A világ, amelybõl Nagy építkezik, immáron romokban hever. Szûkebb pátriája, a Vajdaság, ez az egykoron izgalmasan feszült, csodás tarkaságot mutató etnikai szõttes kiürülõben, összeroppanóban egy máig felfoghatatlan, pusztító háború nyomán. Az egykor (Nagy huszonkét évvel ezelõtti, már Magyarországról Párizsba történt emigrálása idején) abszurditásában is még oly magától értetõdõ, megnyomorított, és az elnyomás által konzervált, a múlthoz nagyrészt kényszerbõl, ezer szállal kötõdõ világ mára szétesett. Nagy, a tárgyak, testek, terek mágiájából teremtõ mozdulatépítész végigmondja mondatait, történjen bármi, ami megakaszthatná a szót. A történést átértelmezve beemeli a saját világába, mintsem hagyná, hogy az befolyásolja, elpusztítsa belsõ világát, saját valóságát. (Esterházy Péter sokat idézett bon mot-ja kívánkozik ide: ,,Mindig Szarajevó van. De nem mindig lõnek.")

Nagy József mérnöki alapossággal felépített alkotásainak alakjai, a sosem volt mesék, egyemberes legendák hõsei, a mítoszteremtõ, tragikus sorsú történetmondók regényeibõl, színmûveibõl táncszínpadára szöktetett karakterei ugyanazt az egyetlen elõadást játsszák. E karcos, törõdött, melankolikus férfiak, törékeny, mégis erõt sugárzó, furcsán játékos nõk, Nagy valahány, aprólékosan megkomponált, bábszerû arcú és mozgású, félember-féltárgy táncosa egyetlen mítosz hõse. A táncos-koreográfus alkotásainak legapróbb eleme is azonnal beazonosítható: mint minden nagy alkotó, õ is egyetlen mestermûvön dolgozik egy életen át. Nem csupán a kiérlelt Nagy József-i mozdulatjegyeket látjuk ismerõsként viszont újra meg újra: elõadásainak tere, tárgyai, fényei, színei, hangulatai, szcenikai fogásai, jelmezei és maga az atmoszféra is azonos. A világ, amely ezekben az elõadásokban megörökül, végtelen hosszan szemlélhetõ: nem csak tükörképként bilincsel le, hanem a valóság cserepeibõl építkezõ misztikus szimbólumrendszerével, meghökkentõ logikájával, formabontó törvényszerûségeivel is. Mindezzel mi, ennek az álom és ébrenlét határán billegõ regionális valóságnak hõsei, az itthoni nézõk, igazán gyorsan megbarátkozhatunk. A táncos-koreográfus mûvészete Örkényével, Mrozekével, Hrabaléval, Ionescoéval rokon. Több rokont pedig Nagy egyenesen a színpadra vitt; legutóbb Franz Kafkával tette ezt: a Budapesti Tavaszi Fesztiválra elhozott A virrasztókat az õ világa inspirálta. (Errõl többet nem tudhatunk: az elõadás magyar nyelvû ismertetõibõl még Kafka ,,sem derült ki" - én is csak a New York-i Joyce Színház honlapjának ismertetõjében olvastam errõl, ugyanis a rangos játszóhelyen április végén kerül színpadra A virrasztók.)

CNN D'Orleans - Compagnie Josef Nadj Virrasztók - Fotó: Sándor Katalin

A virrasztók kapcsán derült ki számomra, milyen nehéz is Nagyot nézni, ha az ember számára nem magától értetõdõ ez a világ. Kritikát fogalmazva minket nem kell, hogy érdekeljen a ,,vox populi", a nézõtársak véleménye, de érdekes volt, milyen sokan hiányolták például az elõadásból a Történetet. Nagy bizony soha nem mesél történetet, azazhogy úgy mesél, hogy nem mesél. Mint arra már utaltam, munkái valóságszilánkok zavarba ejtõ építményei; realisztikus, részlet-gazdag képek, színek, jelenetek követik egymást színpadán, általában párhuzamosan, egyidejûleg. Beszélõ színházakra jellemzõ módon bekellékezetten, szcenírozottan zajlanak az események, a tánc közeget kap, tárgyakat, varázseszközöket. Az illúzió így teljes: csak mozdulatokkal közlõ elõadókat látunk egy ,,beszélõ színháznak" való színpadon.

A nyitóképben (amely már akkor elkezdõdik, amikor a nézõk még javában a megfelelõ sort, ülést keresgélik, és éppen csak elhelyezkednek) egy alsónemûre vetkõzött férfit látunk, aki egy széken ücsörög az egyelõre még zárt függöny elõtt. Az elõadás voltaképpen társainak megérkezésével kezdõdik el. A Nagy-féle férfi-alapviseletben, öltönyben-ingben belépõk egy régi utazóládát hoznak magukkal és egy táblát, amelyre muzeális, rémisztõ orvosi eszközöket applikáltak.

A ,,segítõk" e fogókkal, kampókkal, csíptetõkkel mûtik rá a széken ülõre a sajátjukéhoz hasonlító formaruhát. Egyszerre szellemes és ijesztõ ez a historizáló kellékekkel bemutatott elidegenedés-ábrázolat. Az öltöztetõ-jelenetet követõen szétnyílik a függöny és megpillanthatjuk a jellegzetes Nagy József-i teret, egy széles, párhuzamos cselekményeknek helyet adó, puritán, mégis összetett építményt. A díszlet voltaképpen három pavilonból áll, formáiban leginkább japán hangulatú, klasszikus kabuki, vagy no színdarab játékhelyére emlékeztet. A pavilonok lábazaton állnak, a tetejükön található zárólécek túlfutnak egymáson, japánosan. Az építmények közül a két szélsõ egészen apró, ,,egyszemélyes", a középsõ pedig tágas: színpad a színpadon. Eleinte még mindegyik nyílását vékony anyag, távolról rizspapírra emlékeztetõ vászon takarja. A játék az elõtérben indul. A táncosok körül a komoly ember tárgyai: régi bútorok, generációk koptatta, nemesen egyszerû darabok állnak. Nagyról gyakran mondják: táncosait ember-tárgyakként használja, az eleven testek olykor szinte részei a díszletnek. Hasonló összeolvadás-jelenséget tapasztalhatunk e bútorok esetében is: egy-egy régi konyhaasztal, tonett-szék, hosszú lóca szinte személyiséget kap, szereplõként áll a színpadon. Úgy nyúlnak hozzá ugyanis, úgy használják. A virrasztók ,,tipikus" Nagy-elõadás: nyomasztó és szellemes forgatag népesíti be a terét. A színpad majdnem minden pontján történik valami hangsúlyos, ezáltal a tér valószínûtlenül kitágul, további dimenziókat nyer. Figyelmünk megoszlik, mert egyenrangú, egyaránt hangsúlyos eseményeket egyidejûleg kényszerülünk követni. A paralel-játék egy-egy pillanatban felfüggesztetik, ,,szóló" jelenet rántja egybe újra és újra figyelmünket. A virrasztók komor kavalkádjában gyönyörû színi varázslatok beágyazott másodperceire lelhetünk: akrobatikus, fizikai színházi elemek villannak fel, vagy egy mozdulat, tekintet vonzza magára az igénybe vett nézõi szemet. Egy hajlékony táncos bokája köré font karral meghökkentõ pózban egyszerre úgy függ társa hátán, mint egy hátizsák. Egy táncosnõ asztallap kalodájában hever, eggyé válik az ódon bútorral. Egy alak hosszú percekig áll (ügyes szerkezet segítségével) gravitációra fittyet hányó, lehetetlen szögben elõrehajolva, majd egy székre dõlve egy lépcsõsor közepén. Nagy színpadi mágiája csupa megkapó, megszentelt apróságon alapul: alkotásait gyakran rokonítják az úgynevezett Új Cirkusz mûfajával (e három évtizeddel ezelõtt indult, az ódon cirkuszt megreformáló, izgalmas irányzat számos rangos képviselõjét, legutóbb a svéd Cirkus Cirkört a hazai közönség is megismerhette). A hasonlat annyiban sántít, hogy Nagy bölcs ,,kamara-trükköket" alkalmaz; nála az attrakció, a varázslat nem áll piedesztálon. Ötletei pont azért zseniálisak, mert hétköznapiak: nem igényelnek õrült technikai hátteret, évekig tartó betanulást. Másrészrõl pedig nem izolálódnak, hanem belesimulnak az elõadás bonyolult, érzékeny konstrukciójába.

CNN D'Orleans - Compagnie Josef Nadj Virrasztók - Fotó: Sándor Katalin

A baloldali kispavilon függönye megnyílik (széthasítják): egy férfit látunk benne, aki szinte a levegõben ülve az elõtte álló írógép billentyûin kopogtat. A klaviatúra összeköttetésben áll egy valóságos fényorgonával: minden leütött betû egy-egy reflektort kapcsol be egy-egy pillanatra, a még lefüggönyözött nagyszínpad hátterében. Amannak dobogóján rejtelmes jelenet zajlik: hõseit csak, mint árnyalakokat láthatjuk: a vászonra vetülõ sziluettjük a leütött billentyû-lámpák jóvoltából minden pillanatban változik. A középsõ építmény egy élõképpel tárul elénk: ahogy a függöny eltûnik, az elõadás összes szereplõjét látjuk, alsónemûben. Az egyetlen pillanatra mozdulatlanul álló táncosok, mint egy tömeges in flagranti esetén, egyszerre riadtan, kapkodva rángatják vissza ruháikat. Egy táncos, fejjel felénk, derékszögben ,,áll ki a falból". A látvány egyszerre hátborzongató és komikus. A kisszínpad szemközti falán kicsi ajtó, olyan mintha öreg vidéki nyaralóból hozták volna: kilincse réz, mérmûves üveges felülete a tízes éveket idézi. Az ajtót láthatatlan kezek kiemelik helyérõl, és fejjel lefelé teszik vissza a keretbe. A központi emelt játéktérbe e furcsa ajtón át rejtelmes alakok érkeznek egy ijesztõ bábbal. A fekete arcú, kalapos figurát, amelynek hiányoznak a lábai, egy állványra helyezik. Tárgyként hordozzák elõtte, úgy tûnik, egy könnyû próbababa-torzót látunk. Aztán a ,,dolog" megmozdul: lehetetlen pózba felhúzott-elrejtett lábait kinyújtja, élettel telik meg. A varázslat idején kezében apró épület-modell, templom-makett tûnik fel, amelyben a rejtelmes Alberti csodálatos firenzei Santa Maria Novellájára ismerhetünk. Nagy fanyar humorát leginkább egy groteszk kvartettben mutatja meg. A nem éppen klasszikus táncos alkatú, ragyogó elõadók három legrendhagyóbbja - egytõl-egyig remekül mozgó, nagydarab, igencsak jó húsban lévõ férfi - telepszik meg a színpad közepén. A kiváló magyar táncos-komikus Rókás László és két partnere, mint XXXL-es Gáspár, Menyhért, Boldizsár megpihen az elõadás sodrában. Megállapodva falatozni kezdenek egy igazán rendhagyó ételhordóból. Törékeny, fiatal táncosnõ szegõdik partnerükül, aki úgy kapaszkodik fel a férfiakra, mint egy hegyre. A férfiak félmeztelenek, óriás pocakjuk zavarba ejtõ a táncszínpadon. A táncosnõ-testalpinista szinte kéjeleg a kerekded formákban: társai fején, vállán tekerõzve teli tenyérrel csapkodja a rengõ hasakat, vaskos nyakakat, telt arcokat. Különös hedonista, aki furcsa mosolyt csal a nézõi arcra.

Nem lehet, nem is érdemes tovább mesélni ezt a soknézetû, összetett elõadást, mely benyomásokat kelt, rafinált eszközökkel hagy nyomot az emlékezetben. Másfél órájában emblematikus, ,,valamire-valakire emlékeztetõ", talányos figurák vonulnak fel elõttünk. Karabinereken lógva zuhan az egyik, ülõlapját vesztett tonettszékbe szorulva, fenekével a földig süllyedve, feltápászkodva pedig kezén-lábán járva közlekedik a másik; mozdulatlanul, bábmerev tekintettel bûvöl a harmadik közülük. Nagy József drámaian abszurd, mélységes emlékeinket elõhívva szorongató látomása ismét egy karakteres, rendkívüli világba visz el. Oda, ahol minden relatív, mégis annyira ,,kézre áll", mint egy régi, megszokott, ismerõs tárgy. A virrasztók maradéktalan befogadására egy-két alkalom nem elég: akárcsak majdnem minden más elõadása, így e legutóbbi is egy Bosch-, vagy Ensor-festmény zavarba ejtõ részletgazdagságával nyûgöz le. Talán emiatt sem szemlélhetõ arról a bizonyos három lépés távolságról igazán eredményesen, ahogyan az elõbb említettek remekmûvei se. Közel kell hajolni hozzá, beleveszni remek részleteibe, kibogarászni, lélegzetvisszafojtva fürkészni ennek a rebbenékeny, számtalan rétegû világnak rejtelmeit és egyértelmûségét.