Ez természetesen tiszteletreméltó álláspont, azonban kérdéses, hogy a jelen esetben célravezetõ-e. A fotó valóban megmerevített pillanat, azonban éppen nehezen élvezhetõ kontextus nélkül. A magyar millenniumi ünnepségek során megörökített negyvennyolcas honvéd-invalidusok keserû arcát éppen azért értem meg, mivel tudom, mi a bánatuk. Hetedhét országból jött barátomnak a millenniumi Ferenc József csak egy tisztes öregúr, aki nyilvánvalóan könyörületbõl gondoskodik a falábú koldussá lett egykori honvédekrõl. Márpedig, a török történelemrõl nem sokkal többet szokás nálunk tudni, mint az afrikairól. A török birodalom köztudatunkban élõ képe voltaképpen a XV-XVII. századi magyar történelem egy sajátos, elsõ pillantásra félelmetes és ellenséges, s a végén kicsit szánalomra méltó mellékszereplõjét vetíti elénk. Egy olyan barbár hatalomét, amelynek katonái szinte csak azért vágták le Mohácsnál II. Lajos királyt, hogy azután lopva vedelhessék a számukra tiltott hegy levét, miközben a hátuk mögött vidáman konspirálgathattunk a Habsburgok ellen. A szorgalmas nebuló esetleg még hall valamit arról, hogy Thököly, Rákóczi és Kossuth megjárta a törökországi számûzetés útját, azután a többi néma csend. Kossuth számûzetésérõl hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint arról a kellemetlen vidéki rokonról, aki a nedves és kényelmetlen istállóba számûzött minket, ahelyett, hogy a tiszta szoba kényelmét nyújtotta volna cserébe azért, hogy látogatásunkkal megtiszteljük. A magyar közgondolkodásban még mindig nem vert gyökeret, hogy az oszmán diplomácia mekkora erõfeszítéseket tett azért, hogy a magyar emigránsokat legalább Kütahyában tarthassa, amikor az akkor érvényes szerzõdésekben nem igazán találhatott érvet kiadatásuk ellen. Cserébe, a mai török történeti tudat közhelye, hogy az 1849-ben Törökországba érkezõ magyar és lengyel emigránsok nélkül a kínkeservesen modernizálódó és folyamatos káderhiánnyal küzdõ birodalom nem állhatott volna helyt a következõ nagy erõpróba, a krími háború alkalmával.

Abdullah testvérek Pénteki körmenet a Yildiz mecsetben, 1880

Az itt kiállított képekkel szembesülõ látogató elsõ benyomása éppen ezért az lehet, mennyi mindent nem tudunk a törökökrõl. A képek, még ha adott esetben meglehetõsen célzatosan válogatva is, egy egészséges és életvidám birodalom képét mutatják. Egy olyan török életét, amelyrõl idáig sejtelmünk sem volt. Ettõl az élettõl már idegenek a turbános, bugyogós pasák és a lefátyolozott háremhölgyek, otthon érzik ugyanakkor benne magukat a fedetlen arccal újságot olvasó lányok és asszonyok, s még inkább a szultánjukért és hazájukért élni-halni kész nyalka tisztek és hadapródok. Büszkén épül a vasút, és biztonságot nyújt a kaszárnya. E képbe még a Boszporuszon brit hadilobogó alatt manõverezõ kecses jacht is belefér, holott sejthetjük, hogy magabiztosságát nem a hazai táj adja. De ki hinné ezt el, amikor a pasák és a szultánok bölcs, nyílt és határozott arcába nézünk. Megdöbbentõ viszont a civilek hiánya. Az utca embere természetesen ott jár és kel, netán kávézik és vízipipázik a képeken, azonban turbános, salváros alakja már-már egzotikumszámba megy a hazai tájon. A beállított képeken a civil vagy egzotikus, mint a nõi ruhába öltözött színész, vagy pedig éppen a modernségét hangsúlyozza, mint a fátyol nélküli arccal vízipipát szívó nõ, vagy éppen a már említett, családi körben újságot olvasó lányok.

E kiállítás képeit nézve határozottan tudjuk, hogy keleti tájon járunk, azonban ez a kelet - néhány képtõl eltekintve - más, mint amilyennek mi elképzeltük. Az építészetben inkább a nyugatos formák az uralkodók, a legjellemzõbb épületek pedig a nyugati mintára épült kaszárnyák és paloták. A mecsetek kupolái szinte csak az élet- és városképeket színezik. A vallás képei egyébként kiszorulnak a történésekbõl. Az egyedüli eset, amikor egy mecsetet (pontosabban dzsámit, de a recenzens inkább ragaszkodik a megszokott, bár téves kifejezéshez, minthogy nehézkes részletkérdésekkel terhelje az olvasót) funkció közben látunk, a Yildiz palota pénteki fogadása, a selâml[[Omega]]k. Bár az olvasót kímélni igyekszik, a recenzens e ponton nem tudja és nem is akarja megállni, hogy ebben az esetben bele ne javítson az egyébként korrekt képaláírásokba. A jelenet ugyanis nem körmenet, pláne nem abban az értelemben, ahogy azt a mi éghajlatunkon értjük. A képen látható személyek nem könyörögni indultak tisztes processzióval, hiszen ezt az iszlám vallás nem ismeri, hanem uralkodójuk, II. Abdulhamid szultán (uralk. 1876-1909) üdvözlésére sorakoztak fel. Péntekenként elméletben maga a szultán is együtt imádkozott alattvalóival, bár a valóságban természetesen megválogatták, hogy közülük kikkel. Mint a hívõk egyike, ilyenkor az úton a szokásos hódolatra sem tartott igényt, s az ima végén fogadta alattvalói, jelen esetben udvartartása üdvözlését, illetve személyesen hallgatta meg ügyes-bajos dolgaikat. Ezt látjuk a képen is.

Ali Sami Bey Éljen a szultán, 1890

A képek másik sajátossága az, hogy egyszerûen hiányoznak róluk a birodalom kisebbségei. A századfordulós Isztambul nemzetközi közönsége is csak alig-alig tûnik fel rajtuk. Az elsõ gondolatunk természetesen az, hogy a korabeli fotográfus a keleti egzotikumot kereste, azonban az alaturca forgatag megint hiányzik a képeken. E képek voltaképpen tudatos témaválasztás és tudatos válogatás nyomán kerültek ide. Annak a feltörekvõ tiszti és hivatalnoki rétegnek az életérzését és önarcképét láthatjuk, amely II. Abdulhamid uralma alatt kiállt ugyan a reformok mellett, s lelkes támogatója volt az 1908-ban bekövetkezett ifjútörök forradalomnak, azonban - ahogy ez a török fotográfusok életrajzából is kiderül - késõbb már nem lépett tovább, és ellentmondásokkal fogadta a köztársasági Törökország új világát. A köztársaság pedig konzekvensen elfeledkezett a végsõ soron általa félreállított ifjútörökök korszakáról. Évekig még csak pozitív hangon beszélni sem illett a szultanátus utolsó évtizedeirõl.

Az erõltetett ütemben keresztülvitt nyelvi és mûvelõdési reformok pedig jószerivel érthetetlenné tették a mai nemzedékek számára a múlt századforduló világát. Így a Kecskeméten kiállított fotók egy olyan világot mutatnak be, amely a török közönség számára is ,,egy talált tárgy megtisztításának" élményét jelentik. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy e képek csak e talált tárgy egyik, jól meghatározható irányok mentén kirajzolódó képét jelentik. A teljes feltárás egyelõre még várat magára.