A kérdéseket nagyrészt én fogalmaztam meg, majd miután alaposan megvizsgáltam õket, rájöttem, hogy részint álproblémák, részint megnyugtató válasz adható rájuk. Nézzünk tehát bátran velük szembe.

A fõ probléma az (legalábbis úgy látszik), hogy Kõnig Frigyes zavarba ejtõen (irigylésre méltóan) sokat tud, továbbá csupa olyasmivel foglalkozik, amivel egy mûvésznek nem kellene, éppen ezért talán nem is igazi mûvész (!?), hanem valami más. De akkor mi? Kõnig nyilvánvalóan tudós festõ, aki már az Orbis Pictusban is arról beszélt, hogy hogyan lehet mûvészi eszközökkel meghódítani a világot, helyesebben a vizualitás eszközeivel összegyûjteni és így megismerni a világot, még pontosabban, kvázi-tudományos eszközökkel megszerkeszteni, vagyis leképezni a látványt. A szándék tiszteletre méltó, a gondolatmenet világos, az eredmény lenyûgözõ. Csupán az a kérdés, hogy valóban mûvészi-e mindaz, ami vizuális, és legitim mûvészeti eljárás-e a gyûjtés.

A válasz ebben az esetben feltétlenül igen, noha a vitát, még ha mesterségesen gerjesztett is, így nem lehet lezárni, annál is inkább, mert újabb és még ,,súlyosabb" kérdések merülnek fel: ami Leonardo da Vinci vagy Comenius esetében nem zavar senkit, tartható-e napjainkban? És még inkább: mi van akkor, ha az, amit Kõnig Frigyes csinál, nem mûvészet?

A Helikon Kiadó által 2001-es évszámmal most megjelentetett, bõr- és mûbõr-kötésû, vastag könyv majdnem 1600 magyarországi vár rajzait és adatait tartalmazza, kizárólag a szerzõ rajzaival, illetve átrajzolásaival, a leírások pedig az õ keze írásával. A legtöbb esetben precíz alaprajzot kapunk, néha egy objektumról többet is, ahol lehetett, léptékkel ellátva; néha metszetet, de leginkább távlati rajzot, kiszínezve. A rajzok stílusa többé-kevésbé archaizáló, attól függõen, hogy a szerzõnek milyen forrás szolgált elõképül. Barcsay rézkarca nyomán készült rajzot is találtam a kötetben (Pomázról). Nehéz megállapítani, hány rajz készült közvetlenül természet után. Az illusztrációkat kísérõ szöveg úgyszintén kissé archaizáló, nem túl kalligrafikus, pedáns kézírás (ami nem mindig szolgál az olvashatóság javára). Bízvást elmondható tehát, hogy egy rendkívül igényes munkával állunk szemben, mely azonban semmiképpen sem nevezhetõ teljességre törekvõ tudományos feldolgozásnak: régészeti vagy mûemléki topográfiának, vagy építészettörténeti monográfiának. De akkor miért volt mégis értelme kiadni?

Azért, mert pillanatnyilag ez a leghasználhatóbb, leginformatívabb lexikonszerû kiadványunk a magyarországi várépítészetrõl. Szaktudós a legritkább esetben vállalkozik hasonló összefoglalás kiadására (Gerõ László óta?), a régészek néha egy-egy vár ásatásaival, dokumentálásával és feldolgozásával néha évtizedekig is elbíbelõdnek, a topográfiák túl részletesek, a fényképfelvételek nem elég informatívak (vagy ha mûvészettörténeti feldolgozásról van szó: nem eléggé mûvészien megformált részletekrõl tudósítanak) stb.

Így ha viszonylag ártatlanul (azaz nem tudományos források után kutatva), meg akarunk találni egy-egy kevésbé ismert földvárat vagy egy rom eredeti állapotára vagyunk kíváncsiak, a legnagyobb valószínûséggel és gyorsasággal Kõnignél találhatjuk meg. Annál is inkább, mert a kötethez egy kisebb könyv terjedelmû ,,Függelék" csatlakozik, nagyon jó mutatóval, mely megyék, illetve országok szerint lokalizálja, másrészt bibliográfiai hivatkozásokkal is ellátja az emlékanyagot. Az irodalomjegyzék kimerítõ, a képjegyzék a megnevezésen túl tömör jellemzéseket is tartalmaz, s mindezt megelõzi a szerzõ rendkívül alapos bevezetõ tanulmánya. (Kovács Péter elõszavát nem olvastam el recenzióm megírása elõtt, mert féltem, hogy esetleges hasonló véleménye túlzottan leblokkolná fogalmazókészségemet - utólag úgy látom, félelmem nem volt egészen alaptalan.)

Visszatérve az egyik alapkérdéshez, - mûalkotás-e ez a várkönyv, vagy sem - megállapíthatjuk, hogy igen, de nem annyira az egyes rajzok kvalitását tekintve (bár nehéz lenne akármilyen szempontból is degradáló véleményt mondani az elõzéklapként alkalmazott Budapest-térképrõl!), hanem az attitûd, a magatartás és a módszer révén.

Ha elfogadjuk, hogy Kõnig azoknak a mûvész-tudósoknak tudatos követõje, akik néhány évszázaddal korábban nemcsak a mûgyûjteményeket, hanem a ritkaság- és furcsaság-kabineteket is gazdagították, az is nyilvánvalóvá válik, hogy kollekcióinak a ma már világszerte elismert mûvész-gyûjtemények között van a helye (Marcel Duchamp, Ben Vautier, Marcel Broodthaers, Galántai György stb.). A magyar mûvészeten belül Kõnig helyzete még sajátosabb. Archaizáló gyûjtései, sorozatai, feldolgozásai (perspektívák, anamorfózisok, színtanulmányok, torzszülöttek stb.) mellé nem csak olyan mai mûvészeket kell felvonultatnunk, mint Lengyel András vagy Gellért B. István, Szemethy Imre vagy Banga Ferenc, hanem néhány kuriózum számba menõ esetet is, mint a 48-as katonauniformisokat ,,leltározó" Somogyi Gyõzõ, a régészeti leleteket rajzoló Major János, az évtizedeken át bibliát másoló XXX, az alázatból és tiszteletbõl Ottlik Géza iránt az egész Iskola a határont egyetlen papírlapra tömörítõ Esterházy Péter vagy a régi herbáriumoktól megihletve egy életen át növényeket rajzoló és kommentáló Bunke Zsuzsa. Egyre jobban el kell fogadnunk, hogy a Balassi Kiadó egyik munkatársának, Orbán Györgynek a téziseit igazolják az ilyen példák, miszerint az informatikai társadalomban, a digitalizáció korában paradox módon mind nagyobb szerep jut a kézzel elõállított, egyedi megformálású könyvnek.

Végül pedig, az kizárólag Kõnig Frigyesre, a mûvészre jellemzõ sajátosság, hogy a könyvében fõleg õskori várak felülnézeti ábrázolásánál megfigyelhetõ kartográfiai szintvonalak más mûvein dombormûves képzõdményekként, és még inkább a talajból kinövõ mechanikus bábukként, manökenekként jelennek meg - így teremtvén természetes átjárást tektonikus képzõdmények és a groteszk-realista emberábrázolás között.