Felhúzott lábakkal hideg asztalokon fekszem. Egy nõgyógyászati rendelõben, egy galériában, egy természettudományi múzeumban. Vonások, amelyek közösek bennem, a külsõ szemlélõ által meghatározott tekintet szerint a tárgyiasult lét jelei. Egy tárgy vagyok, orvosi vizsgálatok tárgya, szemlélõdés, elmélyülés, elemzõ, adatokat gyûjtõ tekintetek tárgya vagyok. Az utcán megyek, a pusztán mustrálgató tekintetek tárgya vagyok, egy szexuális lehetõség vagyok. A zajt túlüvöltve valakik azt kérdezik, hogy: ,,Titeket meg ki basz meg, szõke kurvák?" Kurvának néznek, tehát egészen biztosan nõ vagyok. Magamat én is így határoznám meg. Egyedüli egy vagyok, és ez nem hangulat vagy családi állapot kérdése, nincsenek külsõ és belsõ ének. A tekintet tárgyát vizsgálom, egy vonzó, kitárulkozó gumiöntvényt, egy mûvésznõ hasonmását, lényének konkrét tárggyá tételét. A ,,normális nõi test" látványa felkavaró élményeket ébreszt bennem.

Drágám,

ártatlanul létezne TESTEM,

de körülírtad, hasonmássá tetted,

itt van neked, amit szavaid leírtak,

tied lettem teljesen.

Látleleted: NORMÁLIS...¹

A tárgy arcán érzéki élmények, eleven sárga mûanyag, körüljárható, nézhetõ, boncolható tárgy: Drozdik Orshi teste, a Medikai Vénusz teste, az én testem, egy nõ teste.
A hatvanas férfi fél pillantást vet rá, már a következõ teremben jár - ez a mûvészet élményalapú.

A bonc-ágyon a racionalitás felõl megközelített és letámadott nõi test fekszik. Eksztázis vagy fájdalom merevítette keménnyé a mellbimbókat? A szétnyílt ajkak közül hogyan távozott a sikoly? Milyen önkívület görbítette a levegõbe az ujjakat? Ezt a nõt hanyatt kényszerítette a tudomány érzéstelenítése, a szenvtelen megfigyelés, a szenvedélyes objektivitás. Pedig õ érezne - a kutató tekintetet is éles szikeként percipiálja, ami belevág húsba, szájba, méhbe. Az aneszteziológus nem végezte rendesen a munkáját. A nõ még szerelmet is érez. Sõt, telítve van szerelemmel. Ezüsttálcán felkínált vallomásai azonban mintha nem lennének többek ügyes akrobatikánál, cirkuszi látványosságnál. A pörgésükben pillanatra megállított tányérok fölé hajolok: Kedvesem ..., mozog hangtalanul a rúzsos száj a tükörsima felületbe vésett írás mögött ... kifosztottad a testem². Drozdik testfeltárása a lélek lakhelyét kutatja. Ez a tudományos dekonstrukció a tekintetet a hiány nélkül feltárható és megismerhetõ testtárgyról a szubjektumra irányítja.
A tálakat "üresen" hagyva megtagadja az orvostudománytól az objektív tényfeltárás és a mindent tudás lehetõségét. Nincs kézzelfogható eredmény. A boncolás gyümölcsei maguk a vésett szövegek, melyek az ezüsttálcákról hiányzó szerveket jelölik. A nyelvet, mely rózsaszín húsként lüktet a számban. A nyelvet, melyet mint rendszert, megtanultam használni. Így válnak kibetûzhetõvé a szerelmeslevelek, így olvasom a nõ természetrajzolatát. Drozdik Orshi azonban csupán eszközként használja az értelem és érzelem, a logika és ösztön férfire-nõre értett sztereotíp dialektikáját
a nõ lényegének megragadásához. A szerelmes, boncolt nõnek a szenvtelen, boncoló tudóshoz intézett túlfûtött szavai korántsem önmagukért valóak - a párbeszéd lehetetlenségét jelölik.
A feminista diskurzus azon alapvetését, mely szerint ha a nõ nem a férfi által megírt és formált nyelven szólal meg, akkor társadalmi és érzelmi tapasztalatai csak monológként fognak elhangozni. Bár Drozdik a Medikai Vénuszt a patriarchátus elvárásainak megfelelve szólaltatja meg, az a kritika hangján szól.

Drozdik Orshi Az én fabrikálása: Medikai erotika, 1993, installáció, részlet

Kedvesem

Kértem a nyelved, és te a számba szúrtad.

Mint egy penge, olyan voltál. Szavaimat félbe vágtad.

Számban a nyelveddel nem tudtam magamra gondolni.

A nyelveddel kellett leírnom, mit érzek.

S te a szavaimat a számból hallottad.

Szeretlek, és nélküled élni nehéz.

Tudom, hogy szeretsz.

Szerelmed ³

Drozdik Orshi munkái - mint megannyi szerelmeslevél - önmagához és a kulturális örökségéhez írt viszonyát mutatják. Egy nõi lábfej barna pocsolyában áttetszõ üveggömbök felé "sétál"⁴. Talpa alatt kövek, beton, ipari anyagok, közöttük erõs hús és gyenge üvegek, tulajdonképpen az érzékek sétálnak a tárgyak felett. Kitágult érzékek egy izgatott, ideges testben. Vagy átkozott nyugalom minden önmagához írt szerelmeslevélben? Önfeltárás, önvizsgálat, az Individuális mitológia (1973) helyén egy szabad mozdulat - Isadora Duncan - egy elfeledett nõ emléke. Hogy kihez íródik, szinte mindegy, egy szerelmeslevél minden esetben írójáról szól. Minden létezõ vagy nem létezõ kapcsolat csak eszköz egy szerelmeslevélhez. Drozdik a leydeni palackhoz írt levelében (a palack mint fallikus szimbólum az erotikus nõi vágy tárgyát képezi) XVIII. századi énjének képzetét tükrözi vissza. A Medikai Vénuszhoz írt szerelmeslevelek lényege szintén az önfeltárás.
A medikai tekintet kettõs áldozatával - az erotikusan és medikailag is boncolt testtel - azonosuló mûvésznõ levele az önmegfogalmazás eszköze. Egy, a helyzetét felismerõ és konstatáló, ez ellen tenni vágyó nõ vallomásai. Hogyan tudod leválasztani az ,,ént", amit méhed formázott meg, Medikai Vénuszom?⁵ Mit tehetek én az ellen, amit anyaságommal a másik által hoztam és rendeltem el eleve, erre a számomra hagyományokkal nem rendelkezõ világra? Örökösen a vágy tárgyaként ismerem és látom magam. A méhembõl elõbukó magzat is - bár saját nyelvre vágyik - reprezentáció tárgya lett. Üvegdobozban fekszem, dekoratív vagyok és szemléletes. Arcomon, mint
a szemléltetõeszköz arcán áhítat, nyakamon, mint nyakán gyöngysor, hiszen ugyanaz vagyok.

A szerelmeslevél önzõ, mint mindkét nem, saját magát látja minden másik nemûvel létrejött érzékeny viszonyban. Csak viszonylatokban létezem, mások meghatározása által vagyok. Érzelmeim szubjektívek, szavaim túlfûtöttek, mindezt az objektivitás elérése érdekében, egy tudósnõ kegyetlenségével. Mindent megmutatok, mindent feltárok. Depresszió, senkiség, szerelmeslevél, saját nyelv - anyámra gondolok.

Mûvésznõ akarok lenni!

... de a lexikonban nincsenek mûvésznõk. Az életem példa nélküli, sosem voltak számomra a történelembõl elõvehetõ példaképek, magamra vagyok utalva, hiányosságba vetül lényem.

Meg tudsz-e Te vagy valaki más szabadítani ettõl az öntõformától, hogy képes legyek belépni saját életembe, az én saját történetembe?⁶ Kétségtelen, Drozdik Orsolya az öntõformából való szabadulás kacér vállalkozója. A saját történetét írja, alkotja és éli. Individuális élmények számára keresi a helyet, mégsem akarja elhagyni a természettudomány terrénumát. Provokálja a tudományt, miközben felhasználja azt. Az általános érvényûre alkotott modellek, a fizika, a test, a természet reprezentációjának három évszázados hagyománya az õ posztmodern dekonstrukciója számára csupán kiindulási pont. A Kaland (a Technikai Disztópiumban) résztvevõje addig analizál, boncol és vág, míg a megmaradt elemi részecskék egy új rendszer lehetõségét körvonalazzák. Ebben a diskurzusban a leydeni palack testéhez is íródhat (Virginia Woolf Orlandójában prototípusként olvasható) szerelmi vallomás, és tudomásunk lehet arról a XVIII.századi tudósnõrõl, akinek világhírû munkássága az intellektualizmus és az alkalmazkodókészség együttes jelenlétébõl fakadt⁷. Olyan kritika ez, mely megkérdõjelezi a tudomány valóságmegállapító ,,küldetését". Gyanakvó a rendet és igazságot létrehozó racionalizmussal szemben, mert azt vallja, hogy a tények ábrázolása az azt rögzítõ érdekeitõl függ. Nem létezik szenvtelen, és fõleg nem egyedül érvényes nézõpont a narratívák létrehozásában. Az objektív valóság ugyanolyan paradoxon ebbõl a szempontból nézve, mint Edith Simpson, a fizikai kutatásokat végzõ tudós (fiktív)léte a tudománytörténet kánonja felõl. Nézd most másképp a fotókat a testrõl, mint ahogy eddig tanultad! Olvasd másképp a szerelmes vallomásokat! Hiszen egy nõ mindenre másképp néz, de azért kényszerül a `másképp nézés' meghatározásba, mert a férfi nézése az alapvetõ egyik. Egy nõ képes önmagát egyszerre nõi és férfi szemmel látni. Eltávolodik saját nézésétõl, a saját tekintetéhez képest objektíven látja önmagát - mint a férfi tekintet tárgya, megéli a helyzetet és egyúttal kívülrõl látja azt. Erõs empatikus képessége és érzelmi indíttatása egyszerre hátrányos és elõnyös számára. Egyrészt kategóriákba kényszerül, másrészt ugyanezen adottságai miatt képes eltávolodni a vizsgálat megszokott rendjétõl - saját logika szerint építkezik. Még a feminista diskurzus ismerete nélkül is a vizsgálat és a vágy tárgyának érzi magát. Nem szükséges hozzá a ,,tanult nézõpont" bevallott ismerete, amit a feminista kritika patriarchális örökségnek nevez. Az objektív vizsgálódás elsõsorban a természettudomány ismérve, így a mûvésznõ az adatokat és megállapításokat létrehozó tudós-nõ szerepében létjogosultságot érez arra, hogy a tudományos diskurzust felülvizsgálja. Megfordulnak a szerepek, a vizsgálat tárgya jelenleg nem mi vagyunk, hanem Vesalius, Artaud, Foucault⁸, azaz a tudomány, amely látszólagos objektivitásával feltétlen hitet követel. A gondolkodás alapelemeinek a megragadása a cél, hogy az elemzés tana olyan nyelv megfigyelését tegye lehetõvé, amelyben a nõ a hiányt éli meg. S miközben lebont és önmagában megsemmisít mindent, ugyanakkor eljut az újraépítés lehetõségéhez. Elemeire bontja azt, amibe beleszületett, hogy építsen belõle egy olyan nyelvet, amelynek õ maga is alkotó részese. A tudomány területén fellelt tények és bizonyítékok többé nem írhatók érzékenységének, érzelmességének és empátiájának számlájára, mindezek önmagukért beszélnek. Ez az a hely, ahol tetten érhetõ a tetten érhetetlen, így az analitikus gondolkodáshoz való vonzódás egy bizonyítani kényszerülõ nõmûvész esetében egyértelmû.

Mégis meddig lehet lebontani egy testet? Mondjuk, a vértestekig? Aztán amikor ott állok a nagyítóüveg egyik oldalán, csak azt látom, hogy milyen kevés tudható meg a másik oldalon állóról. A személyiség helyett a gépezet, az üres formák tûnnek a szemembe. A tudomány által tükörként elém tartott modell. Ez vagy. A modell nem azonos velem, én vagyok azonos a modellel⁹ - hangzik Drozdik válasza, kinek már korai alkotásai is a test-problematika köré szervezõdtek. A vágy, hogy saját testét eszközként használva felfejtse a személyes én tornyosuló jelentésrétegeit, újabb és újabb szerepek végiggondolására sarkallja.
,,A lehetséges identitások sokféleségét"¹⁰ reprezentálva így látom õt táncosként, kurvaként, Évaként, Vénuszként. A termek Drozdik Orshi megannyi pszeudo personájának nyomait õrzik.
A test nélkül létezõkét is, akik, mint Edith Simpson, filozófiai rendszert és szép kísérleti eszközöket hagytak hátra, vagy csábító aromájú illatszereket, a hozzá tartozó hitvallással és üzletpolitikával, mint Osi Ohashi.

Látom a nõi testek szembeötlõ fölényét - a férfié mind hiányzik. Ott fekszik, mozdul, élvez és haldoklik elõttem. Kiszolgáltatott a tekintetemnek. Susini és Bernini megfigyelésének tárgya most az én nézésemet tûri. A tudós az anatómia ideális testét mintázta róla, a mûvész a szent eksztázisát. Egy magán kívül lévõ nõt nézek és azonosulást érzek.

Az a nõ vagyok, aki ott fekszik. Aki rádöbben arra, hogy õ (...) a másik, a kifosztott.¹¹ Ez a nõ nem teheti meg, hogy egyedül csak 1 nõ legyen. Aki egy saját valóságot, autonóm nyelvezet, az ösztönöknek és érzelmeknek teret engedõ, s mindezeknek adekvát módon helyet biztosító világot akar, nem lehet csak egy nõ. Drozdik Orshi, aki mûtárgyként képmás, érzelmileg egy orvosi szemléltetõ eszköz, gondolkodva a tudomány egyik éles szemû lektora, az összes nõ kell hogy legyen. Nem tudja az õ érdekeiket képviselni ebben a világban. Egy másik világot akar. Kiradírozza önmagát, kiradírozza az elõítéletet, minden berögzült sztereotípiát. Nem tud részt vállalni, csak mindent felvállalni, ezért õ egy tragikus helyzetekben manifesztálódott tárgyként kezelt, a világot újraértelmezni vágyó szándék, a megfosztott másikban rejlõ lehetõség és erõ. Minden megrajzolt akt-tanulmány, az összes kivágott és tartósított vagina, az orvostudomány fejlõdéséért piedesztálra állított nõnemû anyag, a majdan megszületõk gondolati, szellemi és mozgásszabadsága - mindez együtt egy mûvésznõ felismerésében vált nyilvánvalóvá és érthetõvé. Egy nõ igaz története, ami lehetne akár egy ember igaz története is.