Az épület - egykor Jászi Oszkár otthona - a modern magyar mûvészet (nemcsak képzõmûvészet) mitikus helyszíne volt a 20. század második felében, elsõsorban a 60-70-es években, de jelentõségét még Erdély Miklós halála után (1986) is megõrizte. Az 1956-os forradalom utáni évek Budapestjén a hivatalos szellemi élet felszíne alatt élõ ,,másik" kultúra otthonra lelt másutt is: ,,Zene bácsi" lakásán, Petri-Galla kis kiállításain az elsõ mikrobarázdás lemezeket lehetett hallgatni és az egykori Európai Iskola mestereivel, szürrealisztikus vagy elvont festményekkel találkozhatott az érdeklõdõ; Korniss Dezsõ talpalatnyi mûtermében a majdani neoavantgárd fiataljai találták meg szellemi hajlékukat.

Szenes Zsuzsa Fotó: Rosta József

A Virágárok azonban különbözött tõlük, elsõsorban nyitottságával. Nem sugárzott belõle a titkos összejövetelek katakomba-hangulata; ,,vendégköre", baráti köre - Erdély Miklós és Szenes Zsuzsa ,,rokonai, barátai és üzletfelei" - hihetetlenül sokféle mentalitást, kultúrát, szellemiséget, temperamentumot, gondolkodásmódot, érdeklõdést, foglalkozást foglalt magába a festegetõ buszsofõrtõl az íróig, az építésztõl a fõfoglalkozású albérlõig, a látszólag jelentéktelen futó ismerõstõl az amerikai történészprofesszorig. Fiatalok, középkorúak, idõsek, gyerekek és osztálytársaik, aggastyánok, odavetõdött világutazók, a napi postát beadó kézbesítõ, a Párizsba emigrált zeneszerzõ: az emberiség kávézott, beszélgetett jött-ment ebben a házban, itt mindenki ,,valaki" volt, ,,fantasztikusan érdekes" személyiség, mindenki magával hurcolta és a többiekre árasztotta múltját, történetét, kapcsolatait és ezek a különféle múltak, történetek, kapcsolatok indaszerûen kapaszkodtak egymásba, bizonyítva, hogy minden összefügg. Különbözõ kultúrák keveredtek és simultak egymásba meglepõ természetességgel és lazasággal, a városi polgárság élet- és emlékanyaga az õsi héber szokások nagyvonalúan követett etikettjével, a hétköznapok közönséges matériája a verandán álldogáló festett parasztbútor világával. A házigazdát ismerõ látogatónak az albérlõként ott lakó cigányköltõ nyitott ajtót; az ember délben találkozhatott a pizsamás Oblomovként kávézgató színházi rendezõvel, hallhatta a díványon fekvõ festõ egyszerre kedélyes és ijesztõ sóhajtozását, így hát rögtön tudhatta, hogy itt a dolgok végsõ középpontja a MÛVÉSZET. Erdély tevékenysége a mûvészet sok ágát felölelte - irodalom, mûvészetelmélet, koncept, film, festészet, építészet - de túl is nyúlt a mûvészet határain: legfontosabb szerepe az volt, hogy a dolgokat kegyetlenül szétboncolta, provokatív kérdéseket fogalmazott meg, a válaszokat meghallgatta, de nem fogadta el, újra kérdezett, bujtogatva, elégedetlenül, megzavarva, kizökkentve a ,,normális" gondolatmenetet, épp ezzel kényszerítve ki a dolgok vizsgálatának meglepõ, közhelyektõl mentes, könyörtelenül éles és tiszta módját. Ezt a különös atmoszférát át meg átjárta a történelem, nem is a múlt, hanem a jelen történelme és különösen kultúrpolitikája, annál is inkább, mert maga Erdély és a Virágárokban kialakult szellemi kör gondolkodás- és látásmódja annyira különbözött a megszokott, a hivatalos gondolkodástól és kifejezésmódtól, hogy kényszerûen megütközött vele, Ezeket az ütközéseket a Virágárokban kaján mosoly és történelmi súlyú ború kísérte egyszerre, a levegõben füstként ott úszott mindkettõ emléke.

Ma egyre világosabban látjuk - és egyszer majd meg is kell írni részletesen - hogy a Virágárok hosszú idõn át a magyar szellemi-mûvészeti élet mitikus helyszíne volt, fontos alakok, áramlatok, mûvek, teljesítmények szellemi hajléka. Ennek a hajléknak Erdéllyel együtt középpontja, háttérbõl sugárzó fõszereplõje, alakítója és mûveiben megfogalmazója volt Szenes Zsuzsa. Már a Virágárok neve is olyan, mintha õ találta volna ki: ez az összetett szó messze többé vált közönséges postacímnél, az összetétel tagjai - akár maga a ház - egyesítették a békés derût és a nyugtalanító mélységet.

	Szenes Zsuzsa Akció - Velem, 1983 Fotó: Rosta József

Nehéz években, 1950-1955 között végezte el az Iparmûvészeti Fõiskolát. Sokszor emlékezett meg szeretettel két legfontosabb tanáráról, Molnár Béláról és Jets Györgyrõl és arról a fõiskolai baráti közegrõl, amely nemcsak saját munkásságának folyamán, de a hatvanas évek végén kibontakozó magyar textil-mozgalom történetében is meghatározó jelentõségûnek bizonyult. Hübner Arankával és Szabó Mariannal mutatkozott be elõször, 1959-ben, afféle osztálytárs-kiállításon, velük egy idõben járt a fõiskolára Szilvitzky Margit, Attalai Gábor, Buzás Árpád, Szuppán Irén, a hazai textil aranykorának késõbbi nagy nemzedéke.

Tevékenységének elsõ évtizedét a rajzok határozták meg. Kicsiny méretû lapjai furcsán hasonlítanak a valóságra. Ahogyan Rozgonyi Iván írta: ,,A látvány elõl a látványhoz menekülni - vándorút." Szenes a félmúlt és a jelen, a gyermek- és ifjúkori látványai, emlékképei között kalandozik, meleg otthonosságba és szemérmes iróniába csomagolja azokat. Tolla alól aprócska jelenetek kanyarodnak a szemünk elé, felvonulnak elõttünk a merev hajas babákra emlékeztetõ gyermekek, a családi fényképek mozdulataiba dermedt felnõttek, barátok, rokonok, az undok trafikosnõ, a szemüveges hentes, a bambán ácsorgó fényképész, egy süllyedõben lévõ létforma szereplõi; velük tart életük ezernyi apró rekvizituma, a kényelmetlen bútoroktól a poros szobanövényekig és a csöppnyi bögrékig. A kispolgári otthonok ismerõs hordaléka tölt be minden teret, e zsúfolt tenyészetbõl bukkannak elõ lakói, sápadtan, véznán vagy terebélyesen, gyáva egérpillantással vagy merev békaszemmel, becsületben megkopaszodva vagy kábító hajtoronnyal fejükön. Hosszú idõn keresztül ennek a leltározó munkának szentelte figyelmét, az aprócska jelenetek beállítása közhelyszerû, akár az amatõr pillanatfelvételeké, de éppen ezzel a nyíltan vállalt közhelyszerûséggel tudja olyan pontosan átvilágítani a kispolgári poklocska természetét. Kezdettõl fogva szívesen idõzött a részleteknél, a kézimunkázó háziasszony szorgalmával rajzolta meg a csíkos, pettyes, virágmintás részleteket, az alakok, tárgyak karakterét adó ,,jelentéktelen" töredékeket. A hatvanas évek közepén éppen e részletezõ ,,leírás" intenzitása oldotta el grafikáit az egyes jelenetek szigeteitõl, s vitte tovább a nyitottabb kompozíciók valóság-álom-fantázia-keveréke felé. Ez a váltás lényegében már 1963-64-ben megtörtént, ettõl kezdve a lapokat tágasság és nagyvonalúság tölti be, egy végtelen elbeszélés tanúi vagyunk, amelyben egyik tárgy szüli a másikat, motívum a motívumot. A jelenetek most lazán kapcsolódnak egymáshoz, különbözõ idõkben és terekben játszódnak. Mindegyik rajzon van egy kezdõpont, amelybõl a mozgás szétárad, majd az álom és az emlékezet bonyolult kalandjai után visszatér önmagához.
A fekete tusvonal egyenletesen, türelmesen, rezdületlenül és szabatosan fut, kanyarog, olykor vastagabb, színes filctoll nyoma váltja fel. A látvány, amely a korai rajzokon annyira fontosnak bizonyult, messze már, csak emléke, a képzeletet beindázó lenyomata van jelen, részletei most a félálmok szorongató hangulatában találkoznak össze. A hétköznapi pillanatfelvételek elbûvölõ csendéletei mögött, a ,,hõsök" árnyékos szemén érezhetõ a háttérben úszó, füstként lebegõ idegenszerû és ismerõs, torokszorító sejtés. Az újabb, nagyobb méretû rajzon a tárgyak kavargásából figyelõ tekintetek kísérnek bennünket, nemcsak az alakok, az ember- és állatalakú edények pillantanak ránk, hanem a szõnyeg mintái, a torták díszei, a folyondárszerû ornamentika kanyarulatai is. Az árnyéktalanul tiszta rajz és az árnyékok közötti megnevezhetetlen feszültségben a felszín mögött meglapuló sokértelmûség, a váratlanul felbukkanó, mindig a közelünkben ólálkodó, hatalmas erõk húzódnak meg. Miközben a szecesszió nagy grafikus-hagyományát és az újságrajzok esetlen régiességét idézi fel, segítségükkel igyekszik saját hatalmába keríteni a fenyegetõ hatalmakat.

A rajzok szépséges és szorongató univerzumát derûsen egyensúlyozták a textilek.

	Szenes Zsuzsa "Sorompó" akció - Velem, 1983 Fotó: Rosta József

A fõiskolás évek után készült, gyengéden elfogódott vászonfüggönyöket csakhamar követték jellegzetes gyapjútûzései és textilmontázsai, velük, általuk két olyan területe a textilnek, amelyet rajta kívül senki sem mûvelt, de amely a hatvanas évek közepétõl készülõdõ textil-mozgalomnak szellemi inspirációt adhatott. A gyapjútûzés sajátos technikáját õ maga így fogalmazta meg: ,,Elõfonatból, vagyis meg nem font gyapjúból mintegy hurkákat húzok ki és vászonalapra helyezem õket... Ez tulajdonképpen dombormûszerû munka." Hozzá kell tennünk: grafikai jellegû is, hiszen a gyapjúkötegeket Szenes Zsuzsa úgy vezetgette a vásznon, mint tollát a papíron, és a levarró fonal sûrûsége-ritmusa, valamint színe gyengéden változtatta modellálta a textil-rajzot. Technikai leleménye nemcsak önnön munkásságában jelentett sokat: jó tíz éven át készült gyapjútûzései csaknem észrevétlenül adtak a szûk szakmai szempontokon túli szellemi bátorítást kollégáinak, az egyéni mûhelyek mélyén, még alig láthatóan mocorgó, nemsokára színrelépõ textiles-mozgalomnak.

Szenes Zsuzsa Piros boríték, bélyeg, 1981 Fotó: Rosta József	Szenes Zsuzsa Boríték sorozat Fotó: Rosta József

Ez a mozgalom - az Iparterv-csoport, a Balázs Béla Stúdió vagy az Új Zenei Stúdió törekvéseivel párhuzamosan - része volt annak a ,,függetlenségi harcnak", amely a magyar mûvészet szabadságáért és korszerûségéért folyt. A textilesek számára ez a küzdelem nem lehetett könnyû, hiszen Ferenczy Noémi klasszikus tisztaságú gobelinjein kívül más tradícióhoz nem fordulhattak megerõsítésért. Így hát csaknem a semmibõl kellett elõlépniük, hogy az 1968-as Textil-falikép kiállításon elbûvölõ fegyverzetben, technikák, anyagok, stílusok lenyûgözõ kavalkádjában találhassanak önmagukra és arra az útra, amely azután a hetvenes évek elsõ felének nagy textiles korszakához vezetett. Voltak, akik a textilanyag természetét, ismeretlen tulajdonságait, vizsgálták (Attalai Gábor, Tóth Sándor) akadtak, akik a textil térbeli, plasztikai lehetõségeit keresték (Balázs Irén, Szilvitzky Margit), vagy az anyag ritmusának véletlen és törvényszerû szabályait követték (Hübner Aranka), megint mások a klasszikus technikák számára kerestek új alkalmazási területeket (Solti Gizi). Szenes Zsuzsa gyapjútûzései ennek az aranykornak szelíden klasszikus remekei; mélységesen jellemzõ, hogy mire a mozgalom beérett, õ már nem volt ott, másfelé kalandozott csendesen.

Szenes Zsuzsa Alaprajz, (Virágárok utca 6/b.), 1978

Az 1970-es évek közepére véget érni látszott a nagy, kiegyensúlyozott ,,mozgalmi" idõszak, néhány út folytathatatlannak tûnt, mások további távlatokat ígértek. A megváltozott helyzetben a mûvészek egyrésze új területeket keresett a mûfajhatárok lebontása, a ,,képzõmûvészet" és az ,,iparmûvészet" zárt falainak lerombolása érdekében. Új, analitikus korszak kezdõdött a hazai textil történetében és az elsõ nagy nemzedék mögött, mellett ott állt már az újabb, fiatalabb generáció (Gecser Lujza, Gulyás Kati, Kelecsényi Csilla, Lovas Ilona és mások). Az új kutatások egyrésze arra a kérdésre kereste a választ, hol a textil helye, mi a szerepe az aranykor elmúltával, elszakadva a falaktól, belépve a térbe, megszabadulva a díszítõ-funkciótól. Szenes Zsuzsa a kérdésre úgy válaszolt, hogy a textil (azaz a mûvészet) hatalmát kiterjesztette
a valóságra. 1975 körül ez a szándék sugárzott mûveibõl félreérthetetlenül. Elõször akkor tette meg ezt, amikor gyapjútûzéseinek technikájával kihímezett egy gázálarcot, s ezzel megszüntetve a tárgy eredeti jelentését, bizonyos értelemben megszüntette a tárgyat magát is. Idáig jutva, érthetõ, ha számára a textilkép fokozatosan elveszítette eredeti érvényét és aktualitását, de felfedte a ,,felesleges", a ,,csak szép tárgy" csapdáit is. Végrehajtotta a maga csendes forradalmát, amely a ,,szép tárgyaktól" a köznapi élet kevéssé esztétikus, kevéssé ,,költõi" objektumaihoz fordította figyelmét, a levélborítékhoz, a zsilettpengéhez, a gázálarchoz, a katonai õrbódéhoz, a téglához. Az, hogy a hetvenes évek közepének ,,tárgyundorára" éppen tárgyakkal válaszolt, a hatvanas évekbeli rajzainak természetes öröksége volt; a részletek, a tárgyak természete, személyessége, titkos belsõ élete a grafikák világában gyökerezett. Amikor kihímezte
a gázálarcot és az õrbódét, amikor csíkos huzattal vonta be a bútorokat, a televíziót, a puskát és a bõröndöt, amikor zsákvászonnal borította le egy cella terét, vagy fehér leplekkel burkolta be az Iparmûvészeti Múzeum enteriõrjét, akkor a tárgyakat, tárgyegyütteseket kiszakította megszokott környezetükbõl, asszociációs kapcsolataik rendszerébõl, hogy váratlan szituációba helyezve õket, megmutathassa igazi arcukat, felszabadíthassa közhelyek közé szorított energiáikat. A tárgyak nyelvét, jelentéskörét, manipulálhatóságát vizsgálva új tárgyakat teremtett, korábban ismeretlen tárgykapcsolatokat fedezett fel és éppen õ, aki Erdélyi Miklós jelenlétében olykor tréfásan panaszkodott, hogy ,,egyetlen koncept se jut eszébe", a legalkalmasabb pillanatban vezette be a konceptuális mûvészet gondolkodásmódját, látásmódját a magyar textil mûfajba, hangtalanul és látványos gesztusok nélkül, egyedül magukkal a mûvekkel bátorítva kollégáit a független és szokatlan nézõpontokat érvényesítõ mûvészi magatartásra. Példája, hatása tovább gyûrûzött a fiatalok között, s éppen e ponton köszönhet neki legtöbbet a modern magyar textil.

Szenes Zsuzsa Hideg ellen általában, 1976 objekt, fa, gyapjútûzés 200x80x75 cm Fotó: Rosta József	Szenes Zsuzsa Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, 1975 objekt, gyapjútûzés 18x15x15 cm Fotó: Rosta József

Az írás (ideértve az irodalmat is) kivételesen fontos volt számára. Kislány korában ,,regényt" írt, aztán 20-30 oldalas leveleket, feljegyzéseket, rengeteg levelezõlapot, számtalan kis üzenetet, gyöngybetûs cédulákat. A szóbeli, vagy még pontosabb, ha azt mondjuk, a grafikai kifejezésmód lételeme, létezési módja volt. Legvilágosabb példái ennek azok az ,,alaprajzok", melyeken élete meghatározó helyszíneit, a kiégett gyermekkori Fény utcai lakást és Virágárok-beli otthont idézte fel. Az egyes helyiségek pontos rajzát rövid szubjektív kommentárok kísérik. Rajz és írás egyenrangú, mindkettõ a vizuális kifejezés eszköze, mint ahogyan gyapjútûzéseit is tekinthetjük textilanyaggal készült grafikának. A folyamatos szöveg, amely a korábbi rajzokon, aztán az un. empátiás alaprajzok esetében is mint a kompozíció nélkülözhetetlen része jelent meg, az emlékezõ szubjektív, személyiségtõl, érzelmektõl átitatott, rebbenékeny ,,magyarázataként" kísérte a tusvonalak képi ábráit. És éppen e kettõsség, a szabatosan tiszta, bár meg-megrezdülõ vonalaknak meg a köznapian egyszerû, olykor ügyefogyott verbális közlésnek a kettõsége adja e mûvek különös hangzását. A Kryptográfia-sorozatban az írás fõszereplõvé lépett elõ: a folyamatos kézírás-sorok (a mûvész naplószerû följegyzései, vagy mások által megfogalmazott, de õt is foglalkoztató szövegek, idézetek) egyidejûleg olvashatóak is, titokzatosan töredékesek is, apró radírnyomok törlése (akár a lehullott könnycseppek) nehezíti olvasásukat. A betûhiányok könnyen kiegészíthetõk, mégis, minduntalan kizökkentik, gondolkodásra, a megoldás keresésére kényszerítik (átvitt értelemben is) az olvasót. És így az írás kifejezõ (grafikailag és jelentésében is kifejezõ) volta, expresszív ereje az íráskép mögül, félárnyékból, mélyebb és titkosabb rétegekbõl tör elõ, és mindvégig megõrzi a szavai mögötti jelentéstartományokat. A Határ- vagy a Betû-sorozat lapjai már szavak nélkül, legfeljebb egy-egy betûképet megõrizve ugyanerre az álom és képzelet között húzódó senkiföldjére vezettek, ugyanazt az utánozhatatlanul személyes, szívközeli és törékeny világot járják be óvatos moccanásokkal, mint a pálya valamennyi korábbi alkotása.

Ma, nagyobb távlatból úgy gondolom, nem véletlenül és nem is csak a gyapjúból felszálló por okozta allergiája miatt hagyta el a textilkompozíciók világát; átlépése egy másik területre, a papír-matéria tartományába törvényszerû és logikus gesztus volt abban a pillanatban, amikor az aranykor elmúltával a magyar textil analitikus korszaka is semmivé kezdett válni. Az 1970-es évek végi velemi akcióin meg a Határ-sorozat grafikai lapjain oly fontos szerepet játszó piros-fehér-sávos sorompót szimbólumnak tekinthetjük, mint õ maga is tette: a területek, mûfajok, stílusok zárt, szigorú határainak bátor átlépésekor kíváncsiság és fegyelem vezette, így jutott a tárgyak, a fotó és végül a ,,papír-ikonok" tartományába. Kicsiny méretû ikonjain a képsorok, jelenetsorok egyenletes rendjét a papírszeletkék szeretetteljes lüktetése kíséri, a kompozíció fegyelmét a részletek mintája, a papírok márványos csillogása enyhíti. A folyamatos és szelíd váltakozás meg-megdöccen; mintha távolból elõhívódna egy-egy ismerõs ábra, kép, latin és héber betû, szívecske, elefánt, Mária a gyermek Jézussal stb. Egy pasziánsz nézõi lehetünk: a kéz, amely ,,sort sor alá tapogatva" kirakosgatja színes lapjait, egyszerre szenvedélyes és türelmes.

A türelem a szenvedélye.

,,Régi idõkbe visszagondolni szép. Ami régen történt, mintha szebb lenne." - olvashatjuk egyik rajzán. Vele kapcsolatban nehéz igazat adni ennek az állításnak. A világ persze ma nem ugyanaz, mint félszázada volt, az évtizedek, a helyzetek, a mûfajok, az anyagok sokat változtak kívül és belül, de változásaik és sziporkázó sokféleségük mögött mindvégig a rendkívüli személyesség és hûség maradt Szenes Zsuzsa mûvészetének legvégsõ mozgatója, teremtõelve és ereje.