta vagy tisztának szánt mondatait halljuk. Mr. Peanut nem férfi és nem nõ - de lehet férfi is és nõ is. Ahogy tetszik. Ugyanaz a kettõség feszül benne, mint külsejében a komor csontváz-alak és a szánalomra méltó csecsemõ-torzó között. A szövegek ezt híven követik: "If they see beard and whiskers, they call it man. If they see long hair and breasts, they call it woman. But look, the soul that lingers in between is neither man nor woman."(Ha szakállat és pofaszakállat látnak, férfinak hiszik. Ha hosszú hajat és melleket látnak, nõnek hiszik. De lásd: a kettõ között idõzõ lélek se férfi, se nõ.") A darab mindenképpen valamiféle meggyõzõ hatást próbál kifejteni. A közönséghez beszél a szereplõ, egyrészt felismerteti a jelenkor lezárt vonalait ("I am sorry, but you have no chance in a time which needs heroes."), másrészt erõt próbál sugározni ("You must remember, it's your way"). Így az elõadás bölcselkedõ szentenciák egyvelege lesz, de az Odinra jellemzõ képiséggel és jelrendszerrel felruházva, ami azonban nem képes áttörni a gondolati konstrukció szilárd kérgén.

Saját mítoszukról való elképzelésüket jelzi az a darab, melyben felvonul a színház összes tagja: a Mythos. Az alkotásban a görög színház és mitológia emblematikus alakjai jelennek meg: Oidipusz, Kasszandra, Orpheusz, Antigoné kavarognak a színpadon. Ezek a figurák veszik körül a mindenre elszánt XX. századi forradalmárt, Guilhermino Barbosát, aki a brazil szabadságharcban valóban harcolt és haláláig kitartott. Lázas víziót alkotnak a történelemrõl, az eszmékrõl, a szabadságharcról, az emberi kitartásról - kissé talán saját színházi forradalmiságukról is szól ez a darab. Rendkívül tömény és sûrû, mégse tud áttörni bizonyos érzelmi falakat a nézõben. Egyedüli, valóban lényegi és elemzésre szoruló rétege a díszlet, a látványelemek használata. Ebben igazán zseniális ez az elõadás. A kezdõkép egy terített asztal, halotti tor, gyászoló gyülekezet. Az asztal nagyon hosszú, szinte az egész színpadot beteríti.

A kicsiny, komor embercsoport távoztával a berohanó két asszony leszedi az asztalt és kettébontja, majd részeit két oldalra toronyként felállítják. Az asztal alatt széles homoksáv válik láthatóvá, ezentúl ez és a "két torony" szolgál a színészeknek mozgástér gyanánt. De nem érik be ennyivel, a levegõt is birtokukba veszik - kötelet feszítenek ki a tornyok között. A darab elején látható "köznapi" látványból tulajdonképpen egy rituális teret hoznak létre. Rituális abban az értelemben is, hogy szertartást hajtanak végre - az egyetlen nem mítikus szereplõt, a folyamatosan igyekvõ katonát feláldozzák a görög mondavilág szereplõi. Így a tér végül õsi kultuszhellyé változik. Jelzi ezt az elõadás végén leereszkedõ háló is - elválasztja a közönséget a színpadi tértõl, a profánt a szakrálistól. Az utolsó kép gyökeres ellentétben áll a legelsõ látvánnyal: kezek sokasága mered ki a homokból, az ezerszer felszántott homok furcsa formákba van rendezve, a háló mögötti félhomályban épp csak derengenek az alakzatok. A darab egyik jelentõs motívuma a kéz. Orpheusz, miután eldalolta életét, kezeket szegez fel az egyik toronyra. Késõbb egyre több és több kéz kerül a színpadra, s végül így érünk el az említett záróképig.

A kéz, mint a cselekvés, a tett szimbóluma jelenik meg. De nemcsak a triviális értelemben vett cselekvésé, hanem egyfajta belsõ, hittel telített cselekedet jele is. Gondoljunk csak Krisztus kezeire vagy Fatima kezére (az észak-afrikai országok kedvenc népi amulettje). Barba rengeteg kezet tesz a színpadra, kezek halmait. Két képzetet kelt ezzel. Az elsõ egy különösen barbár, a világháborús kegyetlenségre emlékeztetõ jelentést rendel a képhez, azaz háborús csonkok garmadája áll elõttünk. ldozatok jelei ezek, a világ minden tájáról származó áldozatokéi. Másrészt a kezek, mint a lét legbelsõbb tartalmát hordozó alakzatok valódi segítséget adnak.

A mítosz nem nevet ad ennek az elõadásnak, hanem a létezés mélységeiben megbúvó cselekedetek sokaságát is jelenti. A kezek mi vagyunk.

Végignézve Barba és társulatának bemutatott darabjain - most csak hármat elemeztünk - kitûnik, hogy jellegzetességük a különállás. Különállás a megmerevedett színházi gyakorlattól, különállás a szerepektõl és különállás az életfelfogás triviális képzeteitõl. De ezt nem pusztán választásként kínálják fel, hanem "a" választásként. Magyarán, az Odin Teatret mint önálló színházi hagyomány is létezik már, útjuk nyitott - folytatható, de mint minden hagyomány, egyben a vele szembe fordulás lehetõségét is magában foglalja. Példát mutatnak egy koncentrált, átgondolt és következetes színházi struktúra létrehozására, azonban kereteik - az itt elõadott alkotások alapján - nem tartalmaznak elég frissességet. Barbát ma már tanítani kell, nem nézni. Ez nem azt jelenti, hogy életmûvük hitelességét vonja az ember kétségbe, hanem azt, hogy valami elmúlt. Az Odin Teatret mostani magyarországi bemutatkozása egy korszakalkotó társulat fáradt demonstrációja volt. De ne feledjük: megállapításaik érvényesek, s azon dolgoznak, hogy egy új kor új hõseit formálják ki a nézõkben és saját magukban. Mert vannak hõsök.