BRUNO BOUREL francia fotómûvész és PARTI NAGY LAJOS író közös albuma, a Fényrajzok- Budapest tavaly jelent meg a Magvetõ Könyvkiadó gondozásában, és néhány hónap alatt elfogyott^**. Az album fotóanyaga a Budapesti Francia Intézet után^*** most az Art Du Monde Galériában tekinthetõ meg. A megnyitóról és az új galériáról sokat írtak a budapesti napilapok, de ahogy az már terjedelmi okok miatt is lenni szokott, a francia fotómûvészrõl és az albumról viszonylag kevés szó esett. A legtöbb cikkírónak Bruno Bourelrõl a magyar fotómûvészet párizsi nagyjai jutottak az eszébe: André Kertész, Halász Gyula (Brassai) és Lucien Hervé, hozzátéve, hogy Bourel ,,tipikusan francia" látásmódról tesz tanúbizonyságot abban, ahogyan a magyar valóságot szemügyre veszi. Bourel ezt nem ismeri el, tagadja, hogy olyan szeme lenne, mint a Marcel Proust regényében szereplõ ,,kívülálló" fényképésznek. Cáfolja azt is, hogy õ az ,,eltûnt idõ nyomában" valamiféle, esetleg szomorú látleletet akart volna mirólunk készíteni. Ít igazából az érdekli, mondja, ,,hogy egy bizonyos pillanat hogyan fordul át az idõtlenségbe". Az hogy egy fénykép milyen eszközzel készült el, nem számit, egy egyszerû kamera is megteszi, (semmi beavatkozás, semmi trükk) a véletlen a fontos, a meglepetés, az, amire maga sem volt felkészülve, és mégis ott van a fotón.

Ebben a vonatkozásban vannak távoli, bár közhelyszerû párhuzamok a fent említett világhírû magyar mûvészekkel. Brassai is késztett fotókat 1932-ben Párizs kormos bérkaszárnyáiról, és az utcagyerekektõl származó, falakra kapart, akkori graffitikrõl, és értette a módját annak, miképpen tegye a falakat és a nedves járdaköveket ,,beszédessé" (pl. Paris de Nuit). Brassaira a késõbbiekben - mint õ maga is elismerte -, Picasso hatott döntõen, és a festõ által inspirált képei, valamint a festõ környezetét alkotó mûvészekrõl készített portréi, (pl. Paul Eluard, Jean Cocteau, Jean Marais, Jacques Prévert, D. H. Kahnweiler) tették igazán pótolhatatlanná. Lucien Hervé-t az építészeti szerkezetek összefüggései és az ezek által létrehozott ,,absztrakt" esztétikai minõségek (az Eiffel-toronyról készített sorozat vagy a Le Corbusier épületeirõl készült fotók) izgatták elsõsorban. Igaz, õt is megragadták az utcán heverõ ,,szépségek", de Bourel fotóihoz csak annyiban van közük, amennyiben Bourel képein is hangsúlyos a megkomponáltság, és a fény- árnyékok, valamint a fekete-fehér-szürke tónusok használata. Brassai és Hervé a modernizmus képviselõi, akik a szürrealizmus valamint a lírai absztrakt gondolatkörében és bûvöletében alkottak. André Kertész fotóinak hangulata áll talán a legközelebb az általam ,,festõi"-nek jellemzett Bourel felvételekhez, amelyeken az emberi alak és az építészeti architektúra egymáshoz való viszonya az érdekes, igaz ezek nem Budapesten, hanem Párizsban és más városokban készültek. Bizonyos rokonság van abban is, ahogyan Kertész és Bourel az ,,idõt kezelik". Kertész az idõtlenség benyomását az árnyékok és a fények ,,statikusságával" éri el, és azzal, hogy azok nem mint természeti jelenségek hatnak ránk, hanem mint a kompozíció elmei. Bourel képein az utcákon, hidakon, piacokon, és kapualjakban, mintha mozgásban lennének a dolgok, de mégis jelen van ugyanaz a melankólia, amely Kertész képeit idõtlenné teszik.

Bourel tíz évet felölelõ fényképein - a fotók 1989 és 200l között készültek -, megállt az idõ, (a világ). Talán ezért van az, hogy az egyes fotók nincsenek datálva vagy kronologikus rendbe állítva. A terek, a tárgyak és az emberek egy, és ugyanazon történelmi sorson osztoznak, az, ami régen volt, az van ma is. Ezért lehetséges az, hogy a biciklin ülõ férfi (A büfénél), aki egy talponállónak támaszkodik, ma is ott ülhetne, ugyanannál a büfénél, ugyanabban a ruhában, ugyanazon a biciklin. Az a ,,marxi kísértet", amely a sorsát, és a körülményeit meghatározta, máig kísért, és nem tudni, hogy még meddig fog kísérteni.

Bourelnek és Parti Nagynak azonban sikerült észrevétetnie velünk, hogy valami visszavonhatatlanul véget ért, de nincs öröm, nincs ujjongás, csak valami megfoghatatlan szürkeség, egy olyan világ, amelyre csak ritkán vetülnek rá világosabb vagy sötétebb árnyak. Szürke világ szürke ideje, amelyben a történelem szellemének sötét maradványai telepedtek meg. Bourelnek, a fent elmondottakat finoman sejtetõ fényrajzaihoz, (kifejezõbb a francia cím, az Impressions et Lumières) Parti Nagy Lajos írt szabad asszociációkat, amelyek néha szorosan kapcsolódnak a fotókon látottakhoz, néha viszont "teljesen másról szólnak." Ezek a mini esszék csak megerõsítik a nézõben azt az érzést, hogy többrõl van szó, mint a véletlenül ellesett pillanatok dokumentatív megörökítésérõl. Az egyik képhez, amely 1990. máricus l5-én készült és egy, a kamerába nézõ, fürkészõ tekintetû fiatalembert ábrázol, aki inkább ,,valódi" 56-os diáknak tûnik, mint egy késõbbi generáció ünneplõ, és laza emlékezõjének, az író a következõ sorokat fûzte: ,,Bizonyos napok kampójára abnormálisan sok múltat zsúfol fel az utókor, épp hogy el nem dõl a nemzeti ünnep, e kollektív ruhafogas, vastagon lóg rajta mindenféle emberi gúnya, õrbundától nercbundáig, díszmagyartól ávós-zubbonyig, hóhérköténytõl rakottszoknyáig. Nehéz a dátumokkal. Más kérdés, hogy, hogy 15-20 éve ezzel a munkaszünet-rántotthús-lyukaszászlószentelés- állapottal boldogan kiegyeztem volna. Ama korábbihoz képest, nem lehet elégszer leírni, ez, amiben itt ma élünk, maga a szabadság. Egy ilyen kishagyományú demokráciában, úgy látszik, ilyen a reális szabadság."

De milyennek is látszik ez a szabadság? Néha olybá tûnik, mintha a fotókon szereplõk egyfajta szomorú-játékot játszanának. A ránk meredõ tekintetekbõl ugyanaz az elfáradtság árad, ami az õket körülvevõ lemállott falakból, a folytonosan újra szabdalt koszos járdákból és lerobbant házakból, egymásra ragasztott szél által megtépázott plakátokból. Bourel, a francia fotómûvész, egy másik nép történetét igyekszik megérteni egy köztes idõben, és a fõvárosban hétköznapi életüket élõ ,,privát hõsök" bemutatásával. Az emberek általában a szavakkal nem azt mondják el magukról, amit éreznek, és amik valójában, de a kamera objektívje sok olyasmit is rögzít, amit soha nem mondanának el magukról. Beszélnek helyettük a mûbõrkabátok, a nejlonzacskók, a félrecsúszott harisnyák, a mackónadrágok, a lepattant kapualjak, az elkorrodált és a leszerelt szobrok, a piacon árult használt játékbaba, a mûanyagpapucs, és a Kiskörút aszfaltján hegesztõpisztollyal megsütött reggeli, és a sok idõs arc...

Bourel azt mondja nem errõl van szó, szerinte a képek sokkal vidámabbak, van néhány gyerek is... Fox Talbot viszont úgy gondolja, hogy a fényképezés egyik ,,bûvölete" éppen abban rejlik, hogy olyan dolgokat foglalhat magában, amelyekrõl maga az alkotó semmit sem tud. Természetesen derûsebb megközelítése is lehetséges ennek a történetnek és ezeknek a fotóknak, különösen, ha hagyjuk magunkat átadni annak a festõi látásmódnak, amely Bourel képeit mégis költészetté varázsolja, pl. A Margit híd alatt, Az ablakomból, A Kazinczy utca, Járni, kelni, ülni, Az elsõ hó címû képek (bár ezek máshol is készülhettek volna), és annak a szelíd, elnézõ iróniának, amely a Cigarettaszünet a fodrásznál, A tejszínhab, A mise után, A szomszéd néni címû képekbõl árad, (és amelyek viszont csak Budapesten készülhettek).

Bruno Bourel képei nem túl hízelgõek, szándékolatlan szókimondása sokszor Diane Arbusnak a 60-as évek Amerikájáról készült képeire emlékeztetnek. De számunkra nélkülözhetetlen ennek az ,,érdekmentes" szemmel látott valóságnak a megtapasztalása, hogy megértsük, a múlt kísértete még közöttünk van...

Ahogy Parti Nagy Lajos írja a könyv utolsó lapján: ,,Csordultig tele fénnyel, mégse fényes. Harapja, issza, hörböli a fényt, gurgulázik, megfürdik önnön sötét ragyogásában. Ha a Kárpát-medence egy masszív, lestrapált ülõkád (egy tejjel-mézzel folyó ülõkád), Budapest a lefolyója. Avagy a szíve. Az örvénylõ szeme. Egy matt, villámszürke szem eszelõs és gyönyörû fényekkel, lobogó árnyékokkal. Nem arany és nem bronz, Budapest az örök kislábosezüst." Bourel l989 óta él Budapesten, ha most érkezne ide, talán mást látna, talán kevésbé szürkét, vagy talán feketébbet? Legalábbis kontrasztosabbat.