Kim Sooja A Laundry Woman címmel két részes kiállítást installált. Az egyik része kívülrõl, a Kunsthalle üvegdoboz-falán keresztül is látható: párhuzamosan kifeszített ruhaszárító kötelekre teregetett színes, mintás lepleket fúj-lebbent a mesterséges szél. A másik: videóvetítés. A kép egész felületét elfoglalja egy hatalmas, szutykos víztömeg, a Yamura folyó Delhiben, mely szakadatlan, lomhán hömpölyög balról jobbra. Pontosan középen, a jobb parton háttal áll maga a mûvész; szürkébe öltözött, szálegyenes, mozdulatlan félalakja látszik. Nem történik semmi, tükrözõdés sincs, csak hordalékokat sodorva lassan vonul az ár. Olykor a meghatározhatatlan színû (valahol a szürke, kék és barna között), szennyes vízen madár vagy rovar árnyékok suhannak át. A nõ rezzenéstelenül, némán áll.

Olyan lassú és hangtalan a mozgás, olyannyira eseménytelenül múlik az idõ, hogy a mozgó kép álló kép hatását kelti - csaknem állókép. ,,Csaknem", hiszen lényeges, hogy telik az idõ - unalmasan és egyhangúan, miáltal hangsúlyossá válik az eseménytelenség. És azért is fontos, hogy mozog a kép - még ha ,,nem is sokkal több látszik", mintha állókép volna - , mert emiatt várunk valamit - persze hiába. Ekképp ez a mû kikényszeríti azt az idõt, és azt a figyelmet, amit el ,,kell" vele töltenünk. Az a szokatlan csend, ami betölti a teret, az ismerõs, noha sohasem szemlélt látvány, melyet még egy mozdulatlan szemlélõvel együtt figyelünk, igencsak felkavaró - gyomrunkig, utolsó zsigerünkig.

Az elsõ asszociációk, melyek a kelet-európai és magyar nézõben felmerülnek (József Attila, Dosztojevszkij, Tarkovszkij) tökéletesen lefedni látszanak e mûvet, ami a bennük rejlõ képek gondolati gazdagságát, az ábrázolás érzékenységét és a szemlélõdés jellegét illeti. Csakhogy ezek a mûvek ábrázolják a melankóliát, amely valami máshoz szolgál alapul. És mégha oly érzékletesek is, hogy a nõi olvasó/nézõ érezvén, hogy elevenébe marnak, azt a kérdést teszi fel: ,,honnan tudhatja a szerzõ?", akkor is csupán tükörben jelenik meg az a melankólia, ami itt manifesztté válik. Itt nincs más, itt az egybemosás folytán csak azonosság van, nincs történet - bár számtalan történetet rejthet e némaság.

Kim Sooja A Laundry Woman, 2002

A szürkeség, mozdulatlanság és melankólia szoros közelségbe hozza Sooja mûvét Friedrich Vándor a ködtenger felett (1818) címû festményével. Különbségeik nem csupán a térbeli és idõbeli távolságból fakadnak (a koreai Kim Sooja évek óta New Yorkban alkot), hanem a megjelenített melankólia különbözõ természetébõl. Mindkét képen egyetlen alak áll, háttal, vélhetõleg a tájat nézi. Látjuk, amit õ(k) lát(hatnak), de mi õ(ke)t is látjuk. Mindkét kép kettõs azonosulásra és kettõs távolságtartásra késztet. Átvesszük nézõpontjukat, a mûvészét és a szereplõét is. Lehetünk azok, akik a tájat nézik, vagy azok, akik nézik az(oka)t, aki(k) nézi(k) a tájat. Mintha valamennyien ablakon tekintenénk ki. A háttal álló alakok - mivel képet nézõ tekintetünk nem talál viszonzásra - az ablakmetaforát hívnák életre. Tekintetünk azonban az átláthatatlan ködrõl ugyanúgy, mint a szürke vízrõl tükrözõdés nélkül, szinte vakon visszapattan - bennünket is bizonytalanságban, merengésben hagyva. Mind a két kép ködös sejtelmes, mindkét ,,szereplõ" helyzete kezdetben egyformán kilátástalannak látszik. Csakhogy Friedrich alakja Kim Soojáéval ellentétben heroikus. Míg Friedrich férfialakja magaslaton áll, egy rusztikus szikla képezi talapzatát, lefelé tekint, addig a nõ, Sooja törékeny félalakja fölé szinte tornyosul a víztömeg. A férfi mégiscsak ura valaminek, legalább ha kételyeinek, szorongásinak, ezzel szemben a nõ alul van, nyilvánvalóan nem ural semmit, szinte átfolyik rajta az ,,élõ" víz. Friedrich festményén a köd annyira misztikus, olyannyira elbizonytalanít, hogy e kétséges helyzet optimizmusra is feljogosít. Nem tudni mit takar a köd; valószínûleg sziklákat, félelmetes meredélyt és szakadékot - de ez korántsem biztos. Lent még lehet zöldellõ mezõ legelészõ nyájjal, és templom toronnyal. Itt lehet még bármi. A nõ helyzete azonban nem kétséges. Az õ szomorúsága nem a bizonytalanságból ered; a szennyes folyó teljes bizonyossággal, romantikátlanul hordja az élet minden ürülékét, szemetét, komoran és egykedvûen. A nõ elõtt folyamatosan áramló szürke tömeg nem szállhat fel, nem oszlik el; alatta biztosan nincs zöld legelõ. Friedrich függõleges formátumú festményében magasság és mélység feszültsége húzódik, Kim Soojánál ellenben nincs izgalom, felfokozottság, vágy, hanem éppen vágytalanság van és egyformaság. A mû inkább az állhatatos szemlélõdésrõl, mint a ,,fõhõs és az ismeretlen tartomány"-ról szól.

Kim Sooja A Mirror Woman, 2002

A folyó elõhívja archetipikus képzeteinket - az élet vizétõl a megtisztító vízen és a tudatalatti tartományon át az életút-allegóriáig -, de ezeket bemocskolja a víz szennyes, sáros, átlátszatlan, koszos mivolta és kioltja annak szentséges tartalmát. Tudatunkat egyik pillanatban a víz-eszme uralja, majd a szenny-gondolatkör foglalja el; pulzáló vagy zaklatott váltakozással hol az egyik, hol a másik kerül felszínre; és ez az, ami felkavar. Varázstalanítás nem történt, csak kiderült, hogy mélyebben foglal helyet a bizonytalanság és a titokzatosság. Nem a nõ tudatában van kételkedés; a nõi élet menete ismert számára. A hallgatag nõ hallgatag képe tántorítatlanul vagy beletörõdve nézi az eleven metaforát. Csak azt nem ismerjük, ami mind e mögött van.

A mosónõ léte (bár a mû nem a proletár sorsról szól) az a létmód, ami - mostanság legszemléletesebben - a nõi létet képviseli, a nõi melankóliát, alávetettséget és passzív rezisztenciát. Azt, ahogy kiszolgáltatottságában ráruházódik a monoton, végeláthatatlanul ismétlõdõ, értelmet nem igénylõ munka. Sooja alakja nem lázadozik, inkább nyugodtan szemlélõdik, maga is valamiféle végtelen nyugalom, béke része. A Laundry Woman így azt az állhatatosságot képviseli, amelynek köszönhetõen képes arra a ,,csodára" (amelyre képes milliónyi társa), hogy a saras, hordalékos vízben a kendõket tisztára mossa, színeiket mintegy elõhívja. És ahogy ott áll gyengén, mégis erõsen, ahogy csak keleti ember tud állni; ott, az örökkön hömpölygõ víz elõtt a fátyolos szürkeség révén alakja gondolatilag egybeolvad a vízzel, któnikus istennõvé lényegül át.

És miért az a sok színes mosás, a keleti minták és tarkaság, a zászlók vagy takarók? Hogy megszüntesse azt a horror vacuit, amit a redukcionista videó egymagában hátrahagy? Az üvegkalitkában kiteregetett kendõkbõl álló installációnak inkább konceptuálisan van jelentõsége: szükséges kiegészítõje a videónak. Ami ott alsó és szennyes, az itt tiszta, ami ott tudattalan és archaikus, itt a jelenvaló élet és világos tudat, a nappali munka eredménye. Mindez korántsem csökkenti a videó-keltette szomorúságot, csak más oldalát mutatja meg: ,,a nõi depressziót alkalmanként lázas tevékenység leplezi, ami gyakorlatias megjelenést kölcsönöz a nõnek, aki gondot semmibõl nem csinál, csak azzal törõdik, hogy hasznossá tegye magát". ^*