- Pán Márta: A szobrot Béjart balettjében elõször a marseille-i avantgarde fesztiválon mutattam be 1956-ban, LE CORBUSIER Cité radieuse-ének tetején. Abban az évben készültem el ezzel a szoborral, és Béjart mindjárt kinézte magának, amikor a mûtermemben járt. A koreográfia sajátossága, hogy a szobor nem díszlet, hanem együtt táncol a táncosokkal. Marseille-ben gyönyörû környezetben, kitûnõ hangulatban zajlott a bemutató. Ott volt Le Corbusier is, akivel sokat beszélgettünk - nem csoda, hogy mûvei rám és építész férjemre is hatottak. Béjart azóta a világon sokfelé bemutatta ezt a produkciót, de Magyarországra most hozta el elõször. Így a bemutatóra én is eljöttem, és nagyon érdekes volt számomra az, ahogy a pesti közönség reagált. A szobor egyébként sok más mûvemmel együtt szerepelt mintegy tíz éve a Mûcsarnokban rendezett nagy kiállításon.^**

- Mikor határozta el, hogy ezt a pályát választja, és mit tart fontosnak a szobrászatban?

- Ez régi dolog. Már öt- vagy hatéves koromban elhatároztam, hogy szobrász leszek. Pesten magániskolákba és a fõiskolára is jártam, aztán 1947-ben Párizsba mentem, és nagyon sokat dolgoztam - nem is annyira a tanárok tanítottak, én képeztem, formáltam saját magamat. Nagyon sokat tanultam a jó építészektõl, így Le Corbusier-tõl is. Férjem, André Wogenscky szintén építész, aki húsz éven át dolgozott vele.

Mindig nagyon fontosnak tartom a környezetet, ha megrendelést kapok, alaposan tanulmányozom, hogy milyen formák, milyen tárgyak és milyen táj veszi majd körül a szobromat. Nagyon fontos, hogy a szobor illeszkedjék a tájhoz - és persze alkalmazkodni kell az emberi méretekhez is. Ezen felül persze mindig egy-egy új gondolat határozza meg a készülõ mûvet.

- A pesti Mûcsarnokbeli kiállítás óta melyek voltak pályája legfontosabb állomásai?

- Természetesen sok kiállításom volt Franciaországban, a legutóbbi tavaly szeptemberben. Most áprilistól egy jelentõs csoportos kiállításon veszek részt több franciaországi magyar mûvésszel együtt. A legtöbbet Japánban jártam, onnan érkezik a legtöbb megrendelés. Ott már majdnem minden jelentõs városban van szobrom, most fejeztem be a huszonötödik nagyméretû munkát. Szeretek velük dolgozni, mert mindig pontosan betartják azt, amit kérek. 2001-ben a japán császártól Premium Imperiale díjat kaptam, ez a mûvészeti Nobel-díj szerepét tölti be. Különbözõ mûvészeti ágakból évente összesen öt ilyen díjat adnak át; én Jean Nouvellel és Arthur Millerrel egyidõben kaptam meg.

Újabban szívesen dolgozom rozsdamentes acéllal, melynek mindig szép a fénye, és reggeltõl estig, jó idõben, rossz idõben mindig más képet mutat. Az acél jól érvényesíti formáját akár épített, akár természeti környezetben. Szeretem, ha a vizet is bevonhatom az alkotásba. Most fejeztem be Londonban egy szobromat, amely egy medencében áll - így vonom be a városi környezetbe a természetet. Pályámon talán nem is a kiállítások a legfontosabbak, hanem az, hogy mit gondolok, mit érzek. Szerencsém volt, mert sok érdekes emberrel találkoztam életem során, akiktõl tanulhattam. Elõfordulhat, hogy egy régi találkozás villant fel bennem egy új ötletet.

- Milyen újabb ötletei, tervei vannak?

- Rengeteg ötletem van. Most éppen kapukat csinálok, olyan szobrokat, melyek alatt átmehetnek az emberek. Van úgy, hogy éppen csak átfér a szobor alatt egy ember, de olyan lehetõségem is adódik néha, hogy diadalív-méretekben gondolkodhatom. Ezek nagyrészt tervek, és várom, hogy megnõhessenek, megvalósulhassanak. Ezeknél a szobroknál érzékeltethetem a térben és idõben történõ változást: tér van a kapu elõtt és a kapu után is. Egy kapum van már Londonban, egyet Rómába tervezek, az azután következõ pedig azt hiszem, Japánba kerül. De nagyon szeretném, ha Magyarországra is kerülne egy kapu: most készítek a Vass-gyûjtemény Veszprémben épülõ múzeuma elé egy szobrot.