A Nomade~s Japán egyik leghíresebb moderntánc-együttese: bizarr, forradalmian újszerû világában helye van a hagyományos japán vizualitásnak, szcenikának és mozgásrendszernek, zenének, színházi gondolkodásmódnak, ugyanakkor határozott válaszokat ad a távol-keleti országot mind intenzívebben érõ külsõ, kulturális hatásokra is. A japán társulatot 1989-ben alapította Noriko Kumagai és Nakao Ikemiya, két világlátott, akkora már komoly elismeréseket szerzett koreográfus: kettejük munkásságának hatása intenzíven érzékelhetõ Takeya alkotásában is.

A Drowning Fish egy különlegesen érzékeny, számtalan mûvészeti ágban otthonosan mozgó alkotó megrendítõen szép vallomása. Takeya, aki szülõvárosában, Tokióban táncot, színészmesterséget, zenét és költészetet tanult, Bécsben hosszú évek óta él és alkot; most bemutatott munkája alapvetõen sajátosan artikulált identitásválságáról-identitáskeresésérõl szól. Az elõadás összetéveszthetetlenül "japán": sajátosan idõtlen, komótos tempójában, helyenként szinte brutálisan erõs látványvilágában, hang és gesztus egyenrangúságában, abszurditásában ott rejlik valami mély azonosság, közösség.

Akemi Takeya Drowning Fish • Fotók: Szabó Benke Róbert

"Itt nincsenek nevek, sem személyiségek - csak fizikumok, puszta anyag, Test. Nincsen történet, jelentés, csak hatás." - fogalmazza meg a Szkéné Színházban rendezett japán táncfesztivál, a Butoh Ünnep elõadásait tárgyaló, kiváló írásában a kritikus Várnai Dóra [1]. E szavak nem csak a hagyományokat lebontó, ám e szándékában magukra a hagyományokra is reflektáló butoh-ra de az általam látott, e körbe nem sorolható japán kortárs elõadásokra is vonatkoztathatóak. Takeya a saját sorsából készítette el elõadását, amelynek fõszereplõje mégsem önmaga, hanem a keresés, amely fogalomnak õ ad testet. Egymástól gyökeresen elütõ színeiben rendre más és más módon tûnik fel.

Az elsõ színben egy szinte a teljes színpadot elfoglaló, projektált téglalapot jár körbe. Fekete ruhás, pára övezte alakja hajnalban templomba igyekvõ székely (!) asszonyt idéz. Takeya hosszas sétájával elnyugtat, hogy hamarosan felzaklasson. Egyszerre ugyanis elegáns, hosszú hajú, fiatal japán nõ áll elõttünk: kozmikus-ironikus monológba kezd, flegmán jár-kel a színpadon, majd, mintha elemei merültek volna le, összeesik, és bábuként felborul. Fejérõl lehullik haja, pontosabban a divatos fazonú paróka. Most lidérces, kopasz lény áll a színpadon. Öltözéke egy keveset takaró extravagáns divatbemutatói merészség, anyagcsíkokból álló szoknya és tarka, vértszerû felsõ. A színpadot világító fényfelületre egyszerre koncentrikus körök hatolnak be. A magasban rögzített fényforrást szemügyre véve lassan felfedezhetõ, hogy az alá átlátszó tálca van felerõsítve, amelybe "élõben" csepeg a víz. A vízcseppektõl fodrozódó felületet vetítik aztán a színre, a magasban keletkezõ finom hangokat pedig mikrofon erõsíti fel. Takeya játéktere "alkalmilag születik" tehát. A hatalmasra nagyított körök nem rögzítettek, ahogyan a hangok sem. A táncos egy ott és akkor születõ felületen játszik.

Akemi Takeya Drowning Fish • Fotók: Szabó Benke Róbert

A csepegõ víz és annak képe eleinte megnyugtat, lelassít, ám, mint az közismert, a fejtetõre csepegtetett víz a spanyol inkvizíció egyik kedvelt vallatási módszere volt.

Alig tíz perc alatt az emberen valami különös, kezelhetetlen nyugtalanság vesz erõt.

A monotónia kínozza. Ezt a szorongató érzést ellenpontozza finom, minimalista koreográfiájával a táncosnõ. A vízcseppes szín jeleneteinek címe (Water Cat, Walking Stone Fish, Drunken Alga) a tenger különösen láttatott világát idézi. A csak a hatalmas vízzel határos, az óceánnal sajátságosan közeli viszonyt ápoló Japán gyermeke izgalmas metaforaként kezeli e végtelen szomszédságot. Önmagát, sorsa egy fordulatát definiálja a "partra vetett hal" fogalmával. Mindezt egy bécsi próbateremben alkotva meg, Ausztriában, az országban, amelynek se tengere, se nagy vizei, csak az arrafelé még vékonyka Duna és néhány tó. Takeya a nagy víz lakóit ábrázolja, és ezúttal megcsillogtatja finom humorát. Bohókás, különös lényeket varázsol elénk. Eddig a pontig (bár szcenikáját tekintve most is) finom eszközökkel feszültté tett, lelassított, hogy most szórakoztasson kicsit.

Akemi Takeya Drowning Fish • Fotók: Szabó Benke Róbert

Az utolsó két színben a sebességé, a hirtelen változásé a fõszerep. A korábbi álomszerû hangulatból nem zökkent ki, nem ébreszt fel, hanem gyorsít és radikalizálódik.

A hosszadalmas képi metaforákat most gyors változások követik. A szín hatalmas felületei másodpercek leforgása alatt kapnak új színt és új fényviszonyokat. Egy (végig a magasban függõ, el sem rejtett) kabát, finom selyemköntös hull alá a táncosnõ testére, célba érése valóságos becsapódás, vad fény- és hangjelenségekkel kísérten.

Takeya mindvégig csak szépen felépített, okos hasonlatokkal él, nem nyúlt túlzottan közérthetõ eszközökhöz. Nem játssza ki az "egy japán nõ Bécsben" semmiféle konkrét példázatát. Egy ponton aztán gyönyörû, vetített hátterek, elsõ ízben "japános" motívumok elõtt látjuk ülni, majd Arthur Rubinstein zongorajátéka hangzik fel, elmosódottan, körbeépítetten. A táncosnõ elsõ ízben ábrázol szorongást, elsõ alkalommal mutatja magát elesettnek. A színpad uralkodónõje, precíz látványok mestere kicsire húzódik össze. Az identitásválságot látjuk, érezzük, megkapó, szavakkal tolmácsolhatatlan, finom eszközökkel ábrázoltan.

Bár történettel nem találkozunk, folyamattal igen. Takeya az elnyugvást, a belenyugvást, a (remélt/látszólagos) helyre kerülést mutatja. Elegáns "vándorcipõjét" kezében hozva, a második szín nagypolgári öltözékében lép be a hosszabb ideig magára hagyott térbe. A színpad közepére érve lassan megdönti a finoman hordozott cipõket, melyekbõl víz csurog ruhájára és a földre. A tenger vize ez. Emlékbe elhozott minta. Fiolába zárt forrásvíz, sivatagi homok, amit a kíváncsi utazó hoz magával emléktárgyak, fényképek helyett a messzeségbõl. Avagy otthonról. A cipõbõl csurgó víz a megbékélés, a bizakodás szimbóluma. A Drowning Fish címû elõadás viszont nem.