K.Á.: Magyarországon a Gyarmathy név ,,jól" hangzik, Gyarmathynak hívták a párizsi Moulin Rouge igazgatóját, akire az idõsebbek még élénken emlékeznek, de ez egyik legjobb kortárs magyar mûvészt is Gyarmathynak hívják...

R.Gy.: Nem, nem vagyok sem Michel Gyarmathynak, sem Gyarmathy Tihamérnak a rokona. Esetleg talán az utóbbival lehetnénk rokonságban, de ez még nem biztos. Tavaly kezdtem el kutatni a rokonaim után, és azt tudom mondani, hogy a családom Balatonfüred környékérõl származik. Apám a második világháború után vándorolt ki Franciaországba, és ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki francia. Én is ott születtem, ott jártam iskolába és egyetemre, tehát a kultúrám teljesen francia.

K.Á.: Párizsban éltek?

R.Gy.: Nem, én Nancy-bõl való vagyok, ami a Párizs és Strassbourg között van, Észak-Kelet Franciaországban.

K.Á.: És hogy került Magyarországra?

R.Gy.: Körülbelül három éve döntöttem úgy, hogy eljövök Magyarországra, de elõször még nem gondoltam arra, hogy itt is maradok. Kezdetben mûvészeti könyveket importáltam.

K.Á.: Franciaországban mivel foglalkozott?

R.Gy.: Két évet jártam mûvészeti egyetemre, de végül is a mûkereskedés mellett döntöttem, ami jobban érdekelt, bár nagyon késõn kezdtem, mert már huszonhárom éves voltam, amikor megvettem az elsõ képemet egy árverésen.

K.Á.: Meglepõ, hogy ezt mondja, nálunk ez még igen fiatal kornak számít.

R.Gy.: Van egy legenda, nem tudom igaz-e, de aszerint a jó mûkereskedõ már tizennégy-tizen-hatéves korában elkezdi a szakmát, én már egy kicsit túlkorosnak érzem magam a huszonnyolc évemmel.

K.Á.: Mégis, honnan ez az erõs érdeklõdés a mûvészetek iránt? Ha körülnézek a szobájában, mindenhol szobrok és képek tömegét látom.

R.Gy.: Talán családi örökség is valahol, az édesapám kertépítész volt, jól rajzolt, és nagyon szép kerteket tervezett egész Franciaországban. Az édesanyámnak egy kicsit bizarr a foglalkozása, nyomozó volt, de nagyon kifinomult ízlése van, járt õ is képzõmûvészeti iskolába, de végül is nem mûvészettel foglalkozott. De most, hogy kérdezte, soha nem éltem úgymond, ,,kiskoromtól" képek között, és semmi nem mutatott arra, hogy mûkereskedõ leszek, nem is találkoztam senkivel, aki elmagyarázta volna, hogy ezt vagy azt hogy kell ebben a szakmában csinálni.

K.Á.: Tanácsadói sincsenek? Erre még Peggy Guggenheimnek is szüksége volt, hiszen kortárs mûvészettel foglalkozni nagyon kockázatos dolog.

R.Gy.: Ez nagyon érdekes, de senkitõl sem tanultam, valahogy úgy voltam vele, mint a magyar nyelvvel: egyszerûen megtanultam. Egyedül tanultam, és most mégis velem beszélget.

K.Á.: Mégis, elõfordulhat, hogy olyan ,,árut" vásárol, amely iránt nincs kereslet, és egy névtelenséget áruló galéria könnyen tönkremehet...

R.Gy.: Lehet, de most nem úgy néz ki, mert egy évvel ezelõtt még egy szállodában rendeztem az elsõ kiállításomat 2000. júliusában, decemberben meg már a saját galériámban nyílt meg a 20. század utolsó kiállítása, a Madách 5-ös szám alatt.

K.Á.: Ez véletlenül alakult így, vagy tudatosan eltervezte?

R.Gy.: Ez tudatos volt nálam, mert nagyon szeretem a 20. századi mûvészetet, különösen a kubistákat, és nagyon sajnálom, hogy nem a századfordulón születtem, mert akkor lehettem volna egy David Henry Kahnweiler is. De hát én már ebben a században lehetek csak mûkereskedõ. Mellesleg nagyon szeretek egy könyvet, ami róla szól. Nem tudom olvasta-e? Azt hiszem, az a címe, hogy Az ember, aki mûvészetbõl él. Kahnweiler zsidó származású mûkereskedõ volt, bankár családból származott, és ha jól tudom, 1907-ben nyitott egy galériát Párizsban a Rue Vignonon, ami azután lassan mûvészeti központtá vált. Vlaminck, Juan Gris, Braque, Léger, Picasso...

K.Á.: Igen, de azt is olvastam Kahnweilerrõl, hogy igen szigorú volt a mûvészekhez, ha nem azt csinálták, amit mondott: ha valakirõl úgy gondolta, hogy az már nem újító szellemû, akkor nem támogatta többé. Picassótól is elfordult, amikor az klasszicizáló stílusban festett, és átmenetileg letért a kísérletezés útjáról. Önnek is van olyan határozott víziója arról, hogy milyennek kell lennie a kortárs mûvészetnek, mint amilyen Kahnweileré volt?

R.Gy.: Azért én nem vagyok ilyen szigorú, csak azt tudom, hogy nekem a kortárs festészettel kell foglalkoznom, a kortárs mûvészeket kell, úgymond, védelmeznem, annak ellenére, hogy sok ember úgy gondolja, hogy a festészetnek nincs jövõje. Úgy gondolom, hogy mindig van valami újdonság, és vannak friss dolgok, de ezek az új tendenciák még valahol megbújnak, és nagyon nehéz felkutatni õket. Azzal nyugtatom magam, hogy Budapesten van vagy harminckét galéria és többezer mûvész, és az, hogy ebbõl ki az, aki tehetséges és valami újat csinál, azt nehéz megtalálni, és lehetetlen minden hónapban egy festõzsenit bemutatni.

K.Á.: Mégis, milyen kritériumok alapján hívja meg a mûvészeket: olyanokat szerepeltett, akiknek már van nevük, vagy inkább még ismeretlen festõket állít ki?

R.Gy.: A fõ kritérium az, hogy mivel francia is vagyok, mindkét ország mûvészeit szeretném bemutatni...

K.Á.: De van valamilyen konkrét irányzat, melynek képviselõit inkább kiállítaná és bemutatná a gyûjtõknek? Arra gondolok, hogy van Budapesten már hasonlóan mûködõ galéria, az osztrák Hans Knollé, és neki egészen pontos elképzelése van arról, hogy õ mint galériás a kelet-európai és osztrák mûvészeten belül kiket állítson ki.

R.Gy.: Sajnos nem ismerem õt, csak azt tudom mondani, hogy én magamat elõfutárnak tekintem, és még csak az jár a fejemben, amit egy magyar barátom mondott: ,,Romain, galériát nyitni Budapesten, ahhoz bolondnak kell lenni, de fantasztikus ötlet!" Ezt azóta sem tudom elfelejteni, ez tényleg fantasztikus ötlet volt. Szóval, visszatérve, hogy mi a koncepcióm? Semmi különös, csak hogy jó és fiatal francia és magyar mûvészek állítsanak ki nálam.

K.Á.: Van-e már kialakult gyûjtõköre a galériának?

R.Gy.: Az jó dolog, hogy mivel két kultúráról van szó, a franciáról és a magyarról, két lehetõség is van, sõt, nemcsak franciák, hanem belgák és svájciak is vásárolnak.

K.Á.: Ôk milyen képeket keresnek?

R.Gy.: Fõleg kortárs képeket, de sokan érdeklõdnek a 20-30-as évek magyar mûvészete iránt is. Ez nekem egy kicsit nosztalgikusnak tûnik. Sokan gyûjtenek régi képeket, de én azokat a gyûjtõket szeretem, akik elõfutárok is egyben, mert ebben az esetben tényleg nagy a rizikó. Az nem egy bravúr, ha valaki csak egy nevet vesz, és megtartja az értékét.

K.Á.: És hogyan ismeri meg azokat a fiatal festõket, akikkel foglalkozni akar, elmegy az akadémiára, vagy õk keresik meg magát?

R.Gy.: Is-is, de már nagyon sokan tudják, hogy létezik ez a galéria, és megkeresnek. De járok kiállításokra és nagyon figyelek, benne vagyok nyakig.

K.Á.: Szeretne saját gyûjteményt létrehozni?

R.Gy.: Nem tudom, engem most az érdekel, hogy a képeket forgalmazni kell, hogy minél több kézen és országon menjenek keresztül. Az nagyon izgalmas dolog lehet például, ha egy kép kikerül Amerikába, és onnan azután valahogy ismét visszakerül...

K.Á.: Mi a tapasztalata, milyen a magyar közönség általában?

R.Gy.: Teljesen változó, én elfogadom a különbözõ ízlésirányokat, de azt nem szeretem, ha valaki azt mondja nekem, hogy csak Michelangelo és kortársai voltak az igazi mûvészek, a többi nem ért semmihez. Ez nekem olyan, mintha valaki csak félig olvasna el egy könyvet, mintha egy háromszáz oldalas mûnek csak az elsõ negyedéig jutott volna el.

K.Á.: Milyen nehézségei vannak egy galéria fenntartásának, fõleg, ha külföldi?

R.Gy.: Az egyik nagyon fontos dolog az, és ez világjelenség, hogy mi, galériások a legtöbbször nagyon unatkozunk a galériánkban, mert az rendszerint üres. Soha nem láttam még egy olyan galériát, amelyik mindig tele lett volna, kivéve talán a megnyitókat. Jön valaki, néhány ember, körbenéz, aztán elmegy. Nagyon nehéz az embereket becsalogatni, és csak nagyon kevesen kérdeznek. Pedig nekem van saját koncepcióm a mûvészetrõl, és azt szívesen elmondom, ha kérdeznek...

K.Á.: Haragszik ezért?

R.Gy.: Nem, nem haragszom, biztosan csak idõ kérdése, talán ha érettebb leszek, mint mûkereskedõ, akkor talán többen jönnek hozzám... Hogy milyen nehézségek vannak még? Szerintem mindenhol hasonló a helyzet, Párizsban mondjuk hatszáz galéria van és több a mûgyûjtõ, de nem hiszem, hogy arányaiban sokkal több képet lehet eladni, ha igen, akkor azért, mert ott van világkereskedelem, ami remélem, nemsokára itt is lesz.

K.Á.: Eddig végig festõkrõl esett szó, hogy került ide egy fotókiállítás is?

R.Gy.: Ennek az volt az oka, hogy a fotómûvész Bruno Bourel is Magyarországon él, mint én, és a fotók is itt készültek, és szerintem nagyon érdekesek. De végül is csak ennek kiállításnak sikere miatt gondoltam, hogy fotóval is fogok foglalkozni.

K.Á.: Mik tervei, azonkívül, hogy tíz évet ad magának arra, hogy beérjen mint mûkereskedõ?

R.Gy.: Elsõsorban keresni akarok. Keresem a jó képeket és a jó mûvészeket, és ha megtaláltam õket, azt mondom nekik, gyertek velem... Szeretnék csinálni egy olyan mûvészeti központot is, ahol a kiállítások mellett kellemes környezetben olvashatnak és zenét hallgathatnak, vásárolhatnának az emberek. Egy hangulatos lakásgalériát szeretnék, ahol irodalmi estek lennének, bemutatva a francia és a magyar kultúrát. Terveim szerint ez a ,,L Appart" mûvészeti centrum már ebben az évben meg fog nyílni.

K.Á.: Vannak-e támogatói, magyar vagy francia részrõl?

R.Gy.: Még nem kértem segítséget, jelen pillanatban csak az Isten segít nekem.

K.Á.: Kik szerepelnek majd a következõ kiállításon?

R.Gy.: A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében szeretnék egy új kiállítást rendezni, természetesen francia és magyar festõk részvételével, a pontos névsor még teljes, de a megnyitó március 18-án 19 órakor lesz, amelyre remélem, sokan eljönnek.