A kiállítás, amelyre Bálványos Anna hivatkozik, a mai képnyerési stratégiákat, a képzõmûvészeti hagyományra és a vizuális kultúrdömpingre egyaránt reagáló kreativitást volt hivatva bemutatni. Mit tudunk kezdeni vele? Képbõl képet kitermelni akkor érdemes, ha új aspektushoz vezet, és ennek nyomán új valóságértelmezés támad. A koncept-art fõáramában a mûvészet önmaga adottságainak szemléletébe merült. A technikai médiumok megjelenése is nyújtott ilyen lehetõségeket. Már az is, hogy a videókamerát a képernyõ vibráló mákjának kis területére irányítottuk, a kinetikus fraktálornamentika gazdagságát prezentálta. De távolabbi példát is vehetünk: August Renoir a maga idejében bevallotta, hogy jobban felizgatja képzeletét egy másik festõ képi megoldása, mint a látvány, amit megfesteni készül. Persze õt nem maga a kép, hanem a kolléga szubtraháló gondolatmenete, lényegválasztása inspirálta. Az ilyetén képnyerési stratégiákat - hogy a fenti fogalmakba kapaszkodjak - a természetes reciklikációval hoznám kapcsolatba, amelynek eredménye, a szerves anyagok bomlása által létrejött komposzttrágya az élet körforgását táplálja . Ezzel szemben a konzumtársadalmak nem bomló, mesterséges anyagainak visszaforgatással nyert újrahasznosítása nem más, mint sziszifuszi küzdelem a hulladékkal. És itt egybõl a re/re/remixekre, az életpótlék, a vizuális banalitások kavargatásának fáradt, de múlni nem akaró divatjára kell gondolnom. Nem arról van szó, hogy érdektelen lenne tudomásul venni a másodvilág áradatát, és nem cinikusan, hanem jókedvvel reagálni rá. Egyes esetekben ez meg is történik, bár a szórakoztatáson túl szellemi-esztétikai hozadékát ritkán lehet regisztrálni. Inkább a csatlakozás reflexe, könnyû volta okozza a mûvésztömegek sziszifuszi körbenjárását.

Nem értek tehát egyet Sáfrán Dóra attitûdjének, mûveinek elhelyezésével a képvisszaforgatás területén. Bálványos Anna talán a felhõképeken és a dupla- vagy tripla-fotómontázsokon mutatkozó egyenértékû, mondhatnánk mereven elválasztott rétegek szimultaneitását értette félre. Pedig az alábbi mûleírás is azt bizonyítja, hogy lehetetlen nem észrevenni ezekben a képekben a szerzõ önmagára mint viszonyítási alapra és a környezet elsõdleges adottságaira való direkt, õszinte reflexióját. Sáfrán egyszerûen az idõ múlásával, visszafordításával, a dolgok változásával, relativitásával foglalkozik olymódon, hogy képein ütközteti egymással a kimerevített pillanatok szabadon választott, nem hierarchikus állapotfázisainak jelentés- és formatartalmát.

A falakon fotókat és festményeket látunk, melyeknek elsõ pillantásra vélt különbözõsége a médiumok eltérõ tulajdonságaiból adódik, de lényegük szerint nagyon hasonló eljárással készültek. Két számítógépes fotómontázson egy talált régi kép szereplõi közé fényképezi be magát a mûvész, aki alakjának arányait, kompozíciós szerepét tekintve ,,beleillik" a képbe, de színessége, mai mivolta miatt mégiscsak kilóg az együttesbõl. Még érdekesebb a két kép, a két réteg viszonya az arcképeknél, amelyeken a talált fotón lévõ nõi portré a mûvész közel azonos arányú arcára vetül. Itt szinte csak az arcfestés divatjának változásából adódnak olyan eltérések, melyek a két felvétel idõbeli távolságára utalnak. Kifejezetten humoros az ûrhajósokkal közös szereplés. Az ûrrepülés, a hozzá kapcsolódó heroizmus igencsak ironikus kontextusban jelenik meg: a technika csúcsát jelentõ öltözék az atlétatrikóval találkozik. A félaktra vetülõ árnyékok a húszas évek fotóinak hangulatát, modernizmusát idézik, melynek ma igencsak szentimentális felhangja van.

A festményeknél egy toposzt: a megfestett eget látjuk, hol a fehér felhõs kék eget, hol kissé szürkésebbet, egy kisebb kép esetében pedig az éjszakait, csillagokkal. Két képet látunk itt is egyszerre. Mintha egy felhõs ég önmagában már nem is lenne elég. Vegyünk belõle tehát mindjárt kettõt, esetleg hármat, vagy olyan színû felületeket, melyek akár égdarabok is lehetnének. Lehetnek különbözõ méretûek is. Aztán ezeket nézzük meg egyszerre, azaz szimultán. A látvány zavarba ejtõ. Azonnal érthetõ, hogy kettõ vagy több rétegrõl van szó, de nem egészen világos, melyik van elõbb vagy hátrább, és melyik mit is ábrázol vagy ábrázol-e egyáltalán valamit. Az akril nem átlátszó, a két réteg egyidejû megjelenítését a mûvész úgy oldja meg, hogy a felületet apró négyzetekre bontja (az ehhez használt fólia szép faktúrát ad), és sakktáblaszerûen láttatja egyszerre a két képet. Merthogy nem a felhõs ég a téma, hanem a felhõs ég képe. - A mûleírás pontos, az értelmezés tesz erõszakot Sáfrán munkáin. A felhõs ég ugyanis nyilvánvalóan nem mint toposz szerepel a képeken, hanem modellként. A felhõ ugyanis a mindennapi tapasztalat számára adott legképlékenyebb örök változót modellezi. Az ég kékje pedig az a megkerülhetetlen közeg, amely, mint tudjuk, a közeli tér színtelen átlátszóságától a mélység felé haladva a fokozódó fénytelenségbe merülést jelenti. - Látvány, melyet mindenki ismer unásig, amely rengeteg tanult és ösztönös asszociációt kelt. Ugyanaz a toposz, csak éppen többször. A személyesség a felbontás és a szinkronba állítás gesztusában van. A kivitelezés hangsúlyozottan manuális: a kicsi pontatlanságok, apró technikai hibák az esendõséget, az egyes rétegek széleinek szabálytalansága az esetlegességet, az egyéni döntés szabadságát hangsúlyozza. A felhõ - mint az abszolút szabálytalan forma - és a négyzet - mint az egyik legegyszerûbb és legszabályosabb mértani idom - közötti ellentétet éppen ez a manualitás oldja, teszi harmonikussá.

Kettõ vagy több réteget látunk egyszerre, melyek nem válnak igazán egy látvánnyá. Nem több szólamú mû, hanem quod libet. Együtt is jól szól, de nem válik eggyé, még ha a témájuk ugyanaz is, megmaradnak önálló daraboknak. Az egyik kisebb festmény a legérdekesebb: a színmezõk egymásra vetítésének kísérlete ezzel a módszerrel. Nem színes mozaikot látunk, hanem egyszerre látszó, egy dimenzióban tartózkodó rétegeket, több képet, szimultán.

A szimultán fogalma együttességet is, párhuzamos egyidejûséget is jelent. Úgy gondoltuk, szimultán négykezest játszunk Sáfrán Dórát adekvát módon interpretálva. De vajon szimultán-e két állítás ütköztetése, miközben az egyik állítás felhasználja a másik bizonyítékait?