A Trans Sexual Express olyan, a kortárs mûvészettel érintkezõ perifériákra vitte el a nézõt, ahol a szokásosnál is többen estek zavarba, a hagyományos értékrend többszörösen csõdöt mondott a szexualitást nem az erotikus és esztétikus oldaláról megközelítõ mûvek láttán. A vendégkönyvet megtöltötte a dühödt-kíméletlen, trágár elutasítás, ellenpontként pedig felszabadult vagy csüggedt-beletörõdõ sóhajok törtek fel, de senki sem állhatta meg szó nélkül. Az ösztönös, elsõ, a vendégkönyv oldalain tetten érhetõ megnyilatkozásokat már nem követték további gondolatok. Mégis, lehet, hogy a látogatókban valami elindult?

A modern mûvészetben nem szokatlan, manifesztumként a nézõ elé állított mûvek, konkrét képi megfogalmazások - többnyire fotók - a hazai, valóban nyitott és szabad szellemû nézõket, befogadókat is próbára tették, annak ellenére, hogy tudjuk (ebben az esetben többszörösen is), hogy a képzõmûvészet jelenségei nem egyértelmûek, hogy önmaguk ellentettjét is jelentik, hogy a kiállítás a különbözõ attitûdök bemutatását az emberi szabadság tágabb értelmezésének bizonyítására használta fel, hogy az igazság a vitában van, hogy itt a szexualitás, a nemi identitás érzése, sõt vegyes vonzalmunk vagy annak pillanatnyi tárgya maga sem egyértelmû.

A Mûcsarnok vezetõi többnyire összefoglaló jellegû kiállításokat rendeznek, tendenciákat mutatnak be, a provokatív felhangot itt még nem szokta meg a látogató. A két kurátor egyike, XABIER ARAKISTAN gyakorló DJ-ként maga is elég ritka jelenség a hazai szakmában, a másikuk, ROSA MARTINEZ spanyol mûvészeti kritikus, a ,,Világ legjobb kurátora" díját pedig, (amelyet a Kurátorok Világszövetsége, a WAC adományozott neki) hitetlenkedéssel vegyes ellenérzéssel fogadta a közönség.

A válogatott anyag vitatható, mégis a világ 16 országából származó 26 alkotó cseppet sem homogén, de egymáshoz tematikailag kapcsolódó mûvei sürgetõen szólítanak fel morális preferenciáink újraértékelésére, a szokatlan jelenségek bemutatása révén az együtt gondolkodásra. Másképp. Ha a kiállítótermekben az eddig megszokott unalmas, finoman fátyolosan erotikus mûveket válogattak volna össze, az vajon kiváltott volna-e ilyen szélsõséges érzelmeket, valóban megmozgatta volna-e kész fantáziavilágokkal elkényeztetett képzeletünket?

	Ocana Isteni Pásztornô, 1982 - Fotó: Rosta József

A szexualitás iránya a tudattalanban rejtõzik. A társadalmi normák, a mindennapi gépies munka, az irányítottság vagy akár vallásunk kevés teret és idõt hagy arra, hogy megfigyeljük tudatunk ezen oldalát is. A tudattalannak, a tudat feletti vagy alatti mélytudatnak, õsvalónk homályos érzetének (Jung szerint) a férfiak lelkében élõ nõ - az anima -, ahogy a nõk lelkében élõ férfi - az animusz - a letéteményese. ,,Az anima a férfipsziché összes feminin pszichológiai tendenciájának megszemélyesítõje. A bizonytalan érzéseké és hangulatoké, profetikus sejtelmeké, az irracionális iránti fogékonyságé, a személyszeretet képességéé, a természethez való vonzódásé és végül de nem utolsósorban, a tudattalanhoz való viszonyé."¹

Patty Chang Kút, 1999

A mai társadalmak többsége férfiközpontú. A kollektív tudatalatti ennek megfelelõen nõnemû lehet - az anima, a feminin oldal. Nagyon tudatosan felépített világunkban szexuális életünk teljesen elveszíti spontaneitását, a kötöttségek és a tabuk mellett, ellenében kialakul egy titkos világ, amely nem tárulkozik ki, csak ilyen ritka alkalmakkor kap nagy nyilvánosságot, amikor a hatalom teret enged neki. A szexualitás az anima sötét oldalához tartozik, a sötét oldal, a ,,végzet asszonya" a férfiakkal kíméletlen tréfát ûzhet. A rombolást a férfi személyiségében végzi el. A férfiként bizonytalan, szenvedõ, tompa lénybõl külsõ jegyekben átalakult, már vibrálóan eleven nõt formál. Mégis ez a fele-más alak, a transzvesztita az, amelyben képessé válik arra, hogy a férfi belsõ ellentéteit egyesítse, ebben a formában áll embertársai elé, vállalva és megmenekítve önmagát egy esetleges pszichés megbetegedéstõl.

Az anima kegyetlen tréfát ûz a keresztény vallás és erkölcs hordozójával, Isten szent emberével, a gyóntató atyával is. A lelkében élõ nõ - a gonosz, meddõ perszóna - kisfiút követel magának, ,,a gyermeket", akit az õ már zavart-vallásos képzelete teremt meg magának: a 12 éves Jézust, aki elõször lépett a templomba... Az elfojtás szánalmas kitörése, a sötét oldal, a negatív példa. Isten szolgája az ösztönök szintjén. Szégyen. Kevesen állnának mellé, õ egyértelmûen ,,a kitaszított". Kitaszítottak mind, akik ,,Az Euthanázia templomában" eleven haláltusájukat kábítószerekkel enyhítik, másságukat hirdetik, CHRIS KORDA és MARILYN FONTENROSE fotómontázsának sokkoló szereplõi. És kitaszított az önmagát temetõ színesbõrû transzvesztita (1999) a spanyol mûvész(nõ) is CRISTINA GARCIA RODERO fotóján. De õk valóban nem kapnak feloldozást?

Salla Tykka Lasszó, 2000 videó

Az anima, a férfiban élõ nõi lélek azonban nemcsak romboló hatású lehet, sõt értelmezése következtében fejlõdési stádiumokon mehet keresztül. Az elsõ szinten (a willendorfi Vénusz), az ösztönlény, az õsanya áll, aki csak biológiai, ,,szaporító", fajfenntartó funkcióival törõdik, a test. A második fokozat a romantikus szerelmes (a lovagkor álmodozó úrnõje), aki már intellektuális szintre emelkedett, de még szexuális töltéssel. A harmadik a szerelmet a spirituális rajongásig fokozó nõ alakja, akinek keresztény példája Szûz Mária, a lélek. A negyedik szintet, Jung szerint a legmagasabbat, a Bölcsesség alakja éri el, az ókori Sapientia, akinek szentsége és az ösztönökön való felülemelkedése a mai ember számára szinte elérhetetlen, a szellem.

Ha a férfi megfigyeli és megérti az animája, a nõ pedig az animusza, a benne élõ ellenkezõ nemû ,,másik ember" által küldött jeleket, és azt alkotásra használja fel - leírja, lefesti, szoborba, installációba önti, lefényképezi, megfilmesíti -, akkor vállalva a szembesítést, értékelhetõvé teszi mások számára is. Reálisan létezõvé avatja, problémafelvetés-szintre emeli, megvitathatóvá teszi. A titokról fellebben a fátyol ,,a mûvész lehetõvé teszi az igazság kipattanását".²

A Mûcsarnok apszisában kapott helyet, mintegy triptichonként elrendezve három mû, amely nem a testi ingerekhez, hanem kifejezetten az érzelmekhez és a szellemhez szólt. Mindhárom munka ,,a szent és a profán"(Mircea Eliade), a vallás és a mítosz, az élet és a halál, a testi és a lelki szexualitás határterületein mozgott: a mûtárgyegyüttes centrumát a spanyol OCANA oltár-kompozíciószerûen összeállított Dicsõséges menybemenetele (1982) és az Isteni Pásztornõ (1982) kétarcú Mária szobra, valamint az õket körülvevõ mûanyag virágzuhatag installációja uralta. A Szûz háta mögött ülõ pásztornõ Mária esendõ és bûnös(?) földi eredetére utal, aki áldozatos élete jutalmaként visszatérhetett az õsállapotba és egyesülhetett Istennel. Lelke transzcendentális magasságokba emelkedhetett fel, jelképeként a szerelem leg-magasabb fokának, ahol a testi érintkezés elveszíti emberi mértékét. Az ,,aktus" a lélekben megy végbe és juttatja el átélõjét az égi Paradicsomba.

SALLA TYKKA videóra álmodott Lasszója (2000) hatásos zenei aláfestéssel³ ,,kapta el", vonzotta magához a nézõket. A finn mûvész filmje az ártatlanság gyõzelme a bûn fölött, a Batseba-téma ellentettje: Batseba lép be a kertbe, s találja ott meg szinte vallásos elragadtatásának tárgyát: a lasszóként forgatott kötelén átugráló fiatal férfit, akinek látványa egyben megindítja, de félelemmel is eltölti el. Könnyes szemmel, de érintetlenül távozik...⁴

A triptichon harmadik részeként PATTY CHANG videóján (Kút, 1999) a feloldást nem találó narcisztikus szerelem megfogalmazása jelent meg.

A szexualitásról nyilvánosan véleményt formálni általában a férfiak privilégiuma volt (?). A kortárs képzõmûvészetben a nõk aktív részvétele e témában már nem szokatlan, s kevéssé meglepõ. Még akkor sem, ha a nõ saját testét használja fel mondanivalója kifejtéséhez. NAGY KRISZTA munkája (200.000 HUF, 1997) az anima legfelsõ szintjét, az önmagán intellektuálisan felülemelkedni, önmaga testén ironizálni is képes nõ alakját személyesíti meg, aki a saját lelkében élõ férfit, az animuszt meghallgatta és a párbeszéd nem éppen hízelgõ eredményét elénk tárta. Ezt akarta a férfi: a nõt, az ,,egy nõt", de több alakban S - L és XXL-es mérettel kívánság szerint, a plasztikai mûtétek korában. Ha kedd, akkor legyen M-es? De melyik is vagyok, legyek én?

Oleg Kulik A jšvô családja, 2001 installáció Fotó: Rosta József

A testiség és a spiritualitás határmezsgyéjén küszködnek a görög NIKOS NAVRIDIS videóinak (Csapdák, 1998) arctalan alakjai is, akik léggömbökkel, a testetlen, könnyen elillanó szexualitással birkóznak, üzekednek. Az amerikai JANINE ANTONI szülei döbbenetes nemi átalakulásokon mennek át, egy önironikus férfi-nõi sminkjáték folytán (Mama és papa, 1994). SZéPFALVI ÁGNES és NEMES CSABA story boardjának (Egy nap története, 1999) képregényhõsei törékeny pillanatokra az addig számukra ismeretlen kisebbség, az intézményesített szexipar részéve, illetve fogyasztójává váltak. Tétova kisiklásuk azonban találkozásukat segíti elõ: a Peep-show-ban pénzt keresõ veszprémi egyetemista lány, és az éppen akkor ott vigasztalódó, kapcsolatát vesztett osztrák kispolgár találkozása telitalálat a kiállítási tematika alátámasztására.

Nem hiányzott az anyagból a társadalom realitásából a fantáziavilágba menekülõ Díva (2000), a szexualitás ideájának színpadi megformálója sem (habár VASCO ARAUJO valóságos kellékekbõl összeállított installációja csak az ünnepelt sztár nyomait mutatta be). Ott volt a maga valóságával azonosulni képtelen ,,nõ", a felismerhetetlenségig sminkelt, mélyen dekoltált - mûvészettörténeti elõképektõl sem mentes - alak, a bohóc, LEIGH BOWERY diasorozatának (L.B. arcképe, 1994) és videó filmjének (Performance az Anthoy d'Offray Galériában, 1998) fõszereplõjeként. Hátborzongatóan hatásos alkotás a ,,kutyaléptékû" bebúvó-lyukkal felépített szobában elhelyezett, a kutyával családi életet élõ magányos férfi története, aki anatómiai rajzsorozatával ,,tudományosan" támasztja alá a kutya és az ember evolúciós összefüggéseit (az orosz OLEG KULIK installációja: A jövõ családja, 2001).

Nem szabad azonban elfelejteni: ez itt mind fikció! A mûvészek képzeletén átszûrõdött, pillanatokig átélhetõ és már a szemlélés közben bennünk is folyamatosan átértékelt valóság, az intimitásból egy hivatalos intézménybe átemelt és ezért még zavarba ejtõbb, leleplezett, sejtett-tudott, de eddig elkendõzött titok. Az itt látottak semmiképpen sem a nemiség kizárólagos(an lehetséges) megnyilvánulásai, hanem az Embernek a szexualitásról szõtt, állandóan változó szövevényes álmai, olykor fájdalmasan valóságosak, máskor nevetségesen irreálisak, ahogy azt a kiállítás rendezõi is sugallják. Az, hogy ez a kiállítás éppen a választási kampány zûrzavaros idõszakára esik, és egyes óriásplakátokon éppen (akár szexuális) kisebbségek (is) szólítanak fel minket a szavazásra, a társadalom életének fontos momentumában való aktív részvételre, talán véletlen egybeesés. Vagy esetleg ez is a sokat emlegetett korszellem megnyilatkozása? Vagy csak a férfitársadalom ráeszmélése a ,,kitalált kisebbség"⁵ esetleges többségére?