A legtöbb nézõt mindenesetre az 1989-ben alakult PIANO CIRCUS koncertje vonzotta, holott nem ez volt a legjobb, bár mindenképpen a leglátványosabb és leginkább attraktív esemény. A pódiumon hat koncertzongora: szokatlan kép... Kétségtelen, hogy hat kitûnõ muzikalitású zongoramûvész összjátékának voltunk szem- és fültanúi. Szemtanúi is, hiszen a helyüket az egyes darabok után változtató mûvészek szinte valamennyi zongorán bemutatták tudásukat, sõt még játékos kockadobással is vetélkedtek egymással. Mindez persze csak a keret, a lényeg az volt, amit elõadtak.

Az elsõ probléma, hogy igen kevés zenemûvet írtak éppen hat zongorára. A zenészek tehát arra kényszerülnek, hogy magukra - azaz hat zongorára - adaptáljanak mûveket, s ez nem mindig jár sikerrel. Különösen érezhetõ volt ez Cage The Beatles címû szerzeményének esetében. Cage ezt a mûvét eredetileg két zongorára írta, s az eredeti elképzelés szerint a Beatles dallamok szinte egymásra úszva lebegnek a térben, miközben persze megismerjük Cage zenei véleményét is ezekrõl a dallamokról. ,,Legmélyebb óhajom a kortárs zenével kapcsolatban az" - írta Cage 1972-ben -, ,,hogy mindet meghallgathassam. Nem egymás után, hanem mindet egyszerre, ugyanabban az idõpontban." Nos, a hat zongorára bõvült hangzásban sok minden elveszett, holott az eredetinek éppen az volt az érdekessége, hogy akárcsak pillanatokra, de mégis újra meg újra ráismertünk az ismert dallamokra. Éppen ez volt a játék az eredeti mûben, hiszen a koncepciójában hasonló Cage szerzeményeknél az alapanyag sokkal kevésbé ismert (például a Satie dallamokra irt Cheap Imitation vagy a Rozart Mix-Mozart). Igen jó volt viszont a Conlon Nancarrow-feldolgozás. Nancarrow gépzongorára komponálta számtalan mûvét. Ilyen a koncerten játszott Study No. 5 és Study No. 26 is. A gépzongorára komponált tanulmányok rendes zongorán technikailag elõadhatatlanok. Éppen ez adta az ötletet a Piano Circusnak, illetve az adaptáló DAVID APPLETONnak, hogy a hat zongorára egymásra írt részletek végsõ hangzásban megközelíthetik a gépzongora teljesítményét.

Agon Kamarazenekar

Engem elkedvetlenített Miguel del Aguila Congája, mert egészen más világot idézett együgyû és unalmas szórakoztató ritmikájával. Érdekes volt Terry Riley Keyboard Study No. 2 címû billentyûs gyakorlata, amely eredetileg szólóharmóniumra készült, de nagyon alkalmasnak mutatkozott a hat zongorás elõadásra is.

Erkki-Sven Tüür észt szerzõ Transmission címû kompozíciójával sikeresen indította a koncertet az együttes, és bravúrosan zárta Steve Reich Six Pianos címû szerzeményével. Ez utóbbival természetes sikere volt és lesz is, hiszen ezt direkt a hat zongorás együttesnek írta Reich nem sokkal megalakulásuk után.

A másik fontos esemény a cseh AGON KAMARAZENEKAR hangversenye volt. A nyolcvanas évek eleje óta sikeresen mûködõ zenekart PETR KOFRON karmester és zeneszerzõ alapította (más cseh komponistákkal együtt). Ezen a koncerten is õ vezényelt meggyõzõ pontossággal és eréllyel. Érdekes volt a két cseh szerzemény (Martin Smolka és Petr Kofron munkája), de a hangverseny csúcspontját a német Heiner Goebbels szerzeménye, a La Jalousie jelentette. A mû irodalmi alapját Robbe-Grillet írása adta (Rések címen magyarul is megjelent). A francia cím jelentése kettõs: jelentheti a féltékenységet és a zsalu vagy zsalugáter léceit-réseit. A zenemûben fontos szerepet játszik a francia narrálás. Imponáló volt, hogy az Agon zenekar mindent a helyszínen teremtett meg, nem hagyatkozott elõre felvett anyagokra. Hatásos produkció volt Elliot Sharp SyndaKit címû kompozíciója, és igen érdekes John Zorn Kol Nidre-je, amelyben az eredeti zsidó dallamok valójában nem szerepelnek, ám az újraköltésük a hegedûn és klarinéton tökéletesen az õsi dallamok érzetét kelti. S ehhez egy olyan erõt és fájdalmat vegyítõ zenekari hangzás járul, ami méltán teszi jelentõssé ezt a kompozíciót a hasonlók között is.

Új hullámok azonban nemcsak a Trafóban vannak. Éppen mostanában olvastam külföldi folyóiratokban (Fonoforum; Neue Zeitschrift für Musik) arról, hogy külföldön immár észrevették - amit hazai berkekben kevésbé figyelhetünk meg - a BMC (Budapest Music Center) örvendetesen szaporodó kortárszenei kiadványait. A Fonoforum februári számában Martin Demmler írja: ,,Még mindig vannak zeneszerzõk Magyarországon..., akiket sokkal kevésbé ismernek, mint francia vagy brit kollégáikat. Ennek megváltoztatása végett a Buda-pesti Zenei Központ egy idõ óta portrélemezeket ad ki a legfontosabb magyar zeneszerzõk mûveibõl.

A hét új kiadvány szerzõi közül nálunk (Németország!) a hangversenyéletben csak kettõ ismert: Eötvös Péter és Sári József. A többieket csak hazájukban ismerik..." S ezután a folyóirat Tihanyi László, Faragó Béla, Csapó Gyula és mások nevét említi. Hogy ennyire ismeretlenek a mai magyar zeneszerzõk, azt a cikk a vasfüggöny következményének tulajdonítja.

Piano Circus

A legfrissebb BMC kiadványok között ismét találunk bemutatnivalót; például Vékony Ildikó Szálkák címû lemezét. Hiszen Kurtág György és Jeney Zoltán mûvei mellett ezen a lemezen találkozunk Vidovszky László, Kondor Ádám, Sáry László és Serei Zsolt nevével. Most jelent meg Melis László Örmény legenda címû tánckantátá-jának a zenéje, a szöveg pedig az 5. és 13. század közé esõ szerzõk (köztük talán a legkiválóbb Grigor Narekaci) mûveibõl és egy népi altatóból áll össze. Külön öröm, hogy végre Dukay Barnabás is hozzáférhetõ lemezen. A mélység színén költõi mottója Pilinszkytõl származik: ,,És ki mer a lemenõ nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová?" (A mélypont ünnepélye.) A lebegõ pára a mélység színén esti (hangszeres), hûvös alkonyati (férfihangokra) és esti (nõi hangokra) változata a Jelenések könyvét idézi: ,,... hogy idõ nem lesz többé..." És végül még egy lemez, aminek kétszeres kortárs vonatkozása is van: Szakcsi Lakatos Béla és Kathy Horváth Lajos nagyszerû improvizációiról találóan írja Eötvös Péter: ,,...egy kettõs kép tûnik ki: mintha üveglapra fotózott portrékat helyeztek volna egymás mögé". Az Egy lélegzetre címû új lemez másik kortársi vonatkozása a dedikációkból tûnik ki: az egyes tételeket Kurtág Györgynek, Eötvös Péternek, Pierre Bouleznek és Ligeti Györgynek ajánlották a szerzõk.