Az új létesítmény, a Tanzquartier Wien a bécsi MuseumsQuartier - a világ tíz legnagyobb kulturális központjának egyike - részeként, a 2001/2002-es évad kezdetén, tavaly októberben kezdte meg mûködését. A Tanzquartier három stúdiót, befogadó színházat és információs központot foglal magában. Célkitûzései egyeznek a budapesti Trafó - Kortárs Mûvészetek Háza eredeti elképzeléseivel, ám azzal ellentétben a bécsi központ egyetlen ütemben készült el, a pénzhiány miatt nem kényszerült kompromisszumokra. Vállalásaik szerint az intézmény lehetõséget teremt - egy idõben több társulat számára is - a folyamatos alkotómunkára, mûhelytevékenységre, a prezentációra, és ellátja a megõrzés feladatait is: média-archívuma, elméleti programjai, folyóirat- és szakkönyvgyûjteménye a szakma és a szélesebb közönség számára egyaránt nyitott.

A salzburgi Laroque Dance Company a februári AutoGramm - Osztrák Kortárs Mûvészeti Fesztivál keretében másodszor lépett fel Magyarországon. A társulatot Helene Weinzierl osztrák táncosnõ alapította 1994-ben. Eddigi munkáinak jelentõs része egy-egy életmû, vagy mûalkotás elõtt tiszteleg: Feuerland (1995) címû alkotása Marguerite Duras szövegeibõl indul ki, az egy évvel késõbbi Liquid Underwear I. Samuel Beckett Játszmájának részleteit tartalmazza, 1998-as Ich ewiges Kind címû alkotása - mellyel a magyar közönségnek is bemutatkozott - Egon Schiele elõtt tiszteleg. Weinzierl a nyugati táncos-koreográfusokra oly jellemzõ mozgékonysággal dolgozik: az elmúlt másfél évtizedben Európa számos nagyvárosában vett részt elõadóként táncprodukciókban.

A szintén a MU Színházban játszott Schiele-hommage, az Ich Ewiges Kind (Én, az örök gyermek) erõs vizuális eszközökkel, gesztus és szöveg tág kifejezés-skálájával ábrázolta Weinzierl látomását a fiatalon meghalt osztrák festõ világáról. A koreográfusnõ akkor élt merészen beszéd és mozgás elegyítésének eszközével, amikor e tendencia még nem volt annyira intenzív és lépten-nyomon tapasztalható a táncszínpadon, mint napjainkban. Ebben a munkájában Weinzierl a színre idézte Schiele életének legfontosabb szereplõit, hogy az õket megszemélyesítõ táncosok egy-egy remekül eltalált megszólalásával adjanak történeti hátteret az örök konfliktusokat ábrázoló, minden historizálást, dokumentumszerûséget örvendetesen mellõzõ mozgásanyagnak. A rövid megszólalások erejéig színésszé váló táncosok megformálásában megjelent Schiele anyja, két nõvére, szerelme, felesége és egy narrátor is, de a festõ nem. Az õ alakját kizárólag mozdulatok keltették életre.

A Laroque most bemutatott elõadása, a systems<damaging>systems (játék a rendszer és káros/megrongál szavakkal) a romboló, pusztító rendszerek, mechanizmusok, a hanyatlás és a dekonstrukció összefüggéseit, mûködését vizsgálja a tánc nyelvén. Weinzierl az építés és pusztulás-pusztítás természetét ábrázolja. Alakjai társas viszonyai, magányossága folyamatos analizálásra készteti: miközben az elmagányosodásról elmélkedik, érzékelteti az egyedüllét lehetséges pozitív oldalait, a magányos alkotás, az egyén önmagából építkezésének lehetõségeit is. A mód, ahogyan a koreográfus a hanyatlást, mint aktuális jelenséget feldolgozza, szokatlanul felelõsségteljes és politikus.

Laroque Dance Company systems<damaging>systems

A systems<damaging>systems négy hõse különös, töredezett világot láttat. A táncosok már civiléként is igen eklektikus mezõnyt képviselnek: a négy szereplõ közt két olasz táncosnõ, egy-egy spanyol és cseh táncos. Fizikai megjelenésük is önmagában hordozza a diszharmóniát: az egyik nõ apró, fiatal és törékeny, társnõje erõteljes, érett jelenség termetre-mozdulatra. A férfiak egyike atlétikus, tökéletesen kisportolt testû nemes vad, társa vékony, lágy, dekadens jelenség.

Az elõadók aprólékosan felépített rendszerben jelennek meg szólóikkal, kettõseikkel, össztáncaikkal. Tehetségük, személyiségük mívesen megalkotott, magányos perceikben villan fel igazán: a koreográfia egy archaikus színmûre emlékeztet, melyben minden szereplõnek van egy saját belépõje, alkalmat kínálva rá, hogy a közönség félreérthetetlenül megismerhesse a ,,figurát", amelyet a késõbbi cselekményben játszani láthat. Az osztrák produkció komoly feladatra vállalkozik: életérzést igyekszik megragadni, globális félelmet, szorongást láttatni az egyén, a kisközösség sorsán keresztül. E célkitûzés pedig a legcsekélyebb alkotói elbizonytalanodás esetén is képes köznevetség, szánakozás tárgyává tenni a mûalkotást. Weinzierl nem enged az olcsóságnak, nem engedi a világfájdalmat a színpadra, nem él olcsó, szájbarágós eszközökkel. Hõsei mikrocsendéletekben illusztrálják a problémát: apró gesztusokkal érzékeltetik kozmikus problémák jellegzetes szilánkjait. A mozgásnyelvet egy ízben zavarja csak meg a túlmagyarázás, a redundancia: a színpad háttérfüggönyére hirtelen zaklatott videómontázs vetül. A film hatása olyan, mintha valaki vad türelmetlenséggel kapcsolgatná össze-vissza a televízió távirányítóját. Néhány másodpercre gügye reklámok, televíziós szignálok tûnnek fel, hírmûsorok kockáit láthatjuk. Pillanatokra tüntetések, csaták, utcai harcok képei tûnnek fel. Egy adott pillanatban azon kapom magam: szinte fohászkodom, nehogy feltûnjön a New York-i Ground Zero képe. Feltûnik. A videómontázs egy idõ után annyira keresettnek, direktnek, elcsépeltnek tetszik, hogy közhelyességében komolyan veszélyeztetni kezdi a koreográfia elérte hatást. A vetítésnek idõvel végeszakad; pont a tûréshatáron vagyunk. A táncosok megjelenítette törékeny világ finom kidolgozottságával sokszorosan felülmúlja a direkt közlést. Weinzierl koreográfiája mentes minden szándékoltságtól, nem történetekben, nem könnyen azonosítható gesztusszimbolikával ábrázolja a felvetett problémákat. Elõadói izoláltak egymástól: ha együtt vannak, alig tartja össze õket valami. Energiáik, lendületük megáll a test belsejében, nem tör a felszínre, nem adódik át. Ha egymáshoz érnek, sem jön létre köztük kapocs, mozdulataik nem kommunikálnak egymással. Pótmegoldásokkal élnek, másolják, karikírozzák, tárgyakként használják egymást. Nem igazán világos, mi tartja vissza õket egymástól, milyen erõ emel falakat közéjük. Az elõadás e talányosságával képes igazán hitelesen ábrázolni az emberi közösségek szétesését, az elmagányosodást, amelyre ugyan számtalan elmélet született, de pontos természetérõl talán soha nem lesz fogalmunk.

Laroque Dance Company systems<damaging>systems

A társadalom ismeretlen, ijesztõ irányban változik; e változásnak legfeljebb csak szimbolikus jelentõségû stációival szembesülünk, a köztük vezetõ út volt az osztrák társulat elõadásának tárgya. Nem segített hozzá, hogy magát az utat tisztábban láthassuk, csak azt láttatta, ami rajta zajlik. Finom szimbolikával ábrázolta a szétesés, az összeomlás fázisait, pátosz és túlkapások nélkül. Elmaradt érintések, hiányzó gesztusok voltak hatvan percük fõszereplõi: csupa olyasmi, amit egyre gyakrabban keresünk saját mindennapjainkban is.