Hans Richter szerint a Fountain mûalkotássá való avanzsálását úgy kell értelmezni, hogy Duchamp ezzel a gesztussal levizelte az akkor fennálló esztétikai értékeket, mûvészeti normákat, s egyben megalkotóikat is, akik jogot mertek formálni arra, hogy megmondják, mi tekinthetõ mûvészetnek és mi az, ami rajta kívülre esik. Az L.H.O.O.Q.-val jelölt bajuszos Mona Lisa, valamint a ready-made-ek kiváltotta sokkhatás azonban idõvel lecsillapodott. A sértett fél, vagyis a burzsoá mûvészeti rendszer idõvel felocsúdott zavarodottságából, s lassacskán elfogadta, sõt gyûjteni, vásárolni kezdte a ready-made-eket, beiktatva õket a mûkereskedelem adásvételi mozgásterébe.

Az R. Mutt álnév mellett, melyet ez a mítoszromboló lángelme a megbotránkoztató edényre írt, néhányszor a RROSE SéLAVY álnévhez folyamodott. Mindazok után, hogy a közönség többé nem tett különbséget a ready-made-ek és a többi mûtárgy árujellege között, vagyis amortizálta a Duchamp-i eszmék lázító erejét, a francia dadaista alkotó többé nem látta értelmét az ellenmûvészeti tevékenységnek, feladta az antimûvészet stratégiáját.

A történtek hatására megrökönyödött és még nagyobb utálattal eltöltött alkotó 1920-ban bejelentette, hogy áttér a mérnöki pályára. Ezzel egyidejûleg kezdte alkalmazni a Rrose Sélavy (c'est la vie) mûvésznevet. Ehhez tudni kell, hogy elõzõleg elkészítette Why not sneeze Rrose Sélavy címû fémkalitka-alkotását. A Rrose Sélavy álnevet Duchamp különösen költészeti fellépései alkalmával vette használatba, sõt Rrose Sélavy képzelt arcmását véve magára nõnek öltözött. A látványt a bajtárs Man Ray tette fotográfiailag maradandóvá.

Marcel Duchamp mint Rrose Sélavy Fotó: Man Ray	Kosznovszki Márton, 1973 k. Fotó: Medvigy Gábor

Miután Duchamp álnevein és a köré türemlõ mítoszon többször is így eltûnõdtem, egyszer csak Kanadából hozott levelet a posta. A küldemény érdekessége mindenekelõtt az volt, hogy a feladó, a magát MONTY CANTSINnek nevezõ valaki engem is Monty Cantsinként szólított meg. Sejtettem, hogy valamilyen álneves cselrõl van szó, de hogy miért vagyok/lettem én is Monty Cantsin, csak késõbb derült rá fény. Közben egyre inkább foglalkoztatni kezdtek a mûvészek által használt álnevek, melyeket a hetvenes évek küldeménymûvészeti és szubkulturális szférájából mertem ki, úgymint: CUTTLEFISH, LORD BYRON, ROBOT VEGETABLE, THE NEW FLYING DUTCHMAN, GENERAL IDEA, PROFESSOR PLUM, ANNA BANANA, ART GANGSTER, SANDIE SHAW, THE MENTAL TRAVELLER, MR. SENSITIVE, METAL DOG, CITIZEN KAFKA, AMBASSADOR DRAGONHEART (Sean A. Woodward), DRAGONFLY (Alice Kitselman-Ames) LAMANA WOOMA (Natalie Lomanova), hogy csak néhányat idézzek a terjedelmes névsorból. Felötlött bennem, hogy a sokasodó mûvészi álnevek a végén majd alig hagynak számomra választási lehetõséget, mozgásfelületet, ezért úgy határoztam, azonnal felveszem a (WORLDS FAMOUS) ART LOVER mûnevet.

Monty Cantsin kiléte továbbra is fúrta az oldalamat, míg végül számos apró és egy döntõ tényezõ hatására feltárult elõttem ennek a talányos személynek a titka. A megoldást Kántor István következõ levele tartalmazta:

,,Kedves Art Lover,

Monty Cantsin nem álnév, errõl szó sincs. Monty Cantsin valóságos személy, akinek az életét 1978 óta én folytatom. De a dolog még ennél sokkal komplikáltabb, mivelhogy nem én vagyok az egyetlen Monty Cantsin a világon. Rajtam kívül van még legalább annyi Monty Cantsin, mint a Föld lakossága, ám ezeknek túlnyomó része az `öntudatlan' Monty Cantsinek közé tartozik.

A tudatosodás folyamata elég lassú, jelenleg még alig néhányan ébredtek rá Monty Cantsin létükre.

Amint jól tudod, néhány évvel ezelõtt G.A. Cavellini meghirdette saját önéletrajzizmusát. Cavellini magára vállalta a történelmet. Cavellini mindenki. Ezzel együtt az is nyilvánvaló, hogy nem mindenki Cavellini, kizárólag G.A. Cavellini. Viszont Cavellini épp úgy Monty Cantsin, mint ahogy Art Lover is Monty Cantsin.

Senkit sem akarunk meggyõzni Monty Cantsin létérõl, mindenkinek önmagától kell ráéreznie. Az általunk végzett terjedelmes kommunikáció nem propagandacélokat szolgál, nem vagyunk misszionáriusok, sem egy uralomra törõ szervezet. A Monty Cantsinek kizárólag saját életüket alakítják és az élet minden Monty Cantsin számára más. Nincs két egyforma Monty Cantsin. Arra a kérdésre, hogy mi által válik valaki Monty Cantsinné, nem adhatunk pontos választ. Nem a név használata a feltétel. Ebbõl az is nyilvánvaló, hogy léteznek ál-Monty Cantsinek, akik csak használják ezt a nevet. Hogy hogyan lehet megkülönböztetni egy ál-Monty Cantsint egy igazitól, nem tudom. Valószínûleg lehetetlen, és ez benne a jó. Ha a különbségeket nem tudjuk megállapítani, akkor pedig különbségek nincsenek. Ennek pedig igazán örülök.

Hogy végül is hogyan lesz valakibõl Monty Cantsin, lehetetlen általános érvénnyel meghatározni. Viszont egy esetet ezek közül elmesélek: az enyémet.

Gyermekkoromtól kezdve ismertem egy Kosznovszki Márton nevezetû embert. Ez az embert volt a `falu bolondja' azon a környéken, ahol a nyarakat, majd késõbb a teleket, tavaszokat, õszöket töltöttem. Ez az ember valójában nem volt bolond. Ezt onnan tudom, hogy soha sem mondta: `Bolond vagyok'. Kosznovszki Márton, vagy ha jobban tetszik, Monty Cantsin életmódja állati közönséges volt. Kenyeret evett szalonnával, bort vagy pálinkát ivott, bakancsban és olyasfajta kalapokban járt, mint Joseph Beuys, de soha sem állította magáról, hogy mûvész. Csak néhány barátom és én tartottuk annak. Íme, leírom egyik szokásos vasárnapi `demonstrációját':

Dél körül, amikor a turisták százai hemzsegtek a környék egyetlen csárdája elõtt, megjelent Kosznovszki Márton, vállán kapával, hóna alatt kétkilós kenyérrel, felül jó bõ, alul jó csöves nadrágban, fekete vagy szürke kalapban, és csak úgy átsétált a tülekedõk között, kissé esetlenül, kissé csámpásan, mintha minden pillanatban el akarna esni. Mindegyik hétvégén megcsinálta ezt a sétát, ugyanabban a szerelésben, vállán kapával, kenyérrel a hóna alatt. Általában leszarták, legfeljebb bolondnak titulálták. Akciójának üzenetére csak néhányan figyeltünk fel. És aztán jött a halála. Elégett. Vagy elégette magát, vagy mások égették el. Egy valamikori istállóban lakott, amely 1976 tavaszán lángra lobbant. A szomszédok már csak a felcsapó lángokat észlelték. Az ajtó zárva volt belülrõl, ezért rátörtek. Már össze volt égve. Az egyik szemtanú szerint a feje sértetlen volt, a kalap is rajta - egyszerûen nem fogta a tûz. És itt jött a döbbenet: a kalap leesett és a szomszédok Márton nyitott koponyájába láttak, amibõl hiányzott az agy. A tûzeset idején Budapesten voltam, L. Zoltán hozta a halálhírt. Másnap már ott voltam a helyszínen, meghallgattam a szomszédok elbeszéléseit és készítettem egy csomó fényképet az elégett istállóról. Ott éreztem elõször igazán a világvége hangulatát. Márton agyának eltûnését illetõen két elméletem van: már eredetileg sem volt agya, nyitott koponyával járt, ezért hordott állandóan kalapot. Fejében egy gépezet mûködött, aminek Földön kívüli irányítói voltak. A másik elmélet szerint volt agya, amit halálakor eltávolítottak. Márton küldetése lejárt, agyát kivették és egy másik ember birtokába helyezték. Feltevéseim szerint az enyémbe. Hogy az agycserét kik hajtották végre, arra megint csak feltevéseim vannak. Talán egy Földön kívüli szervezet. Biztos tények birtokában sem változnának a dolgok. Nem attól vagyok Monty Cantsin, mert Márton agyát örököltem. Monty Cantsin-mivoltomnak ez csak egyik tényezõje. Sokkal fontosabb a történet önmagából adódó bizonyíték volta.

Kosznovszki Márton szerencsétlensége után rendeztem egy emlékkiállítást. Barátaimmal összeszedtük a Mártonnal kapcsolatos összes dokumentumot: fotókat, tárgyakat, egy filmet és a Márton ihlette mûveket. Egy vendéglõben állítottuk ki az anyagot. Többek között egy nagy méretû, vörösre festett táblára kifeszített fotóportrét, valamint kapáját és kalapját, melyeket egy keretre erõsítettem, így mindenki mögé állhatott, hóna alatt egy veknivel, fényképezkedni: `Ön mint Márton'. Tele lett Márton-legendával a környék.

Márton halála után nem sokkal jelent meg a budapesti Fiatal Mûvészek Klubjában David Zack, aki Kanadából jött át Európába, és körlátogatása folyamán betévedt Magyarországra is. Ez az ember nevezett el engem Monty Cantsinnek. Helyesebben levélben ajánlotta fel a Monty Cantsin nevet. Ez már egy évvel késõbb volt, amikor Párizson keresztül megérkeztem Montrealba. (Amikor elõször találkoztunk Pesten, nem beszéltünk meg semmi lényegeset. Bemutatta kiállításanyagát, amirõl egy szakállas, kopaszodó manusz kijelentette: tíz év múlva itt is ez lesz a menõ irányzat, és zenéltünk. Meg tõle láttam elõször színes fotókópiát.) Hogy aztán elutaztam és utaztam egy csomót, az megint egy hosszú történet. De hetvennyolc júniusában Portlandben voltam és a repülõtéren David Zack várt. Meglátogattuk az összes barátait és én úgy mutatkoztam be, hogy `I am Monty Cantsin'. Ez a szöveg késõbb így módosult: `I am a copy of Monty Cantsin. Monty Cantsin is my copy. Monty Cantsin who is speaking. I'm speaking like Monty Cantsin. And who is speaking now?' És aztán jött ez a szöveg:

`I am Monty Cantsin and I am protesting against me. I am not Monty Cantsin'.

David pedig különbözõ interjúkban kijelentette, hogy Monty Cantsin Portlandbe érkezett, de azt is hozzátette, hogy közben Japánban, Magyarországon és másutt is léteznek Monty Cantsinek, és szimultán koncerteket játszunk. Tény, hogy néhány hét múlva Portlandben a Northwest Artists' Workshop-ban megtartott Syphon-koncerten - Musicmaster mail art kiállításának megnyitóján - kábé ötven ember jelentette ki:

`I am Monty Cantsin'.

Ugyanebben az idõben más lényeges események is történtek. Az utcán sétálva felfedeztem egy UFO-t. Úgy emlékszem, hogy David és Paul voltak velem, de késõbb egyik levelében David azt írta, hogy ott volt az egész családja - Ruth, a felesége, és a négy gyerek -, valamint ACKERMAN, MUSICMASTER, Tim Harvey, Yanagi, Rhoda Mappo, Cavellini, Andy Warhol és egy csomó más ember, az egész világ. Én mindenesetre rögtön tudtam, hogy az Extraterrestrial Szervezet üzent az UFO-n keresztül és így próbálta tudomásomra hozni a kapcsolatot. Ha mást nem, hát azt, hogy én vagyok a kapcsolat.

Az UFO-val együtt visszajöttem Montrealba és 1979. február 14-én megnyitottam a Brain in the Mail címû kiállítást, a Cerebrite 1979-84-terv elsõ felvonását, melynek az egyetlen célja annak a közös agynak a felépítése, amellyel mi, az összes Monty Cantsinek átvészeljük a világvégét. Az agy modelljét valójában az UFO-féle kommunikációs objekt képezte és az építkezésben jó néhány százan vettek részt a világ minden tájáról. Ez a `Mail Art Agy' még mindig bõvül és vándorol Kanada-szerte.

A Cerebrite-projektum utolsó fázisaként a neoizmus terjesztése következett. A neoizmus egy éppen olyan nyitott forma, mint ahogy Monty Cantsin egy open-star. Ha azt mondanánk, hogy nyitott mûvészet, akkor mindjárt mûvészetté zsugorodna.

Most pedig úgy érzem, hogy be kellene már fejeznem ezt a levelet, annak ellenére, hogy még nem írtam meg mindazt, amit akartam. Viszont írtam már neked egy csomó mindent eddig is, de még fogok is. Így aztán majd kiegészítik egymást az elõzõ és a további információk.

Ez a levél, éppúgy mint mindegyik másik, csak egyetlen szempontból fontos: a levelezés szempontjából. A Monty Cantsinrõl és a neoizmusról készült dumák képezik a felesleges, jóllehet talán szórakoztató tartalmat. Remélem érted, mire célzok és következõ leveledben nem küldesz mást, csak a kommunikációt.

A legjobb agyakat!

Monty Cant Sin

Anno Neoisto Primero Planeto".

Monty levelének tartalma meglehetõsen felhevített, s csodák csodájára épp azokban a napokban találtam felnyitni - már ki tudja hanyadszor - Guillaume Apollinaire Válogatott mûveit, amikor a Prágai vándor címû elbeszélés következõ részletére lettem figyelmes. Még csak annyit, hogy az alábbi idézetfoszlányokban a Bolygó Zsidó, avagy az Örök Zsidó vall önmagáról: ,,Ó, ezek a nevek mind az én neveim... , és hány még. Uram Isten! Brüsszeli látogatásom után siralmas éneket költöttek rólam s ez az ének Philippe Mouskes alapján Isaac Laquedemnek nevez - Mouskes ugyanis ezerkétszáznegyvenháromban flamand rímekbe szedte történetemet. Mathaeus Pansiensis angol krónikás, aki egy örmény pátriárkától hallotta, már elõbb elbeszélte a históriát. Különféle városokban tett útjaimról gyakran beszámolnak a költõk, hol Ahasvérnak, hol meg Ahasvérusnak vagy Ahasvére-nek nevezve. Az olaszok Buttadiónak hívnak, latinul Buttadeusnak, a bretonok Boudedeónak, a spanyolok Juan Esperaen-Diosnak. Én magam legjobban az Isaac Laquedem nevet szeretem, Hollandiában gyakran szerepeltem így. Egyes szerzõk szerint Poncius Pilátus ajtónállója voltam, és Kartaphilosznak hívnak. Mások csupán foltozó vargát látnak bennem, s Bern városa büszkén õrzi azt a pár csizmát, melyet állítólag én készítettem volt, és távozásomkor hagytam volna a városban. De én semmit sem vallok be személyazonosságomról. Annyit csupán, hogy Jézus megparancsolta: amig vissza nem tér, mindig csak vándoroljak. Nem olvastam a személyem sugalmazta mûveket, de ismerem szerzõjük nevét: Goethe, Schubart, Schlegel, Schreiber, von Schenk, Pfizer, W. Müller, Lenau, Zeditz, Mosens, Kohler, Klingemann, Levin, Schücking, Andersen, Heller, Herrig, Hamerling, Robert Giseke, Carmen Sylva, Hellig, Neubauer, Paulus Cassel, Edgard Quinet, Eugéne Sue, Gaston Paris, Jean Richepin, Jules Jouy, az angol Corway, a prágai Max Haushofer és Suchomel. (...) Hozzászoktam életemhez, melynek soha sincs vége, és melyben soha sincs megnyugvás. Mert én sohasem alszom. Folyton csak járok, és járni fogok mindaddig, amíg fel nem tûnik az Utolsó ítélet tizenöt jele. (...) Vigadjon ön is, uram, és ne féljen a jövõtõl meg a haláltól. Senki sem lehet bizonyos benne, hogy csakugyan meghal. Azt hiszi, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem halt meg? Gondoljon csak Enokra, Illésre, Eripedoklészra, tyanai Apolloniszra! S nem hiszik-e sokan, hogy Napóleon is él még? És a szerencsétlen bajor király, II. Lajos?! Kérdezze csak meg a bajorokat. Mindannyian azt felelik majd, hogy fönséges és õrült királyuk még él! Lehet, hogy maga... hogy maga sem fog meghalni...".

Hát nem csodálatos? Akár Billy Pilgrim, aki bement egy ajtón 1956-ban, és kiment egy másikon 1941-ben. Majd hamarosan 1963-ban találta magát. 1965-ben lehunyta szemét egy pillanatra és az idõben elutazott 1958-ba. Míg 1944-ben Németországban járt gyalogszerrel, egyidejûleg Cadillac gépkocsiját is vezette 1967-ben. De Billy Pilgrim csak az idõ síkján utazik, ugyanaz az ember éli át ugyanazokat a kalandokat, személyisége és tudata osztatlan marad. Monty Cantsin vagy például dr. Ackerman esetében azonban inkább az egy idõben történõ személyiségfelbomlásról, multiskizofréniáról lehet beszélni, mert a mi idõnk emberei õk, csak egyszerre több létezõ vagy kitalált személlyel azonosulnak, s így fokozottan élik át világunk zajló eseményeit. Bárhogy is legyen, Monty elsõ levele után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kulcs az összes álnevekhez az õ kezében van. Nem is tévedtem. Újabb levele dr. Ackermannel és Dummyzmusával ismertetett meg.

Dr. Ackerman, a kétszívû ember, 1979 Fotó: Mrs Blaster	Frater Neo Fotó: M.C.r

,,Kedves Art Lover,

álnevek, álnevek! Senkit sem ismerek a világon, akinek annyi álneve lenne, mint dr. Ackermannek. Kezdjük azzal, hogy a dr. Ackerman is álnév. A privát neve - a te megfogalmazásod - Will Greathouse. Ezen a néven állampolgár Amerikában. 1977 óta levelezek vele és valószínûleg nekem van az egyik legnagyobb Ackerman-gyûjteményem. Találkoztunk személyesen is, nagyjából mindent tudunk egymásról, de ha most fel kéne sorolnom Ackerman összes álnevét, az csak úgy lenne lehetséges, ha azon nyomban átvizsgálnám küldeményeit, ami viszont túl nagy és egyben felesleges munka. Ackerman naponta más álnevet használ. Íme néhány sûrûbben elõforduló: BLASTER, LAUREL MCELWAIN, THE GNOME KINK... `Így nem válok unalmassá se mások, se a magam számára', mondja Ack, majd hozzáteszi: `Így biztos, hogy valaki a tizedik és a századik levelemet is felbontja, és nem dobja félre, elõre sejtve annak tartalmát'. Csalni, önmagát meghamisítani, másokat átrázni kitalált vagy valóságos nevekkel, ez hát Ackerman kedvenc szórakozása. A telefonkönyvbõl kinéz egy címet, s valamelyik álnevén megereszt egy improvizált szerelmi üdvözletet. Vagy valamelyik ország konzulátusától hosszú levélben érdeklõdik bizonyos terrorista szervezetek tevékenységét illetõen, és már szinte elõre élvezi a félrevezetettek reakcióját, a csapnivalóan komoly és bürokratikus, hallatlanul humoros válaszokat. Ackerman állandó partnereit is mindig új arcával igyekszik meglepni. Természetesen az állandó partnereket már nem olyan könnyû átverni, mert egy Ackerman-levél egy régi levelezõ számára messzirõl felismerhetõ, akármilyen néven is íródott. Ezt Ack is jól tudja, így már nem is az akció hitelessége a fontos számára, hanem az akció megjátszása, a szerep elõadása, a csalás-játék.

Nem véletlen, hogy ez a multiskizofrén találta ki a `Dummysm' mûvészetét, aminek vulgáris modellje a hasbeszélõ bábujátékos. `Amikor a másik belsõ a bábun keresztül kikerül a külvilágba, az ember észreveszi, hogy itt a pillanat, amikor a bábu mondja a sajátját minden segédlet nélkül... a dummy avagy az élettelen-vevõ önállóvá válik s képes az adótól függetlenül cselekedni. Mit gondolsz, mit fog csinálni? Milyen gondolatai vannak, ha vannak? S milyen érzései? Mit akarhat tõled?'. `Az Amerikai Egyesült Államok kétségtelenül vezérli a világ többi részét a dummyzmus kultuszában.' A fenti idézetek Laurel McElwain avagy dr. Ackerman Mi a dummyzmus? címû bevezetõ tanulmányából valók, melyet az általa kiadott Másik Helyi Magazin 1979-es száma közölt. Ackerman bemutatja a dummyzmus használati megnyilvánulásait és képeket közöl többek között hasbeszélõ bábjátékosokról, `beszélõ kezekrõl', valamint bemutatja Rhoda Mappo Dred Radiophones nevû bábcsoportját, amint Rhodával együtt egy váróteremben ülnek, de az is lehet, hogy Rhoda látogatott el egy másik bolygó várótermébe. Láthatunk gyerekeket hasonforma papával vagy mamával. Az egyik közzétett levélben - Paul la Faith írta BLASTER ALnek - Paul az önmutánsokkal kapcsolatos élményeit teszi közzé. Paul ugyanis azon töpreng, hogy hová fog kibontakozni ez az önátalakító folyamat, amikor sebészeti beavatkozással - arcplasztikai mûtét, hajátültetés stb. - a páciensek megtévesztésig hasonlóakká válnak bizonyos sztárokhoz, mint Elvis Presley vagy Janis Joplin. Itt kell elmondanom, hogy kedvenc helyem az éjszakai mulatók közül egy travesztidiszkó, ahol fiúk nõi sztárokat utánoznak és népszerû slágereket adnak elõ hangalájátszással. Ezen a helyen nem állapítható meg a közönség szexuális eredete, ezen a helyen mindenki más, mint ami. A nappal a valóság által eltakart belsõ világ itt éjszaka kikerül a fénybe. Itt mindenki dummysta mûvész. De ha nagyon akarjuk, a dummyzmus kiterjeszthetõ az egész mindenségre, egészen a teremtésig és a Jóistent nevezhetjük a dummyzmus megalapítójának. Ebben csak az gátolhat meg bennünket, hogy a Jóistentõl errefelé egészen Ackermanig senki sem beszélt dummyzmusról. Még Marcelnek sem jutott eszébe, pedig igazán belevág az egyéniségébe R. Mutt- vagy Rrose Selavy-alkotásai által.

Azzal kezdtem, hogy dr. Ackermant eredetileg Will Greathousenak hívják, ám ez nem lényeges. Hogy mégis van benne valami lényeg, azt maga Ackerman illusztrálja egy színes fotón, amelyen elmaszkírozott arccal õ látható, mûsorfüzettel és egy bábuval a kezében. Aláírás: Blaster Al, kezében Will Greathouse nevû bábujával. Még írhatnék egy csomót Ackermanrõl, de a többit mesélje el a levelem dummyja. Van sok dummyzmus Jugoszláviában? Kémleld ki.

1984 körül, valamerre. Íszinte bábusággal

Monty Cantsin

Utóirat: Még csak annyit, hogy dr. Ackerman egyik dummy-foglalkozásaként egy portlandi kórházban dolgozik és ha valaki írni akar neki, itt a cím: 1220 SE 30th Ave., Portland, Oregon 97214.

Egyéb Ackerman-eredetû idézetek:

,,Minden képtári tárlat elvesztegetett idõ.

1. Ülj a tévé elé és köpj a képernyõre.

2. Ülj a tévé elé egyik barátodnál és köpj a képernyõre.

3. Jegyezd fel a különbséget.

Az emberek többsége azt gondolja, hogy a posta nem jelent mást, mint számlákat és családi kapcsolatokat. Küldj misztikus dinamit-képeslapokat teljesen idegeneknek.

A huszadik század mûvészetének üzenete: már nem tulajdoníthatsz magadénak egy mûalkotást sem; nem tudod megérteni, ha nem vagy benne a folyamatban."

E röpke s számomra módfelett érdekfeszítõ bepillantást követõen talán már az olvasó is rájött, hogy Monty Canstin levelein és beszámolóin keresztül az idõszerû mûvészet és a szubkultúra kulisszái mögé nyerhetünk betekintést. Méghozzá ezeket az elsõ kézbõl származó dokumentumokat és élménybeszámolókat - hitvallást is lehetne mondani - egyetlen tanulmánnyal vagy tudományos dolgozattal sem lehet összevetni, semmi más sem ér fel velük. Persze, mindez Monty jóakaratán és ihletettségén múlott. Örömmel szállította címemre újabb információit.

Kértem, hogy következõ alkalommal LION LAZER vagy Musicmaster alakját ecsetelje, õ azonban úgy tartotta jónak, ha elõbb FRATER NEO személyleírását adja postára Montrealból, miközben már USA-beli körútjára készülõdött. Valamivel korábban már megérkezett Monty hanglemeze is, az 1978-as Syphon-koncert anyaga, amely ez esetben azért oly jelentõs, mert a Who is Monty Cantsin? címû szerzemény - a borító adatai szerint - hetvennégy létezõ vagy létezett személy nevének felsorolásából áll, vagyis hát ez a hetvennégy név lenne együttvéve Monty Cantsin. Ami fordítva is érvényes.

Most azonban nézzük, kicsoda is Frater Neo, avagy Új Barát:

,,Kedves Art Lover,

holnap nyílik Frater Neo kiállítása a Production Room-ban, és a mai estém azzal telt el, hogy Fraterrel kettesben felraktuk a falra az anyagot. Említettem neki, hogy írok majd neked a munkásságáról, mert hogy téged érdekelnek az álneves mûvészek. 1979 tavaszán, amikor a neoista mozgalom beindult Montrealban és egy csomóan különféle jelmondatokat és ábrákat írtak, illetve rajzoltak a Vehicule Art Galéria vécéjének falára, valaki így írta alá a nevét: Frater Neo. Kiderült, hogy Jack Nathanson volt a név használója, aki így, ezzel az akciójával csatlakozott a neoistákhoz. Addig is ismertük egymást látásból, de közös ügyeink nem voltak. Jacket általában barátságos félõrültként tartottuk számon, aki mindenütt feltûnik és hangosan beszél. És bár már egy éve lesz, hogy Frater tevékenysége a neoista mozgalom szerves része, igazán csak most kezdem megérteni Frater egyéniségét.

Kiállításanyagának összeválogatása nem volt egyszerû. Mikor elsõ beszélgetéseink után, kapcsolatunk kezdetén megtudtam, hogy Frater Neo egyik aktivitása a véradás és hogy tizenöt éve minden harmadik hónapban megjelenik valamelyik kórházban vagy véradó helyen, csináltattam egy pecsétnyomót FRATER NEO BLOOD FACTORY SINCE 1964 felirattal, születésnapjára. Ajánlottam, hogy kérdéses tevékenységére összpontosítsuk a kiállítást is. Hangosan tiltakozott, kijelentvén, hogy semmi különöset - s különösen semmi mûvészit - sem talál ebben a tevékenységében. Hozott egy nagy pakli fotót: családi albumképeket, turistafotókat, mondván, hogy ez lesz a kiállításanyag. Éppen együtt volt társaságunk java - LYON LAZER, KIKI BONBON, TERRE Z, LYNN HUGHES, AIR RAVEL - és Frater javaslatát okénak találtuk, látván, hogy a fotóknak semmi közük sincs a mûvészethez. Ezt mindjárt meg is beszéltük s megkértük Fratert, adja beleegyezését fotóinak `nem mûvészet' alapon való bemutatásához. Frater, ha nem is tiltakozott, de láthatóan rossz néven vette fotómûvészetének `lekicsinylését' - az idézõjel azért, mivel a `nem mûvészet'-kritikánk nem jelentett lekicsinylést -, s ajánlotta, hogy inkább összeállít egy másik anyagot. Próbáltuk meggyõzni, hogy jó ez az anyag is, valamennyi fotó egy igazi postcard, és éppen attól olyan jók, mert nincs bennük semmi mûvészetakarás. De hiába.

Kábé egy héttel ezelõtt telefonáltam neki, hogy akkor itt az idõ, vége az Ackerman-kiállításnak, kell az új anyag. Mindjárt hozom, mondta, és egy óra múlva jött is egy nagy bõrtokkal, amibõl csak úgy kapkodta elõ a sûrûn telegépelt papírokat és a hozzájuk tartozó illusztrációkat. A Production Room nem egy nagy hely, olyasféle kamaraterem, melyet eredetileg nem is kiállítások rendezésére, hanem video-filmstúdiónak készült, de mivel a helyiség senkit sem inspirált filmforgatásra, kapacitása nem volt kihasználva. Frater tehát kipakolt annyi anyagot, amely bõven elég lett volna egy istálló felszépítéséhez. Precíz ember lévén minden egyes darabot külön borítékból, összekapcsozva szedett elõ, s közben azon gondolkoztam, hogyan is fogjunk a válogatáshoz. A limitet a falak szabták meg - csak falkiállításokat rendezhettünk, mert elõfordulhatott, hogy valaki mégis használni kívánja a teret -, és úgy egyeztünk meg, hogy Frater kiválogatja, amit õ tart fontosnak, én pedig egy külön válogatást készítek, a végén pedig majd egyeztetünk. Ajánlottam, hogy a bemutató címe Vérgyár legyen, annál is inkább, hogy a Frater által prezentált anyagban ott voltak önkéntes véradásainak dokumentumai: igazolások, felkérések, emléklapok és egy kétoldalas írás Frater véradói tevékenységérõl. Válaszul kifejtette, hogy mindez csak az õ számára fontos, és azonnal azt ajánlotta, hogy a kiállítás címe Hippogriff legyen. A hippogriff Frater egyik illusztrációs sorozatának alakja, amit Thomas Bulfinch The Legends of Charlemagne címû 1862-es mûvének Enchantress nevû epizódjához készített. Ez a félig ló, félig madár lény egy igazi extraterrestrial tünemény és azonkívül annyira földi teremtés, hogy nem is tudom, miért nem ez az állat szimbolizálja a postát. Így aztán a kiállítás címe The Hippogriff & The Blood Factory lett. Az egyik mail art mû a dr. Otto Tron által minden évben megrendezésre kerülõ National Cremation of Mail Art eseményhez készült. Erre az alkalomra Frater egy vörös és különleges fõnixtojást kreált úgy, hogy a tojás héja a hamvasztás folyamán elégjen, de ezzel egyidõben kikeljen belõle a madár. A tojás természetesen elhamvadt 1979. május 4-én valahol Wisconsinben. Az eseményrõl készült katalógus bár külön is beszámol Frater tojásáról, arról, hogy kikelt-e belõle a fõnix, nem tesz említést.

A következõ egy fotósorozat. Frater fényképeket készít neki tetszõ helyszínekrõl vagy személyekrõl, majd a fotók nyomán készít egy-egy festményt, amit aztán újból lefotóz, és a két fotó képez egy mûvet: az eredeti helyszínrõl készült, valamint a festményrõl készült kép. Festészeti modora elég naív, mindjárt H. Rousseau jut eszünkbe, és az, hogy Frater egy neonaív neoista, ami nemcsak fotóit, hanem egész egyéniségét jellemzi. Már szakállas, csimbókos hajú, a divatot távolról sem követõ megjelenése is ezt a benyomást kelti. Hozzáteszem, hogy hárfán játszik, country-dalokat énekel és egy piros, cukorkásdoboznak látszó, 1925-bõl származó fotómasinával készíti hallatlanul szépen kidolgozott, mesteri fényképeit. A kiállítás két fényképpel kezdõdik, mindkettõn Frater, azaz Jack Nathanson látható tizenegynéhány éves korában, majd egy illusztrációnak készült festménnyel zárul, amely nem sokkal nagyobb egy irkalapnál s Fratert fedezhetjük fel rajta páncélos vitéznek öltözve, amint a hippogriff hátán lovagolva éppen repülésre kész, talán vissza arra a bolygóra, amelyrõl ki tudja hogyan került ide, és minek. Harminckét éves, több egyetemet kijárt, s azóta is állástalan. Jelenleg a szüleivel él és a mamájától havonta húsz dollárt kap metró- és buszjegyekre. Egy részét megspórolja postabélyegre, hogy kommunikálni tudjon a többi, Földön ideiglenesen tartózkodó hozzá hasonló lénnyel. Közülük legközelebb Lion Lazert fogom bemutatni. Küldjél optimista híreket a harmadik világháborúról. Kellemes agyhullámokat,

Monty Cantsin."

Még mielõtt Lion Lazer személyének bemutatására térnék, hadd mondjam el, hogy 1978-ban Eva Parusel németországi alkotó családjának voltam a vendége. Eva egy kiskorúak felett gyámkodó szociális intézetben volt nevelõ. Mivel félõ volt, hogy mûvészeti tevékenysége kompromittálja majd munkahelyén, veszélyezteti munkaviszonyának biztonságát, úgy határozott, hogy felveszi a GWENDOLIN MUSCHELMAN mûvésznevet. Ez a név Eva számára egy fajta bujdosás, menekvés volt, de több is annál, hiszen õ Gwendolin Muschelman személyét emberi énjének reális lehetõségein túlira méretezte, szinte eszményként, távoli célként lebegett elõtte, amelyért Eva Paruselnek még sokat kell küzdenie. Amit a magánéletben esetleg képtelen volt megvalósítani, azokat a terveket és vágyakat másik énjére ruházta át s ily módon Gwendolin Muschelman az etikus és esztétikus ember ideálját egyesítette magában.

Az álnevek használatának oka - mint láthattuk - több féle lehet. A mûvészek és mondjuk a filmsztárok álnevei azonban soha sem tárgyalhatóak egy kalap alatt. Mások az indítékok, mások a célok. A filmsztárok álnévmechanizmusa sekélyesebb, pragmatikusabb, hiszen az álnév-választás oka legtöbbször abból adódik, hogy az illetõ polgári neve túl nehézkes, nem elég hangzatos: kellemetlen a fülnek, bántó a szemnek. És míg a színészek többsége a befutás mértékétõl függõen végleg lemond becsületes polgári nevérõl, mûvészek ezt csak kivételes esetben teszik. Az alkotók álnevei ilyképp másik énjük belsõ tartalmát vetítik ki, az egyéni álnévmechanizmus viszont szoros kapcsolatban van az individuális mitológiával, azzal a mitológiával, amit az egyén önmagában táplál és ápol önmaga iránt. Bizonyítja ezt Lion Lazer avagy Lézeroroszlán esete is:

Monty Canstin Vajon elôrevetítheti-e a mûvészet jövôjét egy hordó múzeummá nyilvánításának ötlete? 1980	Lion Lazer - Zilon az Eldorado Manifesto olvasása közben Montreal, 1980 - Fotó: The Great WW

,,Kedves Art Lover,

úgy határoztam, hogy az álnevesek közül ma este Lion Lazert mutatom be. Kezdjük azzal, hogy eredetileg Raymond Pilonnak hívják és itt született valahol Montreal környékén, québeci francia családban, méghozzá az oroszlán jegyében. Ettõl lett Lion. A Lazer a lézersugárra utal, ami áthatol a legellenállóbb anyagokon is: roncsol, bár gyógyításra is használják. Emellett Lazer emlékeztet a bibliai Lázárra is. Ez adta az ötletet Frater Neonak, hogy Lion Vörös Vacsora-beli feltámadási akcióját a bibliai Lázáréval hozza párhuzamba. A Vörös Vacsora címû akciósorozatunkat 1979-ben tartottuk, és én úgy könyveltem el, mint életem egyik legfontosabb élményét, túl a különbözõ eszmei blablablákon. Nekem ez a performance sokkal fontosabb volt, mint egy fizikai élmény. Ez volt az elsõ eset, hogy közönség elõtt leadtam a vérem, azaz egy ápolónõ levett két kémcsõnyit. Kissé izgult és elsõ két szúrása nem sikerült, de aztán a másik karomból már simán ment. Az egyik kémcsõ tartalmát beleöntöttem a megelõzõen már összekevert International Postal Art Soup-ba, a másikat pedig a számba öntöttem, ahonnan - a mesterséges légzéshez hasonlóan - átadtam Lazer szájába, aki ettõl feltámadt, felállt az asztalra, széttörte az asztalon levõ kenyeret és szétlocsolta a vörösbort az ismert bibliai szöveg kíséretében: egyétek, ez az én testem, igyátok, ez az én vérem. Késõbb, a Mindszenteki Vacsorában ez a jelenet annyival bõvült, hogy a kenyérbe több száz fillért preparáltam és a vörösboros üvegben arany folyadék volt, Lazer pedig üvöltötte a bibliai szöveget, ahogy csak a torkán kifért. Ez volt a performance vége, Lazer egyenesen a mosdóba ment, tökig véresen, meztelenül. Én is vele mentem, spricceltük egymásra a vizet. Zuhany nem volt, rózsaszín vízben tocsogtunk és hallottuk, hogy valaki kint kiabál: `A performance-nak vége, aki tovább akar maradni, menjen le az elsõ emeletre'.

Lazer egy idõben LAZER DOGnak hívta magát, mondván, hogy õ tulajdonképpen egy kutya, egy rohadt kutya. Az apja is szokta neki mondani, hogy `te kutya!', és ha visszafelé olvassuk ezt a szót, akkor annyit jelent, hogy isten (dog-god). Szóval ezidõ tájt Lazer inkább egy veszett kutyához, mintsem egy szelíd oroszlánhoz hasonlított, a városi falakat névjegyével és városi figuráival (urban figures) firkálta tele. Kevés olyan nyilvános vécébe lehet bemenni Montrealban, ahol ne lenne egy Lazer-graffiti, a belvárostól kezdve a peremkerületekig mindenütt ott van Lazer nyoma.

Valamikor 1979 január elején találkoztunk össze a Vehicule-nél, a Brain in the Mail címû kiállítás elõkészítésén. Ott lézengtem nap mint nap a galériában. Az egyik alkalommal jött egy manusz, akirõl valaki azt mondta, hogy elektronikus zenét csinál. Érdekelt a dolog. Raymond Pilon mindjárt fel is tett a magnóra egy szintetizátorra készült szerzeményt, s azonnal láttam, hogy ez az az agy-zene, amire szükségünk van. Úgyhogy együtt kezdtünk el dolgozni a performance-on, aminek végül is Concerto, majd Post Concerto lett a címe; felhasználtuk benne többek között Csajkovszkij Elsõ zongoraversenyét is, melynek kábé felét Lazer átalakította szintetizátorral. A performance lényegében koncert-performance volt. A közönség foglalta el a zenekar helyét, Lazer ült a zongoránál, én pedig a karmester pozíciójában. A zene - 1958-ban Moszkvában készült felvétel Kiril N. Kondrashin vezényletével és a 23 éves texasi, orosz származású és világhírû Van Cliburn zongorista elõadásában - magnóról jött. Lazer kora éppen megegyezett Van Cliburnéval, kezet ráztunk, a taps magnóról jött, meghajoltunk a fekete mûanyag függönnyel fedett ablak elõtt, háttal a közönségnek (azaz a zenekarnak), Lazer leült a zongorához, én felemeltem a balkezem és jobbal beindítottam a zenét a magnóról. Ettõl a pillanattól fogva fél órán át mindketten mozdulatlanok maradtunk mindaddig, míg Michelle meg nem jelent és két jól irányzott pisztolylövéssel (szintén magnóról jött) le nem terített bennünket. Lazer a zongora alá zuhant, én pedig halálom pillanatában lerántottam a fekete függönyt. Zoe, az elõadás másik részvevõje az ablakon keresztül videózta az utcai eseményeket. Beállítottunk ugyanis egy videorendszert, hogy az emberek az utcán elhelyezett tévén láthatták azt, ami a galériában történt, a galériában pedig a kinti eseményeket lehetett figyelni. Kurva hideg volt kint is, bent is, a rosszul fûtött teremben, kemény kanadai hideg, de a terem majdnem tömve volt. Mondjuk úgy száz-százötven ember lehetett, ami Északon hasonló elõadásokon nemigen fordul elõ. Fél órán át feküdtünk halottként, ezalatt pedig Michelle és az elõadásra egyenesen New Mexicóból érkezett David Zack különbözõ akciókat improvizáltak villanyírógépre, tûzre, stb., majd Michelle elment, a zene véget ért, felálltunk, újból felhangzott a vastaps, meghajoltunk, kimentünk, de zúgott a taps. Aztán megállítottam a taps-magnót, amire állati nagy lett a csend. Ezt kihasználva bejelentettem, hogy a ma esti elõadás technikai okokból elmarad.

Lazer kábé ettõl az elõadástól kezdve lett Lion Lazer, addig a szintetizátoron játszó Raymond Pilon volt. Márciusra elõirányoztunk neki egy koncertet a Vehicule-nél, de abból már nem lett igazi koncert, azaz hogy a Lazerré lett Pilon megváltoztatta a programot és a zenei bemutató átváltozott akcióvá. Lazer kék villanykörtével világította be testét és negyven perc alatt lement a galéria alsó és felsõ szintjét összekötõ lépcsõn, amit a közönség élõben és három, különbözõ helyen elhelyezett videomonitoron figyelhetett.

Lazer néhány napja jött vissza New York-ból, és azt mondta, hogy `amikor fent voltam a felhõkarcolók tetején, mindig fejemben forgott az öngyilkosság gondolata'. Egy csomó új filmmel tért vissza. `Ezek turista filmek', mondta. Mint elõzõ montreali filmjei, ezek is kétszeres vagy háromszoros képrögzítési technikával készültek, vagy hogy a fenébe mondják, multi-exposure? Ezzel a technikával Lazer `ön-orgiákat' gyárt és önmaga megsokszorozásával szeretkezik. `Majd New York-ban találok magamnak szeretõt', mondta, mielõtt útnak indult. Mondhatnánk azt, hogy Lazer új városi romantikus? Í mindenesetre a `városiak' - illetve `urbannz', ahogy õ írja - közé sorolja magát. Neoista csoportunknak két ága van, a `városiak' és a `földönkívüliek'. Lazer, Kiki Bonbon, MISTER WW képviselik a `városiakat', Monty Cantsin, Frater Neo, TERRE Z a `földönkívülieket'. Általában Lazer az, akivel legtöbbet csellengek. Iyenkor rendszerint arról beszélgetünk, hogy a pénz meg a szexualitás mekkora szerepet játszik az életben, közben pedig Lazer elõ-elõkap egy festékszóró tubust és jelet rajzol a falra, az úttestre, a járdára, a postaládára, a kirakatra stb. Tegnap este zöld festékkel spriccelte a járdára az Eldorado étterem bejárata elõtt, hogy `Urbano Festo Neoisto'. Tegnap volt február 14-e, éppen egy éve az említett Post Concerto elõadásnak. Lazer és én felolvastunk az Eldoradóban egy szöveget, az Eldorado Manifesztumot, s ezzel megkezdõdött a Városi Neoista Fesztivál. `...ma éjszakától kezdve mi vagyunk a felelõsek a világ eseményeiért Japántól Alaszkáig, a Kremltõl a Moulin Rouge-ig, a Fehérháztól az Eldoradóig...ma éjszakától az éhség a szépség édesanyja... ma éjszakától a pornográfia a nemzeti érték...', ilyen és ehhez hasonló szövegeket deklaráltunk.

Még egy csomó sztorit kellene mesélnem Lazerrõl, aki állati elégedetlen az élettel. Számára mindenki halott, õ is. Csak egy kicsin múlott, hogy valóban meg nem halt egyik elõadásunk alkalmával. A Super Official Manifestation of Neoism alkalmával történt, hogy Lazer egy nagyobb forma pianó tetején feküdt meztelenül, az én feladatom pedig az volt, hogy néhányszor körbetoljam a zongorát a termen, és ahogy fordultam a zongorával, az megbillent a kissé hepehupás parketten, és már zuhant is le. Lehetetlen volt visszatartani. Nekem csak a mellem sérült meg, Lazer azonban leesett a zongoráról, a zongora meg ráborult. Szerencsére csak a jobb karja tört el, a fejét még idejében kirántotta. A jelenlevõk meg voltak gyõzõdve, hogy mindez benne van az elõadás forgatókönyvében, ami aztán a Royal Hospital ambulanciáján ért véget. A közönség soraiból többen elkísérték Lazert a klinikára. Az esetet megírtam David Zacknek, akinek az volt a reakciója, hogy inkább mi törtük volna össze a zongorát, mint a zongora minket. Az igazság az, hogy a zongora is összetört. Ez volt az a zongora, amelyen Lazer a Csajkovszkij zongoraversenyt `játszotta'. A megreparált hangszer késõbb további szerepet játszott a Vörös Vacsorában, barikádul szolgált az 1984-es ajtó elõtt, s a feltámadó Lazer - éppen két nappal elõbb vették le karjáról a gipszet - tolta el az ajtó elõl, hogy felszabadítsa a bejáratot.

Ja, igen, arra a kérdésedre, hogy ki volt az igazi Monty Cantsin, megpróbálok válaszolni: szerintem Kosznovszki Márton volt. Mint már említettem, ez az ember tehénpásztor volt, se nem zenész, se nem más mûvész, de ha nagyon akarod, akkor egy `performer' volt és elég sok mindent elõadott ahhoz, hogy mítosszá egészítsük, kerekítsük ki. David Zack Monty Cantsin alakját definiálva a következõket írta egyik levelében: `valaki, aki ugyanabban a pillanatban a világ különbözõ pontjain egyformán lehet - jobb, mint a Mikulás'. És akkor most sok szeretettel üdvözöl egy a sok közül, az igazi

Monty Cantsin."

Monty Cantsinnel folytatott tematikus levelezésem mellett nem hanyagoltam el egyéb álnévkutatói tevékenységemet sem. Gyûjtésem során rájöttem, hogy számos nemzetközi reláción mûködõ peremmûvész olyan fiktív vagy létezõ mûvészeti intézmény, szervezet vagy állam neve mögé bújik, melyek mögött leggyakrabban õ áll egymagában. Például: AMERICAN RIVERWATER COLOR SOCIETY, ANALOG PRODUCTIONS, ART FACTORY, FIVE/CINQ AESTHETICS LTD., HORN AND HARD ART, INTERNATIONAL NETWORK FOR ASTHETIX THERAPY IN ART SYSTEMS, RAUSCH POST (John Rininger), POSTES MRAUR (Jason W. Felter), KHOLOPOV TRANSFER (Alexander Kholopov), BOLT POST (Dennis P. Jordan), LIME GREEN EVOLUTION (Caroline Substitute), STATE OF BEING (Reid Wood). Mások viszont létezõ vagy kitalált alternatív mûvészeti lapkiadók nevével fedik magukat: COOKIE PRESS, HARD PRESS, PARANOIDS ANONYMOUS NEWSLETTER stb.

Az ál- vagy más-nevek mögé húzódó alkotók névválasztási motivációja általában a munkásságuk középpontjában, fókuszában elhelyezkedõ alkotói problémákhoz fûzõdik, esetleg mûvészeti szerepük és küldetésük sajátos felismerésébõl ered: BANANA QUEEN, TEXAS POSTAL ART KING, ART TART stb. A meghökkentõ, szokatlan szójátékok, szóösszetételek sem ritkák: CHROME BONE, COOPERATIVE NIHILIST, LYNN OLEUM, de olyan névkombinációra is rábukkantam, amely a rendes, polgári név és az ál- vagy ragadványnév ötvözetébõl áll: ROB ,,THE WANDERER" NEWCOMB. A mûvészettörténeti indíttatású álnevek - Lord Byron, Marc D'Chump - mellett néhány fluidummal nem tudtam mit kezdeni, de ez nem is fontos, hiszen az álnevek egyik rendeltetése éppen az elkenésben és az elködösítésben merül ki: ANGEL PIG, LAST RESORT, MADAME X, MODERN MYTHS, THIRD STORY, WOODOO CHILD, MR. PEANUTS stb. Az utolsó bõvebb felvilágosítás viszont Musicmaster - Zenemester - személyére vonatkozik:

,,Kedves Art Lover,

éjfél elmúlt, meseidõ. A ma esti mese szereplõje Musicmaster, a Föld Íre, aki az Earth nevû portlandi kocsmában áll õrt esténként és jegyeket árul. Ezenkívül õ is szervezi a koncerteket. Az Earthnél láttam néhány felejthetetlen punk rock koncertet. A Television, a Dictators, a Neoboys, a Devo és mások játszottak itt, és természetesen mi is, a Monty Cantsin Ism B. Band. Azon az estén játszott még a Smegma, beszállt még John Sherley, Tim Harvey, Dan Lissey, és mindenki, aki ott volt. Összetört egy zongora, úgyhogy a tulaj végül is kikapcsoltatta az áramot, s errõl rögtön magyarországi Syphon-koncertjeink jutottak eszembe. Egy Syphon-koncert abból állt, hogy zenekarnak adva ki magunkat beállítottunk valamelyik ifjúsági klubba, ahol megkértük a rendezõket és a zenekart, hadd játsszunk egy menetet. Általában meg is engedték, aztán pillanatok alatt széthangoltuk a hangszereket, az erõsítõket pedig teljes hangerõre téve addig játszottunk, amíg a megrettent zenészek ki nem csavarták kezünkbõl féltett szerszámaikat. 1969 és 1973 között majdnem valamennyi pesti klubban megcsináltuk ezt az akciót. Volt, ahol feljelentettek bennünket, volt ahonnan csak örökre kitiltottak, de még az is elõfordult, hogy gázsit fizettek. Az Earth-nél úgy egyeztünk meg, hogy százalékot kapunk a jegybevétel és a fogyasztás után, aztán a koncert végeztével nem kaptunk egy fillért sem. Odamentem Musicmasterhez és kértem, hogy nézzen utána a pénznek, mert baromira kellett. Úgy terveztük, hogy kiadunk egy hanglemezt, meg minden, de Musicmaster azzal jött, hogy nincs pénz, a tulaj nem ad.

Musicmasterrel is David Zack hozott össze. Akkoriban úgy tûnt, hogy David be fogja nekem mutatni egész Amerikát, mindenkit. Reggelenként beültünk a Volkswagen mikrobuszba és elindultunk látogatóba. Miután visszatértem Montrealba, errõl a sztoriról elkezdtem írni egy könyvet, de valahogy még nem jött össze a dolog. Nyugat-amerikai utazásom idején nemcsak az agyamban, de a táskámban is velem volt Kerouac Úton-ja, és ez túlságosan befolyásolt. Bár egy csomó mindent még úgy láttam viszont, ahogyan azt tizenhét éves koromban, az Úton elsõ olvasásakor képzeltem, éppen ebben az idõben - talán a new wave mozgalom hatására - a helyzet kezdett megváltozni, a beatnik és hippi korszak véget ért. Néhányan - mint Musicmaster is - még megpróbáltak ragaszkodni hozzá. Musicmaster eredeti neve Tom Cassidy, s David Zackkel és dr Ackermannel a Correspondence Art Service Foundation egyik alapító tagja volt. Az alapítvány Zack New Mexicóba való távozásával megszûnt. David 12 000 dollár ki nem fizetett számlahalmazt hagyott Musicmasterre, aki természetesen nem örült a dolognak és mindegyik hozzám intézett levelében kijelentette, hogy rám nem haragszik, de ha David a közelébe kerül, akkor megöli. Egyébként nem olyan vérmes srác, mint amilyennek látszik. Évekig alagsorlakóként volt ismert. Nemcsak azért, mert alagsori lakást bérelt, hanem a portlandi underground élet egyik jellegzetes alakja volt, költõ, rajzoló és természetesen `mail artist'. Archívumának anyagát éppen látogatásom idején állította ki a Northwest Artists Workshopban. Egy mail art kiállításról beszámolni elég unalmas lenne és az egész mail art-ot csak az tudja megérteni, aki maga is benne van. Te nem szorulsz felvilágosításra ez ügyben. Tény az, hogy Musicmaster kiállította 1973-1978 között összegyûlt anyagát, trikóktól kezdve gombjelvényeken át több száz képeslapjáig, szóval ahogy egy mail art bemutató kinéz. A kiállítást én nyitottam meg és adtunk egy koncertet is David Zack, Eric Stuart, valamint a Smegma együttes közremûködésével. Ez az est egy jó nagy propaganda volt a Monty- Canstinizmus terjesztéséhez, ezen az estén Musicmaster is kimondta, hogy `I am Monty Cantsin', amit a késõbbiek folyamán is csak néhányszor jelentett ki. Valahányszor találkoztunk, azzal jött, hogy `Kántor, én nem vagyok Monty Cantsin, ez nem az én sztorim', ám ebben benne volt David iránti összes dühe és a társaságunk körüli összes balhé hangulata, mert amint például a Neo utolsó számában is láthatod, Musicmaster Monty Cantsin nevében írt üdvözlõ sorokat a neoistáknak. Emellett mellékelte testének különbözõ szõreit is a Vándorló Világparókához.

Musicmaster nem zenész, legfeljebb gondolatban. Apja állítólag népi hegedûs volt, kelet-amerikai lovas cowboy. Musicmaster idõnként megjelenteti Impossibilists címû revüjét. Ennek egyik számában jelent meg Musicmaster Musical Comedy (Erotica, Psychic Trauma) címû mûve, melynek szövegébõl nem sokat értettem, de volt benne annyi vizuális akció, hogy átérezzem a lényeget. Lehet, hogy nem írok meg mindent, amit Musicmasterrõl tudok, de arra számítok, hogy vannak már adataid, másrészt különben sem törekszem, hogy teljes és mélységesen méltóságos képet adjak bárkirõl is. Musicmasternek meg írjál, ha eddig nem tetted. Az igazság az, hogy tele vagyok befejezésre váró munkákkal, így az álneves barátok bemutatását egy idõre felfüggesztem. Írj!

Monty Cantsin."

O.K., Monty, maradjunk ennyiben.