BADA DADA: Egy tükörrel koccintok a beszélgetés elején, mivel a Tüzes Víztükrök Tavasza hozott egy nagy többletet. Ami azt jelenti, hogy az aktuális olvasás évében illik a sorok között is olvasni. Van visszatükrözés. Visszatekintés a múltra. A Tüzes Víztükrök Tavaszát kikeleti koncepcióként úgy fogtam fel, hogy a tavaszon kívül a Dunának is õrültje vagyok. Noviszáddal a folyamatos lefolyási kapcsolatot most már a Rákos-patak tartja. Van nekem itt egy dagadó opusom, ami apályban bár - és az is lehet, hogy privát szemszögbõl- mások számára is lényeges. Úgy érzem magam ebben a Paradicsomban, a Holdrajzban, a budapesti tizenhetedik kerületi Holdrajzban, hogy megadatott minden. Lebegõ állapotában a félvárakozásnak megmaradok olyan szinten éretten és tilosan, hogy a nem kellõ idõben és módon történt megismertetésem félreismertetéshez vezetett. Mégis, ideálisan létezem mûvészeti szinten. És csak ez érdekel. Mûvészetet kívánok adni Magyarországnak. Noviszádnak pedig a Tüzes Víztükrök Tavaszával, a március 19-én, a Harmincad Galériában nyíló kiállítással állítok emléket az 1981-es Vak harmonikás címû festményemmel és a 2001-ben készült Amforák címû képpel. Tudjuk, hogy mi van a hidakkal. Lefolyásban, közlekedõ edény, közlekedõ véredény szinten csak ezt tudom mondani. Noviszád, nyers, brutális, egyszerû és darabos fordításban, azt jelenti, Új Most. Én most Új Mostban vagyok itt az Új Holdrajzzal, és azt hiszem, hogy ez a mûvészet javát szolgálja.

A.I.: Holdképeiddel van telefestve szobád fala, és ez a szoba szerintem életed fõmûve.

B. D.: Megvolt a Holdrajz régen is. Ez annyit jelent, hogy mindig a kívülállója voltam valaminek. Ezt tudatosan a Mostoha Dada címû '89-es költészeti kiáltványomban fogalmaztam meg, úgy, hogy Bada Tibor 1963-1963. Az viszont, hogy ki mibe lett belekényszerítve, dadaizmus. Ez a folyamat az 1982-es kezdetektõl, fõleg a pulai katonai idõktõl kezdve olyasmibe van belekényszerítve, hogy értelmetlenül unalmas. A többi mûvészettörténeti szemszögbõl felmérhetõ. A Hold olyan, mint egy apály, mint egy dagály. Az ember kedvenc, unalmas bolygónkon esetleg még öt centit sem lát az orra elé, de ha feltekint az égboltra tisztán, vizuálisan és nem álhumán, áltudományos szemszögbõl, képzõmûvészeti jelhagyásként meg befogadóként éli meg a valóságot. Mindenkinek vannak csillagos álmai, de ha feltekint az égboltra, tisztán látja a Holdat, bár ötven métert vagy öt centit sem lát az orra elé. A Holdban megvannak azok a változások, hogy kezdve az új Holddal, új sarlóval úgy vágja el a sötétséget, hogy kiteljesedik a fény. Gyönyörû költõnk, Weöres Sándor írt errõl. Fénybõl keletkezik a sötétség, sötétségbõl keletkezik a világosság, világosságból keletkezik a sötétség, sötétségbõl keletkezik a világosság. Annyira tiszta ez. Mûvészeti szinten így vannak meg a dolgok. Külön program van megadva. Ami különben iszonyúan vegyül egyfajta humanista, mondjuk rá, korrekt, társadalmi, középszerû szinten egy finom létezésben. Viszont mûvészeti szemszögbõl egy Bada-Baudelaire-i szinten megvan nálam. Dokumentálva van dekadens szinten. És amikor már totális lesz, átmegy üvöltésbe. Bada Dada-Edgar Munch-Ács-Munkácsy-Munch-Ács-Ácsolom a Sikolyt. Egyfajta kifejezésnek gyönyörû mûvészei. Csontváry, Gulácsy, Ady Endre, József Attila mind gyönyörû üvöltések. Mind gyönyörû sûrítések. Esztétikai eszenciák.

Bada Dada ás Antal István a mocsárnál Fotó: Rosta József

A.I.: Te a festészetet fested. Nem játszanak szerepet külsõdleges szempontok. Ugyanakkor nagyon pontosan, magas színvonalon fogalmazol. Erõsíti egymást a verbális és a képi megfogalmazás.

B. D.: Sajnálom, hogy úgy alakult, hogy azt hiszik rólam, még beszélni sem tudok magyarul. Azt hiszik, írástudatlan vagy félírástudó vagyok. Olyan képzettségem van, olyan állomány van bennem, a méltó múltú és a modern mûvészethez olyanfajta kapcsolat fûz, ami megengedi számomra, hogyha már belementem egy ilyen folyamatba, akkor azokat az alkotásokat hozzam létre, amelyek a nagy, M betûs Mûvészethez, a régmúlthoz is méltóak. Nagyon kell tudnom ahhoz a dolgokat, hogy belemenjek ilyesmibe. A Holdrajzban megvannak azok a dolgok. Kezdve az anatómiai rajzoktól a leheletfinom akvarellekig, amelyek révén a mûvészethez méltó dolgokat csinálok.

Ami a költészetet illeti: ismerem a verselési formákat. Nem mertem volna másképp csinálni. Mûvészeti megélésrõl van szó. Hogy mindez miért lett más mederbe terelve? Amikor nem volt erre szükségem. Nem ismerték az emberek a 77-es, 81-es meg a többi olyan mûvemet, amelyeket mind leraktam. El tudtam volna mondani nekik, hogy én ilyesmiket csináltam, de hát így az áltudomány szokta itt, Magyarország területén beállítani a dolgokat. Meg leszedni az eredményeket. Itt van ez a Holdrajz múzeum, ami nagyon megy át most már mauzóleumba. Abból a szemszögbõl, hogy fizikailag, vállalva a dadaizmust, egy kissé szétperformanszoztam magam. Amit vállalok kezdettõl.

A.I.: Mit jelent számodra a performansz? Egész életed valahol az. Nyilván nem mûfaj, hanem életforma.

B. D.: Megmondom. Kezdve a befejezett 88-as Terrormetró ciklustól, amelyikben az ment, hogy ,,Halva született életkép/Oh, borzasztó Terrormetró/Amit akarunk, azt csinálunk/." A saját harakirimet vállalom. Ez az a Holdrajz mitológia, ami úgy fejlõdött ki, hogy vannak kapcsolódások meg összefüggések, de azt esetleg meg is lehet választani, hogy kivel akar az ember összekapcsolódni. A Hold is egy követõje ennek a földi Paradicsomnak. Másrészt annyira éreztem, hogy kívül állok meg önkívületben vagyok már, hogy egy önkívületi szinten felvállaltam magam. Ez a fizikum, mint valami maszk, a megszállottsági hülyeség szintjén fölösleges lett. Nem ápoltam. Nem fejlesztettem. Ugyanakkor különbözõ apályokban, dagályokban mégis létezett, mert volt kéz is, volt kilencven kiló is. Mûvészeti szinten pedig az határozta meg az egészet, hogy ,,ne aggyad az agyad". Létezik egy költészeti-kiállító-koncert-kultuszterem. Csak a saját fejem az, ami azokat a tölteteket viszi magába, hogyha mondjuk, nem kapok még 2700-ért plusz temperát, vagy bármi mást, akkor elsikkad valami. Vagy elmocsárosodik, és nem marad itt meg az a méltó jel. Akkor, amikor méltó képzettséggel finom mûveket tudok elõállítani. És ekkor jön be az, hogy ,,az a szaros részeg Bada, csak csinálja majd a problémát". Nem errõl van szó. Azokról a dolgokról van szó, amelyek a Holdrajz iskolában elvezettek oda, hogy a konstrukció destrukciója a destrukció konstrukciója. És ezt folyamatosan lerakott munkákkal alapoztam meg, amelyek megállják a helyüket. Ami a performanszot illeti. Értsék meg már végre, hogy nem vagyok privátrészeg, aki berúgott, és elesik. Benne van az a dekadens vonal, ami a haláltánc utcaszínházamat jelenti. Nem fogok már a Nemzetibe bekerülni elõadással, de mint mûvészlényben-lélekben megvan bennem az elesettség. Nem a nem-megértett mûvész, hanem az, amelyik nem akar már felkelni.

Bada Dada A terepen

A performansz gyönyörû számomra. Mitológiai szinten. Ezek a legtisztább performanszok, amiket a Die-Der-Das-Scotland-Tolsztoj-Harakiri Teatrummal csináltam. Megyek az utcán, ordibálok. Aki kell, meg is kapja azt, amit. Viszont ez a kislányom kárára ment. Egy Edgar Allan Poe-i szinten lement ez a dolog. Az ovális arckép. Edgar Allan Poe, hogy döglött meg, mondd meg?! Baudelaire-Edgar Allan Poe-Edgar Allan Poe-Edgar Allan Poe-Po-e-Po-etika-esztétika-ez tét iga. Megvan. Leírtam. Rögzítve van. Baudelaire-i szinten. A szimbolistáktól a dekadenciáig. Emlékszel a fekete-fehér, pingvines füzetemre? Decade, dekadencia. Benne van mind! Most szebbek jöttek volna, de ebbõl nem akarok kimenni.

A.I.: Miért nem?

B. D.: Nézd meg a Dorian Gray tükrömet! Ötéves voltam, amikor a fénykép készült. Mi mást akarjak még? A képet késõbb festettem. Applikáció a fénykép. 82-ben tettem rá.

A.I.: Nem mûvész lettél, annak születtél. Ha jól értem, amit mondasz.

B. D.: Érzésekben élek, érzésekben utazom.

Bada Dada Hörcsög fotók: Rosta József

A.I.: Holdképeidet nézve a falon, van itt egy kép, amit Újházi Pétertõl kaptál. Akit nagyon szeretek én is.

B. D.: Imádom. Ujházi Péter gyönyörû alkotó. Találkozásaink alkalmával koccintunk. Ôsi Lászlón keresztül ismertem meg õt. Iszonyú erõt látok benne. Azt hiszem, olyan jó állapotban van, hogy a félig-lebegés útján, mély gondolati munkáiból a legmélyebbrõl a legmagasabb jöjjön ki. Szeretettel koccintok Ujházi mester egészségére, mert tudom, hogy szeret inni, és nem sértem meg vele. Az alkotót üdvözlöm és az újabb találkozást. Ez a Járdada címû kép kifejezõ. Nagyon szeretem az akvarelljeit. Láttam egy New York-i sorozatát. Rendben van. Mint munkafolyamat, mint munka lefolyás. Ilyen szinten az akvarell...!

A.I.: Sokan azok közül, akik olvassák ezt a beszélgetést, nem ismerik a pályádat. Szeretném, ha szakaszolnád. A kezdetektõl fogva.

B. D.: Itt kell beszélni azokról a dolgokról, egy olyanfajta meglátásról, amelyekrõl a megfelelõ idõben elkészített anyagok ismeretének hiányában az itteni befogadóközönség még el sem hitte, hogy megcsináltam. Másrészt viszont, tudom, hogy mit jelent a munka. Mindig dolgoztam. És megvoltak azok a periódusok, amikor fizikailag meg szellemileg is bírtam a csúcsot. Utána úgy változtak ezek a kategóriák, hogy leraktam az eredményeket. A mûvészethez méltó módon. Precíz definíció szerint megcsináltam mindent, méltó módon és idõben, és sose hittem azoknak, akik nem munkával teremtettek kvázi nevet maguknak. Hiába van garancia a semmi mûvek felett.

Bada Dada Odú-akció fotó: Rosta József

A.I.: Azt mondod, tehát, hogy az emberek hallgatják a mûveket, ahelyett, hogy néznék?

B. D.: Hiszek az alkotóban. Egy mûvészettörténész mondta, hogy csak a jó munkákkal érdemes foglalkozni. Azok maradnak meg. Csak a jóval, mert annyi szar van úgyis.

A csúcsteljesítmény az, ami kijön. Volt kezem. Most már lement körülbelül öt centi a kezemrõl. Voltam kilencvenkét kiló is. Most meg kezdtem rohadni. De belemegyek a dekadenciába! Amikor 1992-ben a Pánik pingpong címû filmet kezdtem csinálni, akkor jöttek elõ azok a dolgok, amikben most sokan hisznek. Tévesen. A 96-os búcsúzásom meg a 98-as visszajövetelem azt igazolja, hogy maradjanak meg a jó mûvek. A korrektek. A méltóak. Iszonyúan éreztem, hogy Magyarországnak nincs szüksége egy fizikailag erõs Bada Tiborra. Ezeket a dolgokat beleolvasztottam, beleapplikáltam - alkotói módon - a Holdrajzba. A Holdrajz múzeum 2001-tõl, éppen a Tüzes Víztükrök Tavaszától, belemegy a mauzóleumi mivoltba. Ez jelenti azt, hogy nem akarok felállni. Ezt nem értik meg az utcaszínházamnál. A mûvek pedig tiszták. Mûvészet van. Nem vagyok privát, szaros haszonlesõ. Olyan állapotban vagyok, hogy hátha még kihúzok egy kikeletet. Örülök annak, hogy elértem dolgokat, csak hát mindent kellõképpen kellene megismerni. Kellõ tükörben vagy görbetükörben... Szégyellem magam, és Magyarországtól a 2001-es Vizes Tûztükrök Tavaszával kértem bocsánatot. Akkor érthette meg a magyarországi mûvészvilág, hogy milyen az, ha egy alkotó tisztán, szabadon tud létrehozni mûveket, és nincs belezsarolva a hülye körülményeibe.

A Tüzes Víztükrök Tavaszával jutottam el három év után arra a nullpontra, amikor, hitem szerint, visszanyertem a gondolkozáshoz való jogomat. Mûvészként. Onnan kezdõdhetett volna el valami. A legfinomabb akvarelleket csinálom egyidõben az agyszétbaszásokkal. Csak ott van az a kérdés, hogy felkelek-e a színpadról? Meg ott van az a kérdés, hogy miért nem is muszáj, hogy felkeljek a színpadról? Vagy az utcabetonról? Ez a performanszom. Ezek azok a dolgok, amiktõl megy az utcaszínház. Kõszínházam nincs. Jancsival voltunk március 2-án Pécsett. Jól lement a mûsor, de nemcsak a színpad volt érdekes, hanem az a körülmény is, hogy a Délinél és egyáltalán, bárhol, ha leülök és visszaesek, nem biztos, hogy felkelek. Hát, ne keljek fel! Megdöglött a szaros Bada megint. Éppen a Dorian Gray, a tükör, Edgar Allan Poe és Van Gogh minõsége viszi tovább azt a besorolt sorssorompót, aminek a mókuskövetõje vagyok.

Bada Dada Akció a halacskával és a hörcsöggel fotó: Rosta József

A.I.: Volt-e Jugoszláviában valaki, akirõl úgy érzeted, hogy rokon veled, amit csinál?

B. D.: Voltak ilyenek. Azzal a kitétellel, hogy a mostanitól iszonyúan különbözõ szinten léteztem én odaát. Nagyon becsültem azokat a mûveket, amelyek méltóak voltak a mûvészethez, és azokat a mûvészeket, akik méltóak voltak a kulturális ultraperformanszaimhoz. És voltak nem mûvész mûvészek is, akikkel jól lehetett beszélgetni, lélegezni, lét-ledönteni. Legnagyobb hatásúnak mesteremet, Józsefet tartom. A jugoszláv festészet legfinomabb, dacos alkotóját. Kezdetektõl bátorított arra, hogy csináljam azt a mûvészeti vonalat, amit kitartó konoksággal õ végigcsinált. Bírtam végig, amíg ott voltam, azokat az alkotókat, akik kimagaslóan kiábrándult vagy visszaábrándult, de útmutató mûvészetet csináltak.

A költészetben nagyon szeretem Tolnai Ottónak a nyolcvanas évekig terjedõ opusát. Ugyanígy Domonkost, Sziverit, és most nem akarok a kedves költõtársak közül olyan neveket felsorolni, akiktõl nem egész opust, hanem annak egy-egy mozaikkockáját szeretem. A képzõmûvészetben viszont mindig is a klasszikus avantgárdhoz vonzódtam. Tehát, tisztelem Ács Józsefet, Sáfrány Imrét, és nagyon becsülöm rokonunkat, apukám unokatestvérét, Torok Sándor urat. A nyolcvanas évek meghatározóját, Kerekes Lászlót különösen imádom. Csak önfejûen tudta megvalósítani azt, amit a középszerû többség nemcsak, hogy megközelíteni nem tudott, de elhinni se akarta, hogy egyáltalán létezik. Kerekes Lászlónak igazsága van. További neveket is felsorolhatnék, és sajnos, negatív neveket is. Olyanokét, akik iszonyú módon járultak hozzá ahhoz, hogy az én mûvészethez méltó módon elkészített alkotásaim méltatlanul kerüljenek a közönség elé. Ha van ugyanis egy elképzelésem, annak eleve úgy is kell megjelennie. Kalligrafikus, tiszta munkáim ereje tûnt el, mert nem tudtam ott lenni a nyomdában, és más volt ott helyettem. Ez volt a bajom Magyarországon is. Nem azt mutatták be, amire számítottam.

A.I.: Emlékszem egy performanszodra Szentendrén a Szabadiskolában. Egy üveget forgattál a földön.

B. D.: A beszélgetésen. Nem beszéltem, és forgattam az üres üveget. Emlékszem. 92 kiló voltam. Most 72. A jobbkezem is elment. Meg a féloldalam. Élem Van Gogh életét. Meg Edgar Allan Poe-ét. Totális, teljes azonosulással élek bennük meg a szellemükben. Ezt így tudom kifejezni szavakkal. Hogy a ,,Ne aggyad az agyad"-nak ez volt a címe és nem az, hogy ,,Ne aggyad a privát tested"? Sajnálom Magyarország, hogy a kezdetektõl félre lett értve egy tisztán megérthetõ dolog. Ennyi.

Bada Dada Holdiskola (Bada szobája) fotó: Rosta József

A.I.: Érdekes, hogy miközben beszélgetünk, egy Salvador Dali trikó borítja a tested.

B. D.: Nagyon kedves mókus volt õ is. Koccintok a tiszteletére. Nem a festészetére. Nagyon bírom a sorsát a kezdetektõl. A képi világa inkább robosztus dolgokból áll, és nekem Picasso az istenem. Salvador Dalinak viszont az életvitele nagyon-nagyon jó volt. Azt bírtam. Én viszont az ilyesmivel, hogy a Bada öli a Dadát, a Dada öli a Badát, inkább dadaista vagyok. Egyfajta dadaizmusban élek. A póló pedig mint egyfajta festészeti vászon, vár még egy akcióra.

Kedves olvasók! Most István tiszteletére egy zseniális komló képzõmûvészeti akvarellfröccsentést csinálok. Koccintunk szépen a képzõmûvészetre. A Salvador Dali póló nem vászon, és egy festészeti akció folyik le a befogadó torokképességen. Egy lepke. Egy jelhagyás, szignóval. Salvador Dalinak szeretem a sorsát, a szobrait, meg általában õt. A picsanéni-kukuriku szindrómából kiindulva, megvan bennem a jóindulat.

Picassót szeretem. Ô a legjobb.

Még most is jobb nálam.

Bada Dada Ádám	Bada Dada Éva