Berecz Ágnes: Hallott a budapesti kiállítás* plakátja körüli botrányról?

Andres Serrano: Igen, hallottam, hogy a plakátot betiltották. Ugyanez történt egy hollandiai kiállításomon a groningeni múzeumban. A plakátnak választott kép egy sokak által támadott darab volt. A tiltakozások miatt végül egy új plakátot kellett kitenni, amin csak az állt, hogy ,,Te döntesz. Groningen Museum". És persze mindenki pontosan tudta, hogy mirõl is kell döntenie.

B.Á.: Ez volt az a kép, amin egy nõ szájába pisilnek?

A.S.: Igen, a Leo's Fantasy, az A History of Sex sorozatból.

B.Á.: Ha a budapesti rendezõk helyében lett volna, melyik képet választotta volna plakátnak?

A.S.: A Modell, a Budapest-sorozatból, az egyik legerõsebb képem, úgyhogy azt gondolom, hogy
a plakát tökéletes választás volt. A helyükben én is azt tettem volna ki.

B.Á.: Gondolom nem szokatlan, hogy kiállítása politikai és kulturális botrányt vagy vitákat kelt. Mennyire érdekli, ha mindez az Egyesült Államokon kívül történik?

A.S.: Nekem az a legfontosabb, hogy a mûveimet minél többen lássák. Az, hogy vitákat vagy botrányokat keltsek, nem célom, de ha mégis megtörténik, az több embert tesz kíváncsivá arra amit csinálok, többen nézik meg a kiállításomat, és ez jó. Groningenben legalábbis ez történt. Azt gondolom, hogy nekem nem dolgom részt venni azokban a politikai és kulturális vitákban, amik a képeim vagy a kiállításaim nyomán zajlanak, még akkor se, ha ezek személyesen persze érintenek.

B.Á.: Kíváncsi lennék, hogy az a képessége, hogy kiválóan tud botrányt csinálni és aztán hõsként kikerülni belõlük, a reklámiparban eltöltött idõnek köszönhetõ, vagy veleszületett adottság.

A.S.: A reklámszakma ismerete nyilván hozzájárul ehhez, de ugyanúgy egy csomú más tényezõ is, kezdve a mûvészeti iskolától az összes eddig megélt tapasztalatomig. Többnyire a megérzéseimben bízom és nincsenek kész stratégiáim. A reklám különben csak egy rövid idõszak volt az életemben. A mûvészeti iskola után néhány hónapig dolgoztam egy reklámcégnél, és mivel nem tudtam elhatározni, hogy mûvészeti vonalon vagy copy writerként akarok-e inkább mûködni, hagyták, hogy mindent csináljak. De még mielõtt bármivel komolyan foglalkoztam volna, rájöttem, hogy nem érdekel eléggé és otthagytam.

B.Á.: Gyakran használ a plakátokról ismerõs nagy méreteket. Ez se a reklámmal függ össze?

A.S.: Inkább a tanulmányaimhoz van köze. Amikor a Brooklyn Museum mûvészeti iskolájába jártam, festészetet és szobrászatot tanultam, és mindvégig arról ábrándoztam, hogy olyan galériákban vagy múzeumokban állíthassak ki, ahol elsõsorban festmények és szobrok, tehát a fizikai jelenlétükkel is ható tárgyak vannak. Amikor fotózni kezdtem, rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy a képeimnek jelenléte legyen, nagy méretben kell dolgoznom. Persze a képek a reklám vizualitásához sokban közel állnak, de nem pusztán szépek és hatásosak, hanem túlmennek az esztétikum és a dekorativitás keretein. Én nem a reklámiparral, a hirdetésekkel próbálok konkurrálni, hanem a festészettel. Sosem fotográfusnak, hanem mûvésznek tekintettem magam és nem feltétlenül látok éles határvonalat festészet és fényképészet között.

B.Á.: 1994-ben Budapesten dolgozott. Hogyan került Magyarországra?

A.S.: Bécsben volt egy kiállításom és többen emlegették nekem Budapestet, mondván hogy érdekes hely és közel, háromórányira van. Gondoltam, itt vagyok Bécsben, nincs semmi dolgom, csak a megnyitóra várni, így aztán egy reggel felültem a vonatra és elmentem Budapestre. Akkor csak pár órát töltöttem a városban. Néhány nappal késõbb még mindig Bécsben és még mindig tennivaló nélkül voltam, amikor úgy határoztam, hogy visszamegyek egy-két napra. Szerettem ott lenni és el is döntöttem, hogy egyszer eltöltök ott egy hónapot, minden különleges cél nélkül, csak kikapcsolódással meg nézelõdéssel. A sok nyugati ország után Budapest volt az elsõ kelet-európai város, ahol valaha is jártam. Hónapokkal késõbb, már New Yorkban határoztam el, hogy visszamegyek Magyarországra az asszisztensemmel, Michael Coltonnal és a felszerelésemmel együtt. Eredetileg két hónapig akartam maradni, de végül négy lett belõle. Az ötlet az volt, hogy csinálok egy sorozatot, aminek ,,Budapest" lesz a címe és azt fényképezem, amit találok.

B.Á.: Ezen kívül semmi konkrét elképzelése nem volt?

A.S.: Nem, az égvilágon semmi. Biztos voltam benne, hogy az ott töltött idõ alatt találok majd fényképezni valót, és így is történt. Emlékszem, hogy bementem egy templomba, ahol idõs nõk imádkoztak. Megvártam amíg befejezik, jó sokáig tartott, aztán odamentem és a tolmácsom segítségével megkérdeztem tõlük, hogy lefényképezhetem-e õket úgy, ahogy elõtte imádkoztak. Amikor azt mondták igen, az asszisztensemmel felállítottam a felszerelést és lefényképeztük õket.

Andres Serrano Budapest, Kisgyerek, 1994 Cibachrome, szilikon, plexi, fakeret, 176,8x146,8 cm © Paula Cooper Gallery, New York	Andres Serrano Budapest, Anya és gyermek, 1994 Cibachrome , szilikon, plexi, fakeret, 176,8x146,8 cm © Paula Cooper Gallery, New York

B.Á.: És hogy készült az Anya gyermekével fotó, ami egy félmeztelen nõ és egy meztelen kisgyerek portréja?

A.S.: A nõ a gyerekkel egy templom elõtt koldult. Egy cigány nõ volt. Megkérdeztem, hogy csinálhatok-e róla fényképet és azt mondta igen.

B.Á.: Az, hogy a kép nõi modellje cigány, nem feltétlenül látszik, ráadásul az anya és a gyerek nagyon különbõzõen néz ki.

A.S.: Az, hogy nem feltétlenül látszik, hogy cigány, azért van így, mert igyekszem monumentalizálni és felmagasztalni a modelljeimet. Ennek része a modellek és a képek esztétizálása is, ami persze sokszor vitatható. Ez a kép nem egy cigány koldusasszony, hanem egy Madonna képe. Én legalábbis úgy láttam és úgy is fényképeztem le. Most hogy mondja, tényleg, nekem is többször feltûnt, hogy a gyerek nagyon másképpen néz ki, mint a nõ, és könnyen lehet, hogy nem is az õ gyereke, de mindenesetre együtt dolgoztak. Sok olyan képem van egyébként, ahol a modell etnikai hovatartozása nem egyértelmûen azonosítható vagy ha az is, nem elsõdleges része a képnek.

B.Á.: A többi budapesti kép modelljeivel sem voltak nehézségei és mindenki könnyen belement abba, hogy lefényképezzék?

A.S.: Igen, elég könnyen ment. Csak egy furcsa esetre emlékszem, amikor az egyik modellt, egy férfit, akit az utcán láttam meg és akinek hosszú szakálla és kalapja volt, felthetõen azért, mert zsidó volt, a New York kávéházban akartam lefényképezni. Bementünk, engedélyt kértem arra, hogy a kávéházban fényképezhessek és amikor meglátták a modellemet, akkor azt mondták, hogy jobb szeretnék, ha nem a kávéházban fényképezném le. De ezt leszámítva többnyire könnyen ment, az emberek segítõkészek és készségesek voltak.

B.Á.: A Budapest-sorozat New York-i bemutatója után megjelent Magyarországon egy kritika, amiben Önt kulturális kolonializációval és kisajátítással vádolták. Mindez nagyon hasonlított a hajléktalanok portréiból álló Nomads sorozat amerikai fogadtatásához, ahol sokan ugyanezt vetették a szemére. A helyzetet csak komplikálja, hogy a kulturális kolonializátor ,,nagy fehér ember"-sztereotípiája az Ön esetében nem igazán érvényes, lévén hogy Ön se nem nagy, se nem fehér. Mi a véleménye ezekrõl a vádakról?

A.S.: A helyzet az, hogy eléggé hozzászoktam a negatív kritikához, mert meglehetõsen gyakran van benne részem. Gyakran megtörténik az is, hogy a munkáimat szándékosan félremagyarázzák, vagy ahogy az a Piss Christ esetében is többször megesett, a címet szándékosan rosszul fordítják és eltorzítják. A kritikusok egy nagy részének fogalma sincs arról, hogy milyen motivációkból dolgozom, de ennek ellenére ragaszkodnak a rólam és a munkáimról alkotott elõfeltevéseihez. Így a kritikák nagy részének sokszor semmi köze a képekhez. Amikor az emberek szépséget találnak ott, ahol ezt nem várják, vagy a budapesti képeken, ahol a várakozásaikhoz képest nagyon másmilyen képekkel találják magukat szembe, akkor meglepõdnek és sokkolva érzik magukat. De én nem konfliktusokat akarok kelteni, hanem dichotómiákat akarok felmutatni. És azt gondolom, hogy ez nagyon nagy különbség. Tudja, én mindig úgy gondolok magamra, mint egy kívülállóra. Soha nem voltam hajléktalan, de fiatal koromban elég sok idõt töltöttem az utcán. Nem ott laktam, az igaz, de amikor drogot árultam az utcán, hozzászoktam ahhoz, ami ott van. Ott dolgoztam. És amikor Budapestre mentem, akkor is éreztem, hogy kívülálló vagyok, nyugati vagyok, de ugyanakkor mûvész is vagyok, és mint mûvésznek, az a feladatom, hogy ne feltétlenül kommentáljam, mint inkább dokumentáljam, amit látok. Budapesten pontosan ezt csináltam. Azokat az embereket fényképeztem, akiket érdekesnek találtam és próbáltam felemelni, monumentalizálni, az életnagyságnál nagyobban megmutatni õket.

B.Á.: De a Budapest sorozat meglehetõsen távol áll a konvencionális dokumetum-fotóktól és a dokumentum-fotó hagyományától.

A.S.: Igen, de ez is a monumetalizáció része. Szeretek a valóságból elindulni, aztán a háttérrel, a fénnyel és a beállítással elválasztom a modellt a környezetétõl és monumentalizálom. A mûvészet végül is az, amikor egy dolog új, másik kontextusba kerül. A megközelítésem lényege az, hogy feltárjam vagy megmutassam a valóságnak azokat az aspektusait, amelyek engem érdekelnek, és csak arra számíthatok, hogy talán a nézõ ugyanazt az érdeklõdést és kíváncsiságot érzi ezek láttán, amit én.

B.Á.: Valami olyasmi történik, mint amit Susan Sontag mondott Mapplethorpe fényképeirõl, hogy ,,ezek a képek a valóságot mutatják, csak annak egy erõsebb változatát"?

A.S.: Igen, valami ilyesmirõl van szó.

B.Á.: Ha már fényekrõl és hátterekrõl van szó, érdekelne, hogy milyen felszerelést használt Budapesten?

 A.S.: Budapesten többnyire maga város volt a háttér, nem nagyon használtam külön háttereket. Hordozható felszereléssel dolgoztam és kellett ugyan hozzá egy asszisztens, hogy felállítsam, de így is sikerült templomokban mise közben fényképezni. Mûtermi fotókat, tableaux-kat csinálok, de képes vagyok mûterem nélkül is dolgozni, sõt általában úgy dolgozom. A legtöbb képemet egyébként hasonlóan csináltam, hordozható és nem túl komplikált felszereléssel.

B.Á.: A mostani kiállítást megelõzõen soha nem merült fel az ötlet vagy a lehetõség, hogy a Budapest-sorozat képeit Magyarországon bemutassák?

A.S.: Nem, soha. Tudja én szeretem, ha meghívnak kiállítani és a kiállításaim nagy része többnyire személyes ismeretségeken keresztül jött létre. Budapesten, a mostani kiállítást megelõzõen soha egyetlen ember vagy intézmény sem mutatott érdeklõdést a képekkel kapcsolatban.

Andres Serrano A Hullaház, 1992, Cibachrome, szilikon, plexi, fakeret, 133,2x163,2 cm © Paula Cooper Gallery, New York

B.Á.: Amerikában a cause celebre-t, a Piss Christ esetét leszámítva, a The Morgue/Hullaház-sorozat képeit fogadták talán a legnegatívabban. A halottakról készült képek alapvetõ emberi jogi és erkölcsi kérdéseket vetettek fel és a Piss Christ-tel ellentétben nemcsak a konzervatív politikusokat, de a progresszív new yorki kritikusok egy nagy részét is megdöbbentették. Hogyan készültek a hullaházi képek?

A.S.: A halál vagy a halottak fényképezése a viktoriánus idõkben megszokott dolog volt. Számomra soha nem úgy merült fel a kérdés, hogy miért is fényképeznék halottakat, hanem úgy, hogy miért ne fényképezném le õket. A közönség nagyobb része, a kritikusokkal szöges ellentétben, nem visszatetszéssel fogadta a képeket, mert saját halottjaikat, saját veszteségeiket idézték fel bennük. Ami a képek készítésének gyakorlati részét illeti, a hullaházi orvos adott engedélyt a fényképezésre, azzal a kikötéssel, hogy a halottak ne legyenek semmilyen módon felismerhetõek és azonosíthatóak a képeken. Ahogy a hajléktalanokról vagy a Ku Klux Klan tagjairól készített portrékon is, elsõsorban az érdekelt, hogy egy valamiféleképpen zárt vagy nagyon egyértelmûen definiált területre képes legyek belépni és az ottlétem, a modellekkel vagy a halott testekkel való érintkezésbe lépés, maga a helyzet számomra legalább annyira érdekes volt, mint a látottak lefényképezése.

B.Á.: A The Morgue/Hullaház képek címei csak a képen látható emberek halálának okát tartalmazzák. Miért gondolta úgy, hogy ez fontos?

A.S.: Mindig próbálok leíró jellegû címeket használni. A Piss Christ (Pisi Krisztus) címe sem provokáció akart lenni. Nem az volt a címe, hogy Pissed Christ (Lepisilt Krisztus). Csak infomációt akart közölni, azt a tényt, hogy a sárgás buborékok és fények micsodák. És bár mûvésznek és nem fényképésznek tartom magam, elsõsorban fényképeket csinálok és azt akarom, hogy amikor a közönség a képeimet látja, csak a cím alapján tudja, hogy mi az, amit lát. A Blood/Vér címû képem egy vörös monokróm, ha nem az volna a címe, hogy Vér, akár festmény is lehetne.

Andres Serrano A Hullaház, 1992, Cibachrome, szilikon, plexi, fakeret, 133,2x163,2 cm © Paula Cooper Gallery, New York

A hullaházi sorozatban az egyetlen dolog, amit a halott emberekrõl, a modelljeimrõl tudtam, az az volt, hogy miben haltak meg. Fogalmam sem volt, hogy kiket fényképezek, nem tudtam, milyen nyelven beszéltek, kik voltak a hozzártartozóik, milyen politikai vélekedéseik voltak. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy miben, hogy hogyan haltak meg.

B.Á.: Készített portrékat halottakról, hontalanokról, bennszülött amerikaiakról. Soha nem jutott eszébe, hogy önarcképet csináljon?

A.S.: Nem igazán. Most egy új kiállításon dolgozom, amit õsszel Londonban mutatok majd be, és ami csak portrékból áll. Munka közben eszembe jutott, hogy vajon nem kellene-e csinálnom önarcképet is, de aztán rájöttem, hogy nem, mert a kiállítás képei együtt pontosan úgy mûködnek, mint egy önarckép.

B.Á.: Annak ellenére, hogy az apja hondurasi, az anyja kubai fekete, és fekete latinoként nõtt fel Amerikában, nem képvisel egyetlen kisebbségi identitást sem.

A.S.: A munkáimban ugyan sokat foglalkozom etnikai kérdésekkel, de soha nem akartam fekete vagy latino mûvészként ismert lenni. Csak egy mûvész vagyok. Ez sokszor okozott nehézségeket egyébként, mert ha fekete vagy latino vagy meleg vagy nõ mûvészként, tehát valamilyen csoport vagy közösség részeként jelentem volna meg, akkor azoknak a kritkusoknak egy része, akik meglehetõsen negatív és sokszor kínos dolgokat mondtak rólam, nem tehette volna meg ezt anélkül, hogy politikailag inkorrekt legyen. Mivel egyetlen csoporttal, nemi, etnikai, kulturális vagy bármilyen identitással sem vagyok egyértelmûen azonosítható, a kritkusok egy része lazán nekem eshet anélkül, hogy bármilyen csoport érdekeit és jogait sértené.
Az, hogy nem tartozom se ide, se oda, a közönség számára is nehezebbé teszi, hogy kitalálja, milyen háttérrel vagy háttérbõl dolgozom.

B.Á.: Gyakran hangoztatja, hogy kiváncsian várja a napot, amikor olyan képet készít majd, ami még Önt is felkavarja. Hogyan nézne ki egy ilyen kép?

A.S.: Nem tudom megmondani, hogy milyen lenne. Néha elõfordul, hogy olyan képeket csinálok, amiktõl én is zavarban vagyok vagy elbizonytalanodom. A képek készülése nagyon hasonlít az álmok mûködéséhez, az álmodáshoz. Amikor álmodunk, nem tudjuk, hogy mi történik, nem tudjuk kontrollálni, hogy milyen irányba mennek a dolgok és csak amikor az álomnak vége van, akkor tudunk beszélni arról, hogy mi is történt, hogy annak mi a jelentõsége, mivel és hogyan hozható kapcsolatba. Sokszor a munkám is így mûködik, elõször megcsinálom és csak azután gondolkodom róla. Munka közben nem gondolkodom azon, hogy mit miért csinálok, csak a kép elkészülése után szembesülök azzal, amit fényképeztem

B.Á.: Az elõbb azt mondta, hogy néha elõfordul, hogy zavarba jön a saját képei láttán.

A.S.: A Klán-képek például ilyenek voltak. Amikor megmutattam õket egy barátomnak, õ azt mondta, hogy ,,Tudod, hogy ezek portrék olyan méltóságteljesek, mintha a Klán toborzó plakátjai lennének?". Attól, hogy ilyen jól sikerült a modellek monumentalizálása, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De akármennyire is visszatetszõ volt a gondolat, kénytelen voltam túltenni magam azon, hogy van, aki ezeknek a csuklyás figuráknak a képeit hõsies lovagok portréinak, nem pedig az elnyomás, a gyûlölet és a faji megkülönböztetés szimbólumainak tartja. Engem is meglepett, hogy képes voltam arra, hogy a saját érintettségemet és véleményemet félretéve fényképezzem õket. A munkáim nemcsak a kritika vagy a közönség szerint ellentmondásosak, az ellentmondások alól én se vonhatom ki magam. Ha a közönséget kihívások elé állítom, akkor én se kerülhetem el, hogy kihívásokkal nézzek szembe.

B.Á.: Több interjúban is elmondta, hogy nem szeret részt venni a kiállításait követõ vitákban és torzsalkodásokban, mondván, hogy <<Az én felelõsségem, mint mûvészé, annyi, hogy jól csináljam a dolgom>>. Hogyan csinálja jól a dolgát?

A.S.: Úgy, hogy olyan képeket csinálok, amik kielégítenek.

B.Á.: És azok milyenek?

A.S.: Nem számít, hogy hogyan néznek ki. Lehetnek bármilyenek. Tudja, én szeretek képeket csinálni és semmi egyéb nem érdekel, mint hogy ezek a képek valamilyen módon válaszra késztessék azokat, akik látják õket.

B.Á.: Ennyi az egész?

A.S.: Ennyi.