A 36. Zágrábi Szalon esetében ez a megtisztelõ feladat három kurátornak jutott, akik úgy döntöttek, hogy nem közösen alakítják ki a programot, hanem három különbözõ témában saját koncepciójuknak megfelelõen önálló tárlatokat szerveznek. A horvát Berislav Valusek Belsõ terek, a szlovén Andrej Medved Mi maradt a horvát festészetbõl? címmel rendezett kiállítást, míg a magyar kurátor, Süvecz Emese a Getting Personal témáját javasolta.

	Elke Krystufek Hitler gyermekei, 2000, fotósorozat

Az eredmény érdekes volt. Két tárlaton meghívott és pályázat útján kiválasztott nemzetközi alkotók szerepeltek, a harmadikon csak kiválasztott horvát mûvészek. A résztvevõk száma széles skálán, tíz és hatvan között mozgott, mint ahogy a bemutatott mûvek minõsége is az általánosan elismerttõl az erõsen vitatottig terjedt. Az egyik kiállítás rendezése alaposan átgondolt volt, a másik kettõben pedig még átfedések is mutatkoztak.

A horvát és angol nyelvû, meglehetõsen következetlenül lefordított katalógust CD-romon adták ki. A kiválasztott mûvészekrõl nem egyenlõ mértékben közöl információkat, véletlenszerû a mûvek képi megjelenítése is, és a néhány kurátori szöveg a ,,Posztmodern Generátor" nevû internetes program eredményének tûnik. Mindazonáltal a design jó.

A Getting Personal pályázatát csak nõmûvészek számára hirdették meg, felkérve õket, hogy saját történeteiket jelenítsék meg, rámutatva a társadalmi sztereotípiákra, parodizálva ,,a férfiak intim vágyait" vagy elkerülve a reprezentációt... A személyes itt a kánon alternatívájaként jelenik meg. 81 pályázat közül kettõt választott ki a kurátor, és összesen tíz mûvész szerepel a kiállításon.

Értekezésében Kathy Deepwell az anglo-amerikai feminista mûvészeti gyakorlat négy fõ aspektusára mutat rá: olyan témákra koncentrálnak, amelyeket a férfimûvészek figyelmen kívül hagynak, a kreatív kutatást a nevelési folyamat részeként alkalmazzák a tudatosság növelésére, rákérdeznek a nõk helyzetére és körülményeire, és végül a mûalkotás célján és jelentésén keresztül nagy hangsúlyt fektetnek a mû, a mûvész és a társadalom viszonyára.

	Ines Krasic My Elegant Private Party-room, 2001 installáció, 257x347x357 cm

A Getting Personal kiállításon a feminista mûvészeti gyakorlat olyan veteránjai is részt vesznek, mint a horvát SANJA IVEKOVIC (1949) és a New York-ban élõ magyar mûvész, DROZDIK ORSOLYA (1946), akiknek mûvei teljes mértékben megfelelnek a fent említett kategóriáknak. Sanja Ivekovic egy közvetlen társadalmi konnotációkkal rendelkezõ ready-made-et állít ki veszélyeztett gyerekekrõl készült web-site-okból. Drozdik videója, Az anyám rétese egy önéletrajzi történetet mond el, melyben a kamerát irányított tekintetként használja. Az anyám portréja, MILICA TOMIC (1960) jugoszláv mûvész munkája, az anya-lánya viszony kedvelt témáját dolgozza fel. A 63 perces videóban a kamera a szemet helyettesítve a mûvész lakásától anyja lakásáig vezetõ utat járja végig Belgrádban, az 1999-es NATO-intervenció idején. Bár anyja történetét tárja elénk, politikai utalásokkal telített mû; kitûnõ példáját adja a kurátor véleményének, mely szerint ,, a társadalami identitás nem választható el a személyes identitástól". A fotó-kollázs sorozattal és videómûvel szereplõ ELKE KRYSTUFEK (1970) osztrák mûvésznõ meghívását részben a közép-európai történet nyugati oldalának képviselete indokolta. Krystufek testét mint gyarmatosított területet tárja elénk, melyet vissza kell szerezni a maszkulin fantázia fennhatósága alól. Kritizálja a hímek tárgyiasító tekintetét mint a patriarchális idealizáció és a nõi test feletti kontroll megszerzésének alapvetõ eszközét. Itt a kamera szolgál a erõszak eszközéül: egyfajta pszichológiai értelemben vett megerõszakolásról van szó. Ugyanakkor a mûvész a nézõ testére is hatást gyakorol, agresszíven elárasztva tekintetünket magamutogató jelenetekkel, melyeket kikerülhetetlenül koronáz meg a vagina. KAI KALJO (1959) észt mûvész Házi erõszak címû videójában sokkal ironikusabb módon közelít a témához.

Az említett mûvészek különbözõ stratégiákat választanak a tudatosság szintjének emelésére.

A társadalmi és politikai viszonyok megváltoztatására tett kísérletekben a feminista gondolatok széles skáláját használják fel. Elkötelezték magukat a nõi test reprezentációjának átalakítása mellett, beleértve ebbe a vaginális ikonográfia használatát is. Észrevehetõ, hogy a fenti, nemzetközileg is aktív mûvészek munkái megfelelnek az anglo-amerikai feminista mûvészeti kánonnak. INES KRASIC (1969) díjnyertes mûve életnagyságú fürdõszoba modell, melyet maga a mûvész varrt fehér anyagból és az My Elegant Private Party-room címet viseli. Ez a gyönyörû, fáradságos munkával elkészített tárgy a mûvészet/kézmûvesség dichotómiájára helyezi a hangsúlyt. Rámutat a tér nemek szerinti felosztására, mely szerint az enteriõr nem pusztán egy hely, hanem kifejezésre váró eszme. Hagyományosan eleve a nõknek rendelt territóriumról lévén szó, ebben az esetben ez a jouissance területévé válik.

A PP GROUP néven jelentkezõ két fiatal mûvésznõ. KATARINA SEVIC (1979) és MAJOROS ZITA (1977) intim kontaktlencse-cseréje feltehetõen a nõk közötti testvériségre utal. LARA RASCIC (1977) webmunkája, az Elõtte és utána is személyes jellegû, de nem mutat érdeklõdést a feminizmus témája iránt, inkább egyszerûen feminin. Meglehetõsen szerencsétlen módon került be a kiállításra még két mûalkotás. A festmény és a felnagyított fotográfia alkotói csak nemüknek köszönhetõen juthattak be a válogatásba.

A Getting Personal címû kiállítás hûen tükrözi a kortárs közép-európai nõmûvészet gyakorlatát. Egyrészt vannak olyan mûvésznõink, akiknek ,,ami személyes, az egyben politikai is", akik jól ismerik a nyugati feminista narratíva egészét, amely munkásságuk számára gyümölcsözõ területet jelent. Ez persze nem tekinthetõ egyszerû geográfiai kérdésnek. Másrészrõl vannak olyan fiatal mûvésznõk, akik magától értetõdõnek veszik a feminizmust, de mint elvet nem teszik magukévá, akik számára mindez pusztán háttér, és nem a vágyott identitás megszerzésére szolgál. A térség nõmûvészeinek nagy részét azonban az anglo-amerikai feminista gondolat iránti elmélyült érdeklõdés hiánya jellemzi, nõi mivoltukat másképp juttatják kifejezésre és itt nyílnak új területek a kutatás számára.

PP Group (Majoros Zita, Katarina Sevic) PP Contact, 2001, videó

A kelet-nyugati eszmecserérõl szólván Judith Butler a fordítási problematika felismerésének szükségességét hangsúlyozza. A kiállítást nyugati elvárásoknak megfelelõen struktúrálva marginális helyzetbe juttatjuk a nem nyugati gondolkodású nõmûvészeket és nem ismerjük el a térség kulturális eredményeinek sajátosságait, hagyományait. Ezzel figyelmen kívül hagyjuk azt az intellektuális és társadalmi tudatosságot is, mely segíthet abban, hogy destabilizáljuk a nyugati kultúra monolitikus történelmi vonalát, vagy a mûvészeti szférában kétségbe vonjuk a ,,hidegháborús" mûvészettörténet jogosságát - amint azt Griselda Pollock állítja.

A feminista kánon alkalmazásával az a veszély fenyeget bennünket, hogy a közép-európai nõmûvészet csalóka látszatát, bálványképét teremtjük meg, megismételve ezzel a patriarchális rendszer megvetett eljárásait és sablonjait. Egyfajta alternatív megközelítést tenne lehetõvé a térség történelmének és mûvészeti tevékenységének közvetlen kutatásából származó elméleti kategóriák felállítása.

A ,,Getting Personal" kiállításon szereplõ mûveknek sikerült nyugodt és gondolatébresztõ atmoszférát teremteniük. A kiállítás vizuális értelemben kellemes, a koncepciót tekintve pedig a 36. Zágrábi Szalon markáns részét képezte.