,,A békeszeretet valójában mit sem jelent, ha nem ismerjük a háború borzalmait" - ekként olvasható Robert Capa mottója a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán. De mi ez a provokatív kiszólás?

A háború apologétája lett volna Robert Capa?

A küzdelem és nyughatatlanság dialektikusaként talán arra buzdított, hogy mindig háborúnak kell megelõznie az igaz békeszeretet? Sejtésem szerint ez is ,,csak" a capai személyes beszéd egy sajátos megnyilvánulása: Capa pacifizmusellenes a háborús idõkben, játékosan provokatív a képmutatást elfogadó helyzetekben. Bajtársa minden szociális forradalmárnak, minden felszabadítónak és elesett menekültnek. A sors romantikus akarata Robert Capát ismételten és következetesen egy bizonyos pontra vezette, mégpedig a háborúk és lövészárkok tûzvonalába, ahol ha akarta, ha nem, otthon kellett éreznie magát. E vonzódás magyarázatául élete eseményei talán kevéssé szolgálnak, de annál inkább leírható általuk ez a különös pályaív.

(2)

Az alig 18 éves Friedmann Endre úr sürgõsen távozott Budapestrõl 1931 nyarán. A pofonokkal színezett rendõrségi jóindulat ugyanis azt tanácsolta az érettségi elõtt álló, kommunista-szimpatizáns diáknak, hogy minél gyorsabban hagyja el ifjonti hevületének színhelyét, Magyarországot. Hõsünk ezt követõen André Friedmannként Berlinben politikai fõiskolára járt, újságírónak készült. Anyagi nehézségei azonban hamarosan arra késztették, hogy pénzkeresõ foglalkozás után nézzen. Így talált rá a francia érdekeltségû Dephot fotóügynökségre, ahol laboratóriumi segédmunkát vállalt. Az agilis fiatalember hamar kiharcolta magának, hogy fotóriporteri munkával is megbízzák, 1932-ben, Koppenhágában így készíthetett fotóriportot a számûzött orosz forradalmárról, Trockijról. A nácik hatalomra jutását követõen azonban jónak látta Németországot is elhagyni és Párizsba költözött.

A mûvészéletrajzokból, regényekbõl, filmekbõl és képeslapokból máig úgy tûnik, hogy a harmincas évek elejének Párizsa még mindig a korabeli világ központja volt, ,,tout le monde", azaz óriási és bizsergetõ. André Friedmann kétévi mondén és munkanélküli hányadtatás során ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Gerda Phoryell-lel, alias Gerda Taro-val. Gerda ötlete volt, hogy André egy sikeres, ám kitalált amerikai fotográfus, Robert Capa nevét felvéve próbálja eladni fényképeit. Capa 1935 tavaszán utazott elõször Spanyolországba, ahol szintén a Dephot megbízásából a korszak hírességeirõl készített fotóriportokat. Egy profi ökölvívó és egy magassági rekorder pilóta mindennapi életét rajzolta meg. Késõbb Franciaországban a Népfront gyõzelmét megörökítõ felvételekkel aratott nagy sikert.

Gerda Taro Robert Capa Spanyolországban, 1936

A következõ idõszakról így ír Capa monográfusa, Richard Whelan: ,,A spanyol polgárháború kirobbanása 1936 júliusában végül alkalmat adott az antifasiszta erõknek ahhoz, hogy katonailag szembeszálljanak a fasizmussal. Mind Capa, mind Taro meggyõzõdése volt, hogy fényképezõgépeikkel nélkülözhetetlen, világméretû segítséget nyújtanak a Köztársaságnak és az antifasiszták ügyének. Mindketten megkapták az elsõ lehetõséget, már alig két héttel a háború kirobbanása után. Capa korábbi nagyhatású riportjainak köszönhetõen, melyeket a tekintélyes francia fotómagazin, a Vu publikált, Lucien Vogel, a lap tulajdonosa, meghívta Capát és Tarót, hogy csatlakozzanak ahhoz az újságíró-csoporthoz, amely Barcelonába utazik."

Capa 1936 áprilisától 1939 februárjáig kisebb-nagyobb megszakításokkal fényképezi a spanyol polgárháború eseményeit. Felvételei pontosan követik a harcoló felek esélyeinek és reményeinek alakulását. Kezdetben a ,,vidám front" eseményeit örökíti meg: életképeket a pályaudvaron búcsúzkodó köztársasági katonákról, portrékat a romos környezetben álló büszke gyerekharcosokról és a nemzetközi önkéntesekrõl. Ám hamarosan megjelennek a lebombázott városokról készült felvételek, a menekülõket ábrázoló képsorok. 1936. szeptember 5-én a córdobai fronton készítette Az önkéntes halála (más változatban A milicista halála) címû képét, amely mára civilizációnk mitikus fotóikonjává lett. A halál pillanatának dokumentálása, az érzéki világból az érzékelhetetlenbe, a felfoghatatlanba zuhanás csak egyik jellegzetessége a képnek. De a harcok idején jóval aktuálisabb volt a halál szociális jelentésével kapcsolatos értelmezés.

A lövéstõl elhanyatló katona (Frederigo Borell García, az Alcoyból származó önkéntes) látványa a bátor halál benyomását kelti, és nem a reménytelenségét. Ebben a fotográfus szerepe alapvetõ. A szuperközeli, kb. 3-4 méterrõl exponált felvétel dinamikája és a kamera békaperspektívája egyaránt ezt sugallja. A fotográfus maga is elveti a passzív, tartózkodó részvétel biztonsági megoldásait, ám az õ szerepérõl majd késõbb.

A Barcelona ellen indított ellenséges támadás során, a köztársaságiak egyik utolsó nagy, elvesztett csatájában Capa minden korábbinál drámaibb és kockázatosabb felvételeket készít. A testközeli bombarobbanásokkal sokkoló riportját a Life magazin két oldalon közli. A londoni Picture Post címlapján ,,a világ legjobb háborús fotósaként" említi Capát.

Robert Capa Montblanc, Tarragona, 1938, október 25.

A harci események befejezõ szakaszában Capa fotográfusi tevékenységét mindinkább a hontalanná váló emberek iránt érzett szolidaritás jellemzi. Mámoros és kissé szürreális tömegünnepélyként örökíti meg a nemzetközi brigádok búcsúját. A civil lakosságról készült felvételein golyózáportól szabdalt utakon kézikocsival, batyuval menekülõ gyerekeket és asszonyokat látunk, majd végül a franciaországi menekülttáborokban megalázó körülmények között tengõdõ embereket.

A háború utolsó periódusában készített felvételei megrázták a kor közvéleményét. Ezek a képek hatásukban a vietnami háború befejezését siettetõ, a civil lakosság tragédiáját bemutató fotográfiák elõzményének tekinthetõk.

A spanyol polgárháború egyszerre volt Capa nagy iskolája és személyes tragédiája: itt fedezte fel a veszélyesen ûzött fotográfia mámorát, szerzett életre szóló mûvészbarátságokat, és itt vesztette el nagy szerelmét, Gerda Tarot. A Navacerrada-hágónál készített felvételei és személyes beszámolója segítették Hemingwayt az Akiért a harang szól harctéri leírásaiban. 1947-ben francia és amerikai fotóriporter barátaival a MOMA kávézójában megalakította a Magnum fotóügynökséget (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, George Rodger, David Seymour és William Vandivert). Capa az élet és kreativitás, a jelenlét és alkotás egységének modernista dilemmáját a maga módján oldotta meg. A megoldáshoz azonban kellett a háború, és a továbbiakban is kellettek háborúk. Spanyolországot követõen Capát az amerikai hadsereg tagjakén 1943-ban ott találjuk Észak-Afrikában, az olasz hadszíntéren, 1944-ben a normandiai partraszállás legelsõ pillanataiban, majd a II. világháború utáni konfliktusok színhelyein. 1954. május 25-én Koreában érte a halál. Miközben fényképezni indult, egy szunnyadó harctéri akna felrobbant a lába alatt.

(3)

A háború a fotografikus kép számára kezdetektõl fogva a felfedezés nagy, mitizáló kalandjai közé tartozott: Roger Fenton 1855-ben a krími háborút, Alexander Gardner és Matthew Brady az 1860-as évek elején az amerikai polgárháborút fényképezték. A háború már ezektõl az idõktõl kezdve sem csak katonai, politikai, hanem kommunikációs- és képesemény is volt. A háborús fotográfia újabb korszakának fényképei, Capa spanyolországi tevékenysége arra döbbenthetnek rá bennünket, hogy a ,,háború értelme" ekkor már nem csak a lövészárokban, nem a katonahullákkal borított hadszíntéren jelenik meg, azaz nem csak a hõsiesség vagy beszarás allegóriájaként, hanem a tehetetlen, tragikusan tönkretett hátországi élettel vállalt szolidaritásként, sõt a fotóriporter intellektuális és esztétikai ítéleteként is.

Robert Capa Barcelona, 1939. augusztus	Robert Capa Bilbao, 1937. május

A fotós etika egyik ismert paradoxona az eseményekbe való beavatkozás vagy a fényképezés közötti választás. Mint Robert Capa példája bizonyítja, a tûzvonalban jelen lenni, sõt a tûzvonalat keresni önmagában a harci morált befolyásoló, pimasz és provokatív tevékenység. Capa nem megúszni, hanem megragadni, informatívan megformálni kívánta az eseményeket. Jelenléte egyúttal egy távoli, új dimenziókat nyitó színteret garantált, aminek elsõsorban a politika és a tudatos képalkotás eseményhorizontjához volt köze. A fotográfus a háborúban nem katona volt, hanem a harmincas évek avantgárd mûvészetének szellemében tevékenykedõ ,,képalkotó kommunikátor", aki a képek alapján eligazodni és dönteni segít a közvélemény és a politika számára. Ez a fotográfus szemtanú, és egyben hiteles élményterjesztõ. A fotó magas fokú esztétikai, etikai és spirituális médium Capa felfogásában.

Capa milicistája mozgás közben halt hõsi halált, de Cartier-Bresson St. Lazare pályaudvar mögött készített, víztócsa fölött ugró, majd ott a fénykép által lebegve megmeredõ figurája, vagy Werner Bischof gyalogolás közben furulyázó indián fiúja mind Moholy-Nagy és más avantgárd teoretikusok elméleteit juttatja eszünkbe a látás és mozgás összefüggéseirõl. A mozgást és a látást összekötõ elméletek éppúgy jellemezték a harmincas éveket, mint a Leica, az elsõ mozgékony és könnyû fényképezõgép. A harmincas évek a Leica évtizede volt a fotóriporteri munkában. A tájak, háborúk egzotikumát feltáró fényképezõ tevékenység során a Leica és a hasonló formátumú gépek kitágították a fotográfus lehetõségeit. Megváltozott a fotós jelenléte az eseményekben. A távoli és lassú résztvevõbõl a fotográfus aktív manipulátorrá lépett elõ, aki olyan jelenségek leképezésére törekedett, amiket csak a szemnél gyorsabban reagáló blende, a látott képnél tartósabb fényérzékeny filmszalag rögzíthetett. A gyilkolást keresõ ,,katona-szem" mellett megjelenik az információt becserkészõ és elõállító ,,fotográfus-szem".

A ,,fotográfus-szem" által megalkotott kép olyan emlékezetforma, amely mint etikai és esztétikai kreátum a valóság megsokszorozását és egyben töményebbé tételét eredményezi. Ez jellemzi Robert Capa, a fotóriporter tevékenységét is.

Elképzelésem szerint Capa egyfajta mûveleti, alkotói extázisban dolgozott, magas adrenalinszinten, erõteljes szolidaritástudattal. Intenzív kapcsolatba került az eseményekkel. A harmincas években a fotóriporteri munkában is a valóságnak a testi érzékeken túli, médiális, kommunikatív és intellektuális kiterjesztése történt. A jelenség tüneteit nevezhetjük új látószögnek, sebes, gyors, felszínességével is mély és betekintõ látásmódnak, szürreális szcenáriónak - véletlennek, háborús eseménynek -, de sohasem lehetetlennek. Az események váratlan és tragikus szépsége, kiszámíthatatlan komolysága a nyughatatlan fotográfusra ösztönzõleg hatott. Capa soha nem tudott elszakadni a háborútól. A háborúban átalakuló élet szürrealizált intenzitását és az alkotás, a jelenlét mámoros kockázatát csak itt találta meg. Amit a tûzvonal katonái kényszeredetten vállaltak, õ azt tervszerûen kereste: olyan tragédiák közelségét és képi-verbális tanulságait, amihez képest a harcokat túlélt bakák nagyszájú halandzsája szolid esti mesének tûnik. A részvétel számára nem a harcot, hanem a tragédiák krónikásának szerepét jelentette. Capa mélységesen etikus, bátor, könnyed, sármos és kalandvágyó volt, akit a kocsmai verekedõ, iszákos és a férfiakkal nem könnyen barátkozó Hemingway Papa fiának fogadott. Az író nem tévedett. Capa, a fotográfus romantikus regényhõsként élt és halt.